Ajándékozz éves hvg360 előfizetést!
Rendezvényeket szervez, jótékonykodik és díjnyertes borokat készít egy nem mindennapi társaságban Bolyki János. Egerben jártunk.
A bejáratnál egy cirkuszos kocsi, a támfalon színes gyerekrajzok, a fal fülkéjében Mária purhabbal, az udvaron egy babakocsi és egy bazi nagy kőtömb, hűvös késő őszi szél, és mindennek a közepén az ezzel dacoló borász: Bolyki János.
Eger szélén vagyunk, a Losonczi-völgyben, egy olyan területen, amely ötven éve még a városi szeméttelep volt, előtte meg kőbánya. Utóbbi nyomai szerencsére feltűnőbbek, bár az, hogy a Bolykiék területén is túlnyúló 30 méter magas kőtömbről tonnás darabok zúghatnak le, tiszteletet parancsol a helynek.
„Most már tudunk mosolyogni, akkor azért nem volt olyan vicc” – meséli a borász a helyi legendárium legmasszívabb, kilencezer tonnás darabjának a történetét, ahogy a tömb egyenesen a szüret alatt az udvaron tárolt borra zuhant, és ahogy utána a börtönéből kiszabadult ital ömlött le a hegyről a főút melletti árokba.
Bolyki János ilyen történetekkel van tele, egy részük megtörtént, egy részük nem, ki-ki döntse el, mit hisz el az alábbiakból. Mert – idézi a borász egy látogatócsoportja bejegyzését a vendégkönyvből – egy borkóstoló borász nélkül olyan, mint a Dallas Jockey nélkül.
„Jó reggelt, édesapám, mi újság a szőlőben?” Ezek voltak Jani első szavai, majd kisvártatva megcsinálta első borát; ekkor még csak négyéves volt.
„Az édesapám tsz-tagként kapott némi háztáji szőlőt. Egész fiatalon kijártam, de nem mondhatnám azt, hogy már akkor megragadott a borkészítés. Aztán tíz évre elkerültem Budapestre, és mikor visszatértem, kihasználtam, hogy jó lehetőségek kínálkoztak a szőlőtermesztőknek. De 23 éves fejjel inkább az hajtott előre, hogy ez a terület termőre forduljon, és akkor – gondoltam –, az én életem is egyenesbe kerül: október végére leszüretelek, kimegyek Franciaországba, és snowboardozok négy hónapot, aztán hazajövök, amikor tavasszal metszeni kell.”
2002-re, amikor tényleg termőre fordult a terület, már megfertőzték az egri borászok az akkor 28 éves Jánost. „Gondoltam, ha nem is az egész szőlőből, de legalább egy részéből készítek bort. Aztán évről évre nőtt a pince kapacitása, évről évre nőtt a kereslet is, azt vettem észre, hogy 2010-ben már az összes termést én dolgoztam fel. Snowboardozni meg legfeljebb két-három hétre jutok el telente.”
Az Ördöngös egy büszke állat, aki büszke Janira, a barátjára, aki Bordeaux-ból hat díjat hozott el, egyet az Ördöngösnek adott, aki így fakadt ki túláradó örömében: „Jani, mi vagyunk a legboldogabb állatok a világon.”
A szőlő ugyanis nem csak termőre fordult, de belőle mindjárt olyan borokat készített János, hogy 2006-ban díjat nyert vele a leghíresebb francia borvidéken. „Én nem a trendeknek akarok megfelelni, hanem a saját ízlésemnek. A díjak visszaigazolások, hogy jó úton járok-e. Ott azért világhírű borászatokkal kell felvenni a versenyt” – mondja. „Nem gondoltam volna, hogy idáig el lehet jutni, hogy már a Pannon borműves céh tagja lehetek a legjobb borászok mellett. Álomszerű volt, de az is, hogy Michelin-csillagos éttermekben lehet kóstolni a borom.”
Az egyik ilyen bor híre nem mindennapi módon jutott el az étteremig. „2006-ban siket árvák szüreteltek nálam. Nem volt pénzük osztálykirándulásra, ezért eljöttek hozzánk, kaptak napszámot, ebből el tudtak menni kirándulni, mi pedig készítettünk egy bort, ami a Nem lát, nem hall, nem beszél nevet kapta. 2000 palack volt, ami nem nagy mennyiség az évi 160 ezer palackhoz képest, a bevételből pedig a Siketek Intézetének a területén egy játszótér épült. Sok támadás ért, hogy a fogyatékkal élők hátán adom el a bort, amelynek az utolsó kétszáz palackja végül a három Michelin-csillagos londoni Fat Duckban landolt.”
A támadások után János egy dolgon változtatott: „Böjte Csabának az otthonában szokta mondani egy nevelő, hogy ha ad a jobb, akkor ne lássa a bal. Ne azért adjunk, hogy ezt nagy dobra verjük, én nem is szoktam.” A jótékonykodás mindenesetre hozzájárult ahhoz, hogy János 2011-ben nem csak a borászoktól, hanem az üzletemberektől is elismerésben részesült: ekkor kapta az Ernst & Youngtól az Év üzletember díján a Jövő ígérete elismerést, a hivatalos indoklás szerint vállalkozói és közösségteremtő munkája miatt.
De arról is ugyanilyen büszkeséggel beszél, hogy nemrég Villányban egy cabernet franc-ról rendezett konferencián idősebb magyar borászok elismerően nyilatkoztak az ő boráról.
A cabernet franc nagyon nem magyar fajta, de May Károly és Verne Gyula sem volt az az igazi magyar, de azt hittük és ez jól állt nekünk. Bolyki Janiról sem tudjuk a pontos származását. Olyan ő, mint Liszt Ferenc, akit mi magyarnak, a németek németnek, a franciák franciának hiszik, és ez így jó mindenkinek.
A Bolyki történetesen Egerben működik, és természetesen készít egri bikavért is, ám az már a palackokon is látszik, hogy egyedi stílust követ. A címkék, a nevek és a történetek is Ipacs Géza művei, aki számos bortermelőnek készít címkéket a Szepsytől a Geréig. „Amikor az első címkémet tervezte, ott ültem mellette. Akkor még hagyományosabb úton jártunk – de az ő változata valahogy mindig jobb lett annál, ahogy én elképzeltem. És akkor rá kellett jönnöm, hogy ehhez sem értek, azóta teljesen szabad kezet kap, nálam szabadjára engedheti a fantáziáját.”
Így született meg Bolyki & Cirkuszának megannyi artistája: az Ördöngös Nyúl, a japán gyártmányú katódsugaras tévékészülékből (és nem mikrohullámú sütőből) kinéző Gepárd, a Hazug Mókus, Zebra Zuzu és természetesen Gyuszi úr.
„Aranyközép, Gyuszikám, aranyközép” – mondja az Ördöngös a haverjának. „Ne szórakozz komoly dolgokkal, és ők sem fognak szórakozni veled.”
Az állatkert lakói közül azonban páran nyugdíjban vonulnak. Nem mintha bajt okoznának, csak a külföldiek nem nagyon tudnak mit kezdeni velük – ezért váltott nevet a Gepárd és Űrhajó budapesti étterem is, amelyben Bolykiék borait kínálják. Mert a turisták nem tudtak mit kezdeni a nevével.
A külföldi piacok erősödése miatt is nagyobb koncentrációra kényszerül a borászat. „Tavaly 15 százalék volt az export, idén már 35 százalék körül járunk, ezért nagyon leszűkítettük a választékot. Korábban 13 féle vörösbort készítettünk, ma már csak ötfélét, és elkezdtünk a bikavér superiorra összpontosítani” – mondja János.
„Az egri hentesek túláradó szeretettel fogadták az egyértelműen nekik dedikált bort. Heroikus küzdelem eredménye ő, sokáig 98%-os volt, álmatlan éjszakák, teleizzadt és -sírt párnák szegélyezték az útját a 100%-ig, de megvan. Jövőre, nem titok, a 120% van megcélozva, de ahhoz be kell vonni a történetbe néhány csinos tehenet is.”
Idén volt olyan hónap, amikor az Indián nyár a legnépszerűbb bor volt az angliai piacon, így nagy a kísértés, de ahhoz ők keveset gyártanak, hogy állandóan szállítsanak belőle, azt pedig nem szeretné, hogy a magyar üzletekbe ne jusson Bolyki-bor. A mennyiséggel mindenesetre beéri: „ha veszek is új szőlőt, inkább azért, hátha kincsre találok, egy különleges adottságú dűlőre, izgalmas fajtára, de ez inkább szakmai kihívás”.
Így aztán óhatatlanul vannak borok, amelyeket el kell rejtenie. „Szerencsére jól mennek a borok, inkább azzal van a probléma – már ha ezt annak lehet nevezni –, hogy nincs idejük beérni, előbb elfogynak, mint hogy a csúcsra kerülnének. Itt a pincénél is néha dugdosnom kell a kereskedők előtt, hogy olyat tudjak mutatni, amit szívvel-lélekkel tudok ajánlani.”
Megvan az esély arra, hogy az idei borok is ilyen dugdosósak lesznek. „A nagy öregekkel beszéltem Villányban, és még ők is azt mondták, megkockáztatják, hogy ilyen komoly szüretük még nem volt. Pedig mögöttük azért kétszer-háromszor annyi van már.”
A jó pince attól jó, hogy jó benne a bor, pontosabban annyira jó, amennyire a bornak jó benne. Olyan, mint a szex, annyira jó, amennyire jó benne. Yorkshire terrier és a cirmos.
János azt mondja, élete borától még nagyon messze van: „bízom benne, hogy még van 30 szüretem, és az alatt csak összejön. Persze az is lehet, hogy az idei lesz az. De lehet, hogy a tökéletességhez egy élet nem is elég, hiszen szerencsés esetben is maximum 50 alkalommal szüretel az ember”.
A próbálkozás azért megvan: ha minden jól megy, jövő nyáron kezdik építeni azt a létesítményt, amelyben a borok érlelése, tárolása is egyben, új technológiával történik majd. Úgyhogy költözik a cirkuszi kocsi, hiszen a mostani helyére kerül majd az épület – lehet, hogy a Világ legnagyobb buszmegállója mellett találja meg új helyét. Legalább ott is megáll valami – a helynek ugyanis természetesen annyi köze van a tömegközlekedéshez, mint gepárdnak a mikrohullámú sütőhöz.
Bolykiék ugyanis már nem csak a borukról híresek, de rendezvényeikről is, amelyek a buszmegállónak elnevezett épületben és a környékén zajlanak. „Ezek is apránként jöttek. Először csináltunk egy jótékonysági napot még 2011-ben, Lajkó Félix fellépésével, az annyira sikeres volt, teljesen belelkesedtünk, hogy meghirdetjük az első rendezvényt, és itt van 500 ember. Volt olyan év, amikor 14 fellépést szerveztünk a felolvasóesttől a Tankcsapda-koncertig. Amióta az esküvőszervezés beindult, ebből visszavettünk, de a Feszt!Eger még mindig a szezonnyitó fesztivál.”
Hogyan alakult ez így? János szerint fontos, hogy ők mindig nyitva tartanak a vendégek előtt, szerinte a többi egri borásznak is így kellene tennie. De aztán visszalép egyet: „Igazából ebben sem volt tudatosság: ahogy bővült a hely, adódott a lehetőség, hogy nagyobb és nagyobb rendezvényeket szervezzünk. Kicsit sodródom azokkal a dolgokkal, amik jönnek szembe – nem feszélyezett a siker, sosem voltak nagy tervek. Vannak ötletek, azokat kell megvalósítani, és ha megvannak, keresek újabbat."
(A cikkben és a borászat weboldalán olvasható történeteket Ipacs Géza írta.)
