Hogyan lehet megvizsgálni, gyógyítani valakit, aki a bombázások és a folyamatos menekülés miatt sírórohamot kap? Mi alapján dől el, hogy a karjában csecsemőt tartó fiatal nő, vagy a már csak a halált váró idős asszony kapjon-e ellátást? Miért lehet valakinek fontosabb az ortodox karácsony megünneplése annál, hogy megmentsék az életét? Csigó Katalin klinikai szakpszichológus, pszichoterapeuta és Spányik András, orvos, pszichoterapeuta, a Panoráma Poliklinika alapítója a nehéz helyzetben lévő embereknek orvosi ellátást szervező MedSpot Alapítvány segítségével már sokadik alkalommal utaztak ki Kárpátaljára, hogy az odaérkező hatalmas számú belső menekülttel foglalkozzanak. Velük beszélgettünk a magyar határtól alig pár kilométerre tomboló humanitárius válságról.
hvg.hu: Kicsit több mint fél éve jártunk Ungváron, akkor alig másfél hónapja tartott az invázió, de már hatalmas volt a belső menekültek létszáma a városban, és a helyi infrastruktúra láthatóan nehezen birkózott meg ezzel. Mit látnak most, milyen egészségügyi ellátást kapnak azok, akik most érkeznek, vagy átmenetileg, de már hónapok óta ott élnek?
Spányik András: Az egészségügyi ellátás egész Ukrajnában, de ebben a régióban különösen rossz volt már a háború előtt is, erre jött rá a több milliós menekülttömeg. Ungváron, ahol leginkább dolgozunk, konkrétan megduplázódott a városban élők száma 150 ezerről 300 ezerre és továbbra is folyamatosan nő. A betegbiztosítási rendszer is más, mint nálunk, nem terjed ki annyira széles körű ellátásokra, mint Magyarországon. Például egy csípőprotézis-műtét már fizetős és nem is olcsó beavatkozás.
hvg.hu: Mikor jártak először Ukrajnában a háború kitörése óta, és hányszor mentek vissza?
S. A.: Négyszer voltunk kint eddig, de már az invázió kezdete után két nappal a határra mentünk, ahol Beregsurányban a mostanihoz hasonló ellátást nyújtottunk egészen nyár végéig. Akkor vált nyilvánvalóvá, hogy a háború elől menekülő embereknek a sürgősségi egészségügyi ellátás mellett pszichológiai segítségre is nagy szükségük van.
A MedSpot Alapítvány maga 2015-ben jött létre, még az akkori menekültválság idején, Ukrajnában pedig a Heart to Heart Alapítvánnyal társulva dolgozunk. Ők biztosítják például a gyógyszerellátást, a betegadminisztrációt.
hvg.hu: Milyen típusú ellátásra van leginkább szükség az ukrán hátországban?
S. A.: Legjobban egy alapellátáshoz, vagy sürgősségi ellátáshoz hasonlítható, amivel mi foglalkozunk. Beregsurányban láttunk el szívinfarktust és lőtt sérülést is még az invázió elején. Sokan voltak, akik nagyon hosszan menekültek ellátatlanul, az érzelmi stressz teljesen destabilizálta őket és ennek a betegségek kialakulásában, az állapotromlásban is komoly szerepe van. Most azzal találkozunk, hogy rengeteg embernek van kezeletlen magas vérnyomása, cukorbetegsége – ezek súlyos esetek. Hozzá kell tenni, hogy mi a marginalizált csoportokkal találkozunk elsősorban, a módosabbak megoldják ezt máshol.
Voltak olyan betegeink is természetesen, akik közvetlen háborús sérüléseket szenvedtek. Volt, aki robbanás miatt szerzett, alig ellátott fejsérüléssel érkezett. Van egy idős hölgy, akihez már visszajárunk. Harkivból érkezett egy nagyon csúnya combcsonttöréssel, ami keringési elégtelenséget is okozott, teljesen el volt halva a lába, üszkösödött. Mindemellé egy óriási hasi sérve is van. Akkut műtétet igényelt volna abban a pillanatban, hogy megvizsgáltuk, de nem akarta vállalni, hogy kórházba megy. Először azt mondta, hogy azért, mert fizetni kell.
Csigó Katalin: Aztán egyre többször beszélgettünk vele és a lányával egy tolmács segítségével. Kiderült, hogy neki most az a legfontosabb, hogy az ortodox karácsonyt otthon, egy mélyszegény faluban álló viskóban tölthesse, ahol gyertyafénynél beszélgettünk vele a fafűtéses, hűvös szobában és nem az foglalkoztatja, hogy mennyivel élhetne tovább, ha megműtik. A legtöbb, amit segíteni tudtunk, hogy erős fájdalomcsillapítókat adtunk neki és elfogadtuk a döntését. Néha ez is nagyon sokat jelent nekik, a néni lánya egyszerűen átölelt és megköszönte, hogy megértjük őket.
Vagy volt egy 80 éves hölgy, aki tényleg mindenen átment. Egy bombatalálat ledobta az ágyáról, emiatt agyrázkódást kapott, fájó lábbal megindult nyugatnak, és mikor elláttuk, már covidos is volt. Az ellátást éppen ezért nem is fogadta el, hogy ne fertőzzön, de ránézésre egyébként jó állapotban volt. A menekülésnek önmagában is van egy ilyen átmeneti fájdalomcsillapító hatása.
Egy másik idős nő szintén Kelet-Ukrajnából menekült. A férje meghalt, a fia orosz fogságban van, vagy elesett, az unokákat külföldre menekítették. Nála is azt láttuk, hogy ehhez képest az, hogy állandóan nagyon fáj a lába, neki egy sokadrangú kérdés.
Voltak fiatalok is, akiknél ugyanezt láttuk. Egy fiatal egyetemista pár érkezett hozzánk, a lánynak elfogyott a gyógyszere. A fiú csak erre koncentrált, pedig többször mondtam, hogy őt is szeretnénk megvizsgálni. Mikor biztosítottam, hogy mindenképpen megkapja a barátnője a gyógyszert, akkor nagy nehezen rászánta magát. Kiderült, hogy mindkét lábán nyílt, mély seb volt. Csak pár mondatot mondott arról, hogy körülöttük lőttek, ők a pincébe menekültek, földön kúsztak, de nem derült ki, hogy szerezte a sebeket. Neki csak az volt a lényeg, hogy a barátnője legyen rendben, egyáltalán nem foglalkozott a saját, korántsem elhanyagolható sérülésével.
hvg.hu: Mi történik, ha olyan súlyos esettel találkoznak, amelynek ellátására az ukrán egészségügyi rendszer jelenlegi állapotában nem tud megoldást kínálni, a magyar viszont igen?
S. A.: Most tárgyalunk erről egy magánegészségügyi intézménnyel. Igyekszünk arrafelé terelni a dolgot, hogy ne a szintén nehéz helyzetben lévő magyar ellátási rendszert terheljük, hanem magánintézmények vállalják az ilyen esetek ellátását. Most pont erre gyűjtünk forrásokat. Nyilván nem tudunk majd ötezer csipőprotézis-műtétet leszervezni és támogatást keríteni rá, ráadásul Magyarországon is óriási a várólista, tehát biztos felvetődne, hogy akkor miért nem magyarok kapják az ellátást. Nagyon szeretnénk elkerülni, hogy bűnbakképzés legyen a vége ennek is.
hvg.hu: Megkapják a szemrehányást, hogy miért nem magyar betegeket látnak el inkább Magyarországon?
S. A.: Meg. Erre az a válaszunk, hogy: csak. Így döntöttünk és kész. Mehetnénk Afrikába is, ott is van bőven igény orvosi ellátásra. Az pedig, hogy a szabadidőmben kinek és hol segítek, az én dolgom. Ukrajnában most egy kegyetlen háború dúl, és rengeteg embernek van azonnali segítségre szüksége a szomszédunkban. A fenntarthatóság is fontos tényező. Ha már egyszer megjelentünk a határon, majd a másik oldalán, akkor járjunk vissza, jelentsen a jelenlétünk is legalább valami állandóságot. Ne arról szóljon az egész, hogy készült egy fotó egy segélyszállítmány mellett, aztán megfordulunk és megyünk haza. Legyen egy hely, ahol már ismernek, ahol bizalom van irántunk, ennek a néhány embernek ez biztonságot adjon, ahelyett, hogy adunk egy gyógyszert és soha többet nem látjuk egymást.
hvg.hu: Mi a helyzet a pszichológiai ellátással? Milyen lelkiállapotban érkeznek, vagy vannak azok az emberek, akik már régebb óta ott élnek átmeneti szállásokon?
Cs. K.: Sürgősségi pszichológiai ellátást nyújtunk, ha úgy tetszik. Az átvonuló, tranzitban megpihenő, menekülésben lévő személyeket juttatjuk olyan állapotba, hogy el tudjuk látni a nem lelki eredetű betegségüket, sérüléseiket, aztán tovább tudjanak menni. Rendszeres a pánikroham, szorongásos roham, beszűkült félelmi állapot, szélsőséges sírás, de pszichotikus állapottal is többször találkoztunk.
hvg.hu: Hogy kell ezt elképzelni?
Cs. K.: A szélsőséges sírás például egy félelmi reakció. Visszatérő probléma volt az invázió kitörése utáni időszakban például, hogy kisgyerekkel érkező édesanyák egy pillanatra sem engedték ki a kezükből a gyereket, így nem tudtuk rendesen megvizsgálni őket. Egyszerűen félnek egy idegennek odaadni a gyermeküket, akikkel napok, vagy hetek óta menekülnek és óvják őket mindentől. A menekülő emberek szélsőségesnek tűnő reakciója lehet bizonyos esetekben, hogy képtelenek bárkiben megbízni. Pszichológusként ilyenkor az a dolgom, hogy eljuttassam egy olyan nyugalmi állapotba, hogy el tudjuk látni őket.
Ezek speciális helyzetek, gyors, azonnali beavatkozásokra kell gondolni, nem pedig a pamlagon fekve elmondott traumák feldolgozására. Ez egy akut állapot, ahol az elsődleges cél a fizikai biztonság helyreállítása. Ilyen körülmények között egy tornacsarnok közepén lepedővel körbehatárolt két négyzetméter is jelenthet biztonságot, ha az csak az enyém. Még akkor is, ha bármikor megszólalhat a légvédelmi sziréna Kárpátalján is, és le kell menni az óvóhelyre – hozzá kell tennem, hogy nem nagyon mennek már le az emberek, ez már egy olyan állandó veszély, amivel egyszerűen megtanultak együtt élni.
Amióta kijárunk Kárpátaljára, annyiban könnyebb a helyzet, hogy vissza tudunk térni már korábban ellátott betegeinkhez, tudjuk kísérni a gyógyulásukat. Köztük már egyre több a PTSD-s (poszttraumás stressz szindróma), akikkel több beszélgetés során el lehet kezdeni valamilyen szintű feldolgozást. Ehhez a legkönnyebb út, ha először elkezdünk vele beszélni a vérnyomásáról, ami ugye az állandó stresszhelyzet miatt mindenkinél magas. A fizikai sebeken keresztül lehet elsősorban megközelíteni a lelki problémáikat is. Minden páciens meg akarja mutatni először a sérülését, a traumáról egyikük sem akar az elején beszélni, ezt a csatornát jó ideig teljesen lezárják. A traumaterápiában nagyon fontos kérdés, hogy mi az a pont, amikor egyáltalán szabad elkezdeni beszélni, mert nem ez az első lépés, hogy mondja el, mi történt vele, sőt ez akár újra traumatizálhatja is a beteget.
hvg.hu: Hogyan szelektál ilyenkor az orvos? Mi alapján dől el, hogy kimennek-e egy idős hölgy szállására, vagy ellátnak inkább öt másik embert ennyi idő alatt?
S. A.: A célunk az volt, hogy többféle kompetenciával rendelkező orvoscsapatot szervezzünk össze. Legyen pszichológus, legyenek többféle területről érkező orvosok és a kőkemény munkát végző ápolók. Egy ilyen teammel adott esetben tudunk párhuzamos ellátást is nyújtani, de nyilván komoly szervezést igényel a koordináció.
De hadd tegyem hozzá, hogy a motivációnk, az, hogy a szabadidőnkben végezzük ezt a tevékenységet, meghatározza azt is, hogy kinek akarunk segíteni.
Cs. K.: Ilyenkor három napra megyünk és már tudják az ott lévő betegek, hogy mikor és hová érkezünk, vagyis készülnek az ellátásra. Tudják, hogy lehet jönni vérnyomásmérésre, gyógyszert feliratni, vagy egyszerűen csak beszélni.
hvg.hu: Van, aki beszélni akar?
Cs. K.: Most már igen, hiszen sokan eleve egy izolált állapotként élik meg a menekültlétet. Vannak, akik kifejezetten félelmi reakciókkal érkeznek. Az egyik esetben nehéz is volt eldönteni, hogy ez a reakció még a normál tartományban van-e, nagyon figyeltek, hogy más is hallja-e a menekültek közül, amit mondanak. Volt, hogy beszéltem egy menekülttel, akinek lebombázták a házát, mire a három méterre ülő másik menekült is sírva fakadt. Nincs privátszféra és kérdés az is, hogy egymás között tudnak, akarnak-e a traumáikról beszélni. Nagyon heves, akár indulatos reakciókat is ki tudnak váltani ezek az elcsípett szavak, mondatok, ordibálást, kirohanást, káromkodást – ezek természetes reakciók a traumában.
hvg.hu: Hogy megy az együttműködés a helyi szervekkel?
S. A.: Volt egy érdekes helyzet, amikor az egyik kistelepülésen a helyi polgármester, aki szeretne legközelebb is választásokat nyerni, kiposztolta, hogy a település lakóinak lehet hozzánk jönni ingyenes ellátásért, holott mi a menekültek ellátása céljából voltunk ott. Másnap kígyózó sorok fogadtak, úgyhogy ezután már inkább a menekültszállásokra koncentráltunk. Azt persze nem merte odaírni, hogy magyarok az orvosok, mert úgy már lett volna benne politikai kockázat.
hvg.hu: Volt ebből feszültség?
Cs. K.: Erről csak nagyon óvatosan érdemes beszélni, mert befolyásolhatja a munkánkat. A társszerveinkkel ott élő kárpátaljai magyarok és ukránok is dolgoznak. Itt a közös cél a menekülők életének segítése.
S. A.: Amikor először voltunk ott, akkor át kellett beszélnünk az aggodalmaikat, néminemű bizalmatlanságot. Például megkaptuk a konkrét kérdés, hogy csak magyarokat fogunk-e ellátni. A helyi politikai, diplomáciai viszony egyensúlyát is féltették egy kicsit, hogy okozhat-e a jelenlétünk ebben feszültséget. Mondtuk, hogy mi természetesen minden menekültnek segítünk a helyszínen, aki ellátásra szorul.
Cs. K.: Valahol ez is a misszió része, hogy megmutassuk, hogy a magyarok ott vannak és segítenek – mindenkinek.
hvg.hu: Találkoztak-e háborús bűncselekményekre utaló jelekkel, sérülésekkel?
Cs. K.: Kifejezett kérés volt, hogy fogamzásgátlót vigyünk, vagy esemény utáni tablettát és terhességi tesztet – itt elhangzott, hogy erre a megszállt területeken tapasztalható tömeges nemi erőszak miatt van szükség.
Még Beregsurányban a tranzitban találkoztam egy fiatal lánnyal, akinél határozott jeleit láttam annak, hogy ő nemi erőszak áldozata lett. Abban a helyzetben persze nem volt rá lehetőség, hogy mélyebben beszélgessünk.
Most már volt arra is példa, hogy az egyik menekült megmutatta a fotókat a házáról. Ott áll előtted egy ember, akinek a bőröndjén kívül nagyjából semmije se maradt, egy éve pedig még ott ünnepelték a karácsonyt a jól szituált középosztálybeli családjával a kertvárosi családi házban. Innen jön aztán a sírás és a súlyos reménytelenség. Hogy lehet innen 50–60 évesen felállni?
S.A.: Amikor megérkeznek és hosszabb időre elhelyezkednek egy átmeneti szálláson, akkor egy idő után úrrá lesz rajtuk a teljes reménytelenség. Rajtuk már máshogy kell segíteni, mint a tranzitban és más is okozza a traumát. Ezeknek az életeknek a kilátástalansága egészen lehangoló. Hogy segítesz valakinek, akinek semmiféle jövőképe nincsen éppen? Ragaszkodik valamihez, ami már nincs, nem tud visszamenni a házába, mert lerombolták, hol fog élni és miből?
hvg.hu: Idén lesz 90 éve, hogy lezajlott a holodomor, az ukrán nép egyik legnagyobb katasztrófája, amiben több millió ember éhen halt a sztálinista rendszer erőszakos kolhozosítása miatt. Az ukrán veszteségek az első és különösen a második világháborúban is brutálisan magasak voltak, az itt élő zsidóságot érintette a lengyelek után a legjobban a holokauszt, a németek tömegesen gyilkolták a helyi lakosságot is, majd a háború vége után tömeges, erőszakos népességcsere zajlott. Az itt élő emberek olyan traumasorozaton mentek át az elmúlt 100 évben, ami szinte példátlan Európában. Egy ennyire traumatizált társadalom hogyan lesz képes felállni?
S.A.: Természetesen történelmi traumákért nekünk sem kell házhoz menni, de itt most valóban egy aktuális konfliktusról van szó. A legtöbb traumájuk ráadásul az oroszokhoz kapcsolódik és pont ettől próbálnak minden erejükkel elszakadni. Ez az, ami most kohéziós erő, az Európához tartozás – ez egy társadalmi szintű, szociálpszichológiai jelenség, egy adaptív megküzdési kísérlet. Most azt látják, hogy Zelenszkij ott áll Joe Biden mellett és egész Európa, illetve majdnem egész Európa felsorakozott mögöttük. Ez jó gyógymód a traumára.
Cs.K.: Az identitásképződés kulcsfontosságú a traumán átesettek számára. Kérdés, hogy a trauma milyen formában válik valakinek az identitása része, destruktív, vagy konstruktív módon.
hvg.hu: Ez már kiderült?
Cs.K.: Nem, hiszen még zajlik a háború, nincsenek még a poszttraumás időszakban társadalmi szinten. Azt viszont látjuk egyéni szinten, a segítségnyújtásban résztvevő, de a megpróbáltatásokon szintén átesett belső menekülteken, orvosokon, informatikusokon, angolul jól beszélő értelmiségieken, hogy a gyógyulási folyamat részét alkotja náluk a közös erőfeszítés, az elhivatottság. A legnehezebb helyzetben azok az alacsonyabb társadalmi státuszban lévő emberek vannak, akik képzetlenek, vagy akár életkoruk szempontjából is nehezebb boldogolniuk. Náluk a súlyos reménytelenség miatt beszűkül minden perspektíva. Velük nagyon nehéz lesz.
S.A.: Holokauszttúlélő családból származom, én is látom, hogy a trauma meghatározó része az identitásnak. Az én generációm ezt már inkább adottságként kezeli és megpróbálja levonni a tanulságokat, vagy keresi a pozitívumokat a saját származásában, identitásában. Egy új ukrán identitást látunk kialakulóban, aminek fontos része lesz ez átélt szenvedések emlékezete.
hvg.hu: Miért lehet, hogy bár földrajzilag egy fikarcnyit nem került távolabb tőlünk a háború, Magyarországon mintha már csak egy távoli konflikusként kezelnék ezt az emberek, ami miatt magasabb a gázszámla és minden drága lett?
S. A.: Először láttuk azt is ugye, hogy mindenki ment aktívan segíteni. Csak hogy érzékeltessem, az első egy hétben 14 millió forint folyt be hozzánk magánadományokból. Az azt követő lassan egy évben hat – pályázatok révén persze ezután is tudtunk lehívni támogatásokat.
Nem tudunk úgy élni, hogy folyamatos szorongás, magas izgalmi szint van jelen az életünkben, ezért próbálják az emberek kitolni, távolságot felvenni az egész jelenséggel szemben.
Cs.K.: Ez egy elhárító mechanizmus, így védjük magunkat. Ugyanakkor mi a munkánk során látjuk, mennyire komoly gyógyító hatása van a gyógyításnak ránk is. Teljesen eltérő gondolkodású emberek a szolidaritás mentén működnek együtt. Ez hihetetlenül pozitív élmény.
S.A.: Sokkal jobb úgy élni, hogy az ember segít.
