Ma már a világörökség része a világ legnagyobb népirtásának központjaként szolgáló auschwitzi koncentrációs tábor, felszabadításának évfordulója egyben a holokauszt nemzetközi emléknapja is. Bár a pusztítás nyomainak legembertelenebb részének bizonyos elemei ma is láthatók, nem feltétlenül ezek a legmegrázóbbak - riport magyarként egy auschwitzi látogatásról.
79 év telt el azóta, hogy a szovjet csapatok 1945. január 27-én felszabadították az Auschwitz-Birkenau koncentrációs táborrendszert. A dél-lengyelországi területen összesen 48 altábort foglaltak el és hoztak létre a náci németek, összesen 1,3 millió embert hurcoltak ide. Történészek szerint legalább 1,1 millió embert végeztek ki csak Auschwitz-Birkenauban, ahol a túlnyomó részt zsidó elhurcoltak 80 százalékát egyenesen a gázkamrába küldték.
Mind olyan információk ezek, amelyek azonnal szembejönnek azzal, aki egyáltalán csak elkezd olvasni a holokauszt történetéről vagy ellátogat Auschwitzba. “Ez itt Európa legnagyobb temetője, ahol egy sír sincsen” - mondja az idegenvezetőnk a nemzetközi emléknap előtt tett látogatásunkkor, majd megáll egy vitrin előtt az egyik volt barakkban. Az üveg mögött egy hatalmas urna látható, benne annak a párszáz zsidónak a földi maradványaival, akiket a nácik a felszabadítás előtti utolsó napokban végeztek ki, hamvaikat pedig már nem maradt idejük a Visztulába szórni a háborús bűnök bizonyítékainak eltüntetésének céljából.
Emberi jogi kérdésekben és háborús bűnökkel összefüggésben számtalanszor hallottam már azt a megközelítést, hogy nem szabad statisztikaként kezelni az ilyen történeteket. A holokauszt kapcsán számokról beszélni pedig már csak amiatt is szürreális, mert a táborokba hurcolt rabokra sorszámot tetováltattak, hogy így is dehumanizálják a zsidókat - legalábbis azokat, akiket a vonatról nem egyenesen a gázkamrákba küldtek. Az Auschwitz-Birkenauban létrehozott múzeumok, kiállítások pedig épp a pusztítás mértékét próbálják bemutatni úgy, hogy kontextusba helyezik az ott meggyilkolt emberek felfoghatatlanul magas számát.
Most jártam először a lengyelországi haláltábor helyén, előtte minden ismerősöm, aki volt már ott, próbált felkészíteni arra, mennyire megrázó élmény lesz. Mindenkinek más volt az a pillanat, ami a leginkább megérintette, de közös volt bennük, hogy általában nem az eredeti téglákból rekonstruált gázkamra volt az – amire én gondoltam volna – hanem valami absztraktabb. A látogatás után az az érzésem, hogy
mindenkit a kiállításnak egy olyan eleme rendít meg a legjobban, amiről nem is tudja előre, hogy létezik.
A kínzás, pusztítás mértékét pedig már csak az is bizonyítja, hogy akármennyit olvas az ember a témában, garantáltan lesz ilyen.
A könyv gyönyörű, el se tudom képzelni, milyen lehet megtalálni benne a saját vezetéknevedet
- mondja egy újságíró az auschwitzi tábor előtti parkolóban arról, neki mi volt a legmeghatározóbb élmény a korábbi látogatáskor. A jeruzsálemi Yad Vashem múzeum által berendezett egyik barakkban ugyanis egy könyvben fűzték össze a holokauszt áldozatainak neveit, hogy sírok híján legalább valamilyen módon megőrizzék emléküket, név szerint is. El se tudom képzelni, hogy létezik akkora könyv, amelyben elfér ennyi név és a könyv kifejezés valóban nem írja le megfelelően az installációt. Egy hosszú terem közepén felállított oszlopokra felfűzött lapokról van szó, amelyek már akkor is túl soknak számítanának, ha mindegyiken csak egy-egy név szerepelne, de ehelyett apró betűkkel teleírt hatalmas oldalakat lehet lapozgatni. Nem találtam olyan oldalt, ahol első ránézésre ne szerepelt volna egy-egy magyar keresztnév vagy település születési helyként.
Magyarként ellátogatni ide, főleg egy nemzetközi csoporttal, különösen megrázó, amiben anélkül is biztos vagyok, hogy tudnám, milyen ez nem magyarként.
Már a kiállítás legelején, mielőtt az idegenvezető bármit is mondana, kiszúrom az egyik, egész falat kitöltő kép alatti feliratot: magyar zsidók a peronon Birkenauban, 1944-ben.
Majd el is hangzik az újabb statisztika, hogy miközben Európa szinte összes országából deportáltak ide embereket, Magyarországról hurcoltak el a legtöbbet, több mint 400 ezret, vagyis az auschwitzi rabok harmadát, a csoporton pedig végigfut egy morajlás, hogy pont egy ennyire kicsi ország a rekorder. “Itt fontos megjegyezni, hogy egy, a jelenleginél valamivel nagyobb Magyarországról beszélünk” - mondja az idegenvezető, és hozzáteszi, más országokhoz képest itt jóval később kezdődött a deportálás, majd Horthy nevét emlegeti annak magyarázataként, hogy tudtak ilyen rövid idő alatt ennyi zsidót elhurcolni.
Onnantól kezdve a múzeum szinte minden termében a magyar zsidókról esik szó. “Ezen a képen látható, hogy a magyar deportáltak tényleg azt gondolták, új, jobb életet kezdhetnek valahol, nézzék csak meg a csomagokat” - hallom a fejhallgatóban, de csak egy emelettel feljebb értem meg, mit is jelent ez. Egy hatalmas konténerben számtalan fazék és serpenyő tornyosul, a következő teremben pedig cipők, hegyekben.
A nagy része olyan koszos, hogy azt is nehéz megállapítani, hogy azok tényleg cipők, de kitűnik néhány piros magassarkú is. Azt hiszem, itt sírom el magam először.
Az Európai Zsidó Szövetség antiszemitizmusról szóló krakkói konferenciáján persze elkerülhetetlen, hogy szinte mindenki a magyarországi zsidóság történelméről és aktuális helyzetéről akarjon velem beszélgetni. Nem is lep meg, hogy sokan a Dohány utcai zsinagóga építészetét méltatják, a cipők is többször szóba kerülnek még úgy is, hogy akadt, aki nem tudta, pontosan mit szimbolizálnak.
Többször feltették azonban azt a kérdést is, amire már nehezen tudtam bármit is mondani. “Nálatok volt az a politikus, nem? Aki listázni akarta a zsidókat, aztán rájött, hogy ő is zsidó” - kerül szóba Szegedi Csanád sok évvel ezelőtti története, amiről el se tudom hinni, hogy ennyire megmaradt a köztudatban külföldön is. Rövid kitérő után, hogy még mindig antiszemita-e a Jobbik, felmerül a kérdés, lehetséges-e az, hogy valakinek olyan gyökeresen megváltozik a véleménye a zsidóságról, mint Szegedié.
Beszélgetőpartnerem szerint igen, mert úgy látja,
az antiszemitizmus gyökere a legtöbb esetben nem a gyűlölet, hanem a tudatlanság, ha pedig valaki ezzel szembesül és próbál tenni is azért, hogy tájékozódjon, annak meg kell adni az esélyt rá.
“De ez egész Magyarországra is igaz, pont ma láttuk, hogy honnan indultak” - mondja társaságunk harmadik tagjának és hozzáteszi, milyen jó példa ez arra, hogy lehetséges feldolgozni a holokauszt traumáját, vagy legalábbis tanulni a történelemből. Én pedig bár biztos vagyok benne, hogy ez még 79 év után sem teljesen igaz, de bízom benne, hogy egyszer talán az lesz. De lehet, hogy ehhez legalább egyszer el kell menni Auschwitzba.
