A lengyel vízszerelő figurája Nyugat-Európa-szerte jelképpé vált. Ő az egyszerű, olcsó, Keletről érkező melós esszenciája, ő az, aki elveszi a francia, holland, német vagy éppen belga szakik kenyerét, még ha szabályosan és legálisan tevékenykedik is. Hát még ha alattomban, feketén! Ő az a félelmetes alak, aki mostanában egyszerre testesíti meg a globalizáció nemszeretem kihívásait és az EU keleti bővítésével kapcsolatos félelmeket.

Az olcsó sztereotípiákon való csámcsogás helyett tényeket szeretne megállapítani és azokat a tagállamok elé tárni Vladimír Spidla. A többek közt a foglalkoztatáspolitikáért is felelős cseh uniós biztos azon munkaerő-piaci korlátozások hatásait vizsgálja, melyeket a 10 új tagállam közül nyolccal szemben (Ciprus és Málta munkavállalói előtt szabad a pálya) tart fenn a 15 régi tagállam közül 12. Bár még az Európai Bizottság sem rendelkezik valamennyi tagállamra kiterjedő adatokkal, az már nyilvánvaló, hogy abban a három országban - Írországban, Nagy-Britanniában és Svédországban - sem tapasztalhatók drámai migrációs folyamatok, amelyek teljesen megnyitották a munkaerőpiacukat.

"A lengyel vízszerelő csak fantom" - vonta le a következtetést Spidla, s nem rejtette véka alá, hogy januárban a kormányok elé terjesztendő jelentésében az átmeneti korlátozások eltörlését fogja javasolni. Ha a régi tagállamok vezetői hallgatnának rá, Csehország, Észtország, Lengyelország, Lettország, Litvánia, Magyarország, Szlovákia és Szlovénia munkavállalói előtt májusban fölcsapódhatnának a sorompók. De vajon hallgatnak-e rá? "A régi tagállamoknak - összegezte röviden a helyzetet a HVG-nek Őry Csaba, az Európai Parlament Foglalkoztatási és Szociális Bizottságának tagja - szükségük is van új munkaerőre, de rettegnek is a beengedésétől."

A nyolcak munkavállalóinak mozgását korlátozó intézkedések a csatlakozástól számítva hét évig maradhatnak érvényben, 2+3+2-es szakaszolással. A régi tagállamoknak 2006. május 1-jéig - ez az első 2 év - értesíteniük kell a bizottságot, hogy meghosszabbítják-e további 3 esztendőre a korlátozásokat. Az ötödik esztendő végéig elvileg valamennyi régi tagállamnak meg kell nyitnia munkaerőpiacát, kivéve ha ott - ez az utolsó kiskapu - "súlyos zavarok" állnak fenn vagy ilyenek fenyegetnek. Ha úgy érzik, hogy ez a helyzet, még két év haladékot kapnak a nyitásra. Végső soron tehát a régi tagállamok legföljebb 2011. május 1-jéig nehezíthetik meg a nyolcak munkavállalóinak életét - addig viszont elvileg a már zöld lámpát mutató országok is pirosra kapcsolhatnak.

A már tavaly májustól teljesen liberalizált ír, brit és svéd munkaerőpiacot nem rengette meg a keleti bevándorlási hullám. Nagy-Britanniában 2004. május 1-je és 2005. június 30-a között a nyolcak összesen 232 ezer munkavállalója regisztráltatta magát - 30 százalékuk nem hazulról érkezett, hanem már az ottani feketemunka világából iratkozott át a legális szférába. Több mint 80 százalékuk 18 és 34 év közötti, s mindössze 2 százalékuknak van gyermeke. Szociális támogatást - pedig sokan ettől tartottak - csak elenyésző számban igényeltek.

Az ír családügyi és szociális tárca adatai szerint egy év alatt Írországban a nyolc új tagállamból összesen 85 ezer munkavállaló kért társadalombiztosítási azonosító számot: a lakosság számához viszonyítva hatszor annyian, mint Nagy-Britanniában. Mégsem keltett feszültséget a munkaerőpiac megnyitása. Éppen ellenkezőleg: rengetegen áramlottak a hiányszakmákba, illetve a magas képzettséget igénylő állásokba. Svédországban a tízek májusi csatlakozásától 2004 végéig 70 százalékkal, 21 800-ra nőtt az Európai Gazdasági Térség (az EU plusz Izland, Liechtenstein és Norvégia) állampolgárai számára kiadott tartózkodási engedélyek száma (a svédek a munkavállalást külön nem is regisztrálják).

Az itt-ott előforduló konfliktusok elsősorban azzal függnek össze, hogy az átmeneti intézkedések kizárólag a munkavállalókra vonatkoznak, azaz nem érintik a szolgáltatások szabad áramlását. A tagállamok - ez alól csak Ausztria és Németország kért és kapott felmentést, bizonyos ágazatokban - nem korlátozhatják a határokon átnyúló szolgáltató cégek alkalmazottainak szabad mozgását, s ezt a kiskaput ki is használják az új tagállamok vállalatai. Alkalmazottaikat ugyanis anélkül küldhetik valamely régi tagállamba dolgozni, hogy az ottani bér- és járulékterheket viselniük kellene, amivel versenyelőnyre tesznek szert. Felismerve a trükköt, Hollandiában az ilyen "kihelyezett" alkalmazottaktól is munkavállalási engedélyt követeltek, ami miatt - lengyel vállalati panaszokra - július végén az Európai Bizottság jogsértési eljárást indított a holland kormány ellen.

Nagy visszhangot váltott ki tavaly a Stockholm mellett egy iskola építésére szerződött lett Laval & Partneri Ltd. esete. A munkát természetesen saját lett alkalmazottai végezték, akiknek a fizetése töredéke volt a svédországi kollektív bérmegállapodásokban megszabott minimumnak. Miután a lett cég nem akart emelni a béreken, a svéd építőipari szakszervezet tavaly novemberben - a hatóságok hallgatólagos támogatásával - blokád alá vette az építkezést. Így ment ez három hónapig, mígnem a Laval levonult a terepről, és a csőd szélére került. A svéd munkaügyi bíróság a helyi szakszervezet javára döntött, amibe a lettek nem nyugodtak bele, és az Európai Bíróság elé vitték az ügyet.

A britek, az írek és a svédek saját tapasztalataikból kiindulva arra ösztökélik a régi tagállamokat, hogy ők is már jövőre vessenek véget az átmeneti intézkedéseknek. A munkaerőpiac megnyitásától ódzkodó országok "kemény magját" alkotó Németország és Ausztria már több ízben úgy nyilatkozott, kitart a korlátozások mellett, és a francia kormánynak is szűk a mozgástere. A bevándorlás- és idegenellenes közhangulat Hollandiában sem sok jóval kecsegtet, a belga szövetségi kormány pedig két malomkő között őrlődik: a gazdagabb Flandria munkaerőhiánnyal, Vallónia foglalkoztatási gondokkal küzd. Hajlani látszik viszont a munkaerőpiac megnyitására Spanyolország és Finnország. Hiába azonban az immár a realitásokhoz igazodó friss prognózisok - többek közt a londoni Center for European Reform kutatóintézeté -, melyek szerint 2020-ig legfeljebb 2-3 millió munkavállaló települ át az újakból a régi tagállamokba, ami az unió jelenlegi lakosságának csak a 0,5-0,8 százaléka, manapság nem túl népszerű dolog az uniós szolidaritásra apellálni. A csökkenő versenyképességgel, krónikus munkanélküliséggel és a hosszú távon finanszírozhatatlan szociális ellátórendszerek válságával szembesülő nyugat-európai országokban nemigen terem babér annak a politikusnak, aki védelmébe veszi a lengyel vízszerelőt.

VIDA LÁSZLÓ / BRÜSSZEL