„Addig járt a szád, amíg el nem kezdtem olvasgatni a politikáról. Aztán most itt vagyok” – írta egy barátom egy tüntetésről idén. Ezt az érzést kell megsokszorozni, amíg egyszer nem lesz demokráciánk, ezért küzdeni pedig idén is a legjobb munka volt.
Ahogy 2020 és 2021, úgy 2022 után is a legegyszerűbb arról beszélni újságíróként, mennyivel rosszabb hely lett a világ. Elvégre a mi dolgunk, hogy közvetítsük, ami körülöttünk történik, abban pedig első ránézésre nincs sok köszönet, hogy egy éven belül járványt, háborút, újabb demokráciagyilkos választást, válságot és halálhíreket kell közölni.
Mégis, ha az a kérdés, hogy mi volt a legjobb dolog 2022-ben, a válasz már-már kikívánkozik:
újságírónak lenni.
Az újságírás elől jószerivel egy évtizede folyamatosan fogy a levegő. A közösségi média teljesen átalakította a piacot, főként a fogyasztói szokásokat. Amennyire kinyílt a világ, legalább annyira beszűkült: bár sokkal több információhoz jutunk hozzá, a közösségi oldalak a valóságnak csak egy kicsi szegmensét nagyítják fel sokszorosan, az ízlésünknek megfelelően – újságíróként pedig hiába mutatjuk a lehető legpontosabb képet a valóságról, ha mindenkinek megvan a sajátja.
| Az én 2022-m |
Hagyományunk már, hogy karácsony és szilveszter táján a hvg.hu munkatársai vállaltan erősen szubjektív írásokkal idézhetik fel a lezáruló évet. Volt már olyan, hogy a kedvenc cikkeinket mutattuk be, máskor arról írtunk, aki abban az évben a legnagyobb hatást gyakorolta ránk, tavaly azt az érzést kerestük, amely nem hagyott nyugodni minket. 2022 mindenkinek, így nekünk is rengeteg nehézséget, rossz híreket tartogatott, ezek köszöntek vissza cikkeinkből is. Ez az év sem telt el azonban öröm nélkül, így arra vállalkoztunk, hogy megkeressük és megmutassuk azokat a pillanatokat, dolgokat, amelyek jó érzéseket, örömöt, meghatottságot hoztak a számunkra, amelyek kiszakítottak minket a mindennapi problémákból, amelyek továbblendítettek minket a hétköznapokon. |
Hogy fordulópont volt-e ebben 2022 vagy sem, az utólag derül ki, de az biztos, hogy hosszú ideje nem volt akkora súlya a hiteles információnak, mint idén. Az év közepére befejeződni látszott a többéves küzdelem azért, hogy egy világjárvány idején az emberek ne a meggyőződésükre vagy haszonleső oltásellenes politikus-influenszerekre hallgassanak, hanem a tudományra – erre húzott lapot a szomszédban kitört háború. Ahogy a járvány, úgy az orosz agresszió kezdetekor is többszörösére nőtt az olvasottságunk: ismét megjelent egy olyan veszély, amelyhez foghatót még nem láttunk a 21. században, és sokszorosan felértékelődött a tényszerű tájékoztatás szerepe.
Az adrenalinlöket viszont nem abból ered, hogy a sajtó egy múló pillanatig betölthette a negyedik hatalmi ág szerepét – ezt a felelősséget jó lenne mindennap vállalni –, hanem abból a rengeteg élményből, amit egy ilyen nehéz időszakban szerez egy újságíró. Nem hittem, hogy háború elől menekülő emberekkel fogok beszélgetni 2022-ben – mégis megtörtént. Reméltem, hogy egy podcastban nem azt fogom hallani a kollégáimtól, mit éltek át, amikor rájuk talált a háború Kijevben, vagy ők mentek a frontvonalhoz Kelet-Ukrajnában, mégis sor került rá. Idén biztosan nem ismertem volna meg közelről azoknak a munkáját, akik nap mint nap az elesetteket támogatják, mégis velük együtt mentem ki a román-ukrán határhoz. Normális országban pedig sosem kellett volna orosz propagandát oszlatni és Kreml-párti dezinformációra figyelmeztetni az olvasókat, de nem volt kérdés, hogy ez a dolgunk. Mindezt átélni és közvetíteni pedig nem csupán fontos és izgalmas feladat, de hozzá is tesz az emberhez: emberi sorsokat megismerve és egy nemzeti drámát végignézve 2022 végén alighanem érzékenyebb és szilárdabb értékrendű minden józan újságíró, mint ez év előtt volt.
Talán pont ez a józanság és szilárd értékrend az, ami független újságíróként a NER-ben a legfontosabb, hogy megmaradjon. Áprilisban újabb pofont kapott a demokrácia, újabb kétharmad igazolta azt, hogy a valóság semmibe vehető, a szuverén döntés megvásárolható, az ember esendő és esendőségében átverhető. Hogy jobb lett-e volna, ha máshogy alakul az eredmény? Látva az elmúlt 8 hónap produkcióját, szinte biztos, hogy nem, de egy független újságíró nem is az ellenzékbe veti a hitét, hanem a demokráciába – és figyelmezteti az embereket, hogy miért baj, ha utóbbi veszélybe kerül.
Az pedig a világ legjobb érzése, amikor ezt a figyelmeztetést meg is hallják.
Négy évvel ezelőtt egy, a politika iránt akkor egyáltalán nem érdeklődő barátom megkérdezte, miért fontos a választás, miért kéne neki elmennie szavaznia. Mindössze egy órát meséltem neki arról, miért már-már kötelező fiatalként a részvétel, mi forog kockán, hol tud tájékozódni arról, ki képviseli őt a legjobban. Őszintén nem tudtam, átért-e valójában az üzenet – egészen idén március 15-ig. Akkor ugyanis a srác, akivel akkor már jó ideje nem beszéltem, küldött egy fényképet arról, hogy egy tüntetés közepén áll, s miután megkérdeztem, miért, annyit válaszolt:
„Addig járt a szád, amíg el nem kezdtem olvasgatni a politikáról. Aztán most itt vagyok.”
Egy olyan rendszerben, ahol az igazság szubjektív és ahol a hazugság államforma, független újságíróként pontosan ez a feladatunk: hogy járjon a szánk.
Ha ezt nem tesszük, egyfelől megfosztjuk magunkat az olyan élményektől, mint amikor az ember a saját, fiataloknak szóló publicisztikáját látja vissza egy idegen posztjában azzal a szöveggel, hogy „ezért fontos a generációnak összefognia.” Ha nem járna a szám, nem láttam volna azt a fotót, amelyen a barátaim egy tévé körül ülve nézik a választási műsorunkat április 3-án este, és nem én lettem volna az, aki az utolsó bejelentkezés után még benéz a gyászos hangulatú házibuliba, és közli, hogy nincs miért csalódottnak lenni, hiszen minden ugyanúgy megy tovább, csak még egy kicsit tovább kell kitartani. Ha nem járna a szám, nem látnám, ahogy egy-egy elemzést átvesz és kiforgat a propaganda, mert a valóság nem szivároghat be a szektába.
Ez csupán a dolgok személyes oldala. A szabad sajtó viszont a közös ügyünk.
Ahogy közös ügyünk az is, hogy a választói felhatalmazás elszámoltathatósággal járjon. Közös ügyünk, hogyha történik valami a világban, arról objektívan tájékozódhassunk, és ne legyen kötelező a hatalom szemüvegén keresztül látni. Közös ügyünk, hogy a magyarság inkluzív, és ne exkluzív legyen. Közös ügyünk, hogy az elesettekre úgy tekintsünk, ahogy szeretnénk, ha ránk tekintenének elesettként. Közös ügyünk, hogy közös célokat tudjunk megfogalmazni. Közös ügyünk, hogy legyen, aki felneveli a következő generációt, közös ügyünk, hogy a tudásban biztonságot és ne veszélyt lássunk. Közös ügyünk, hogy mindenkinek szabad legyen a magánügye, közös ügyünk szeretni. Közös ügyünk, hogy nyitottak legyünk az új dolgokra, mert hátrafele nézve nem lehet előrefele haladni. Közös ügyünk, hogy ne mások kárára legyünk valakik, mert közös ügyünk a közösségünk. És közös ügyünk egy olyan közös nyelv megteremtése, amelyben nem a gyűlölet a kötőszó, mert abból boldog közösség még nem született.
A Magyarországon megmaradt szabad sajtó ezeket a közös ügyeket képviseli. És ha valamikor, ebben az évben iszonyú jó volt ebben részt venni.
Nagy Iván László: Orbán Viktor elvette egy generáció hitét. Az ország jövője múlik azon, visszaszerezzük-e
