„Persze nyilván örülnék, ha az apuka karácsonykor az ünnepi vacsora után majd ölébe venné a kislányát és azt mondaná, „de szeretném, ha majd a fodrászüzletben dolgoznál a főutcán”, de ha előtte három hétig éheztek, akkor arról fog szólni minden, hogy egyelőre legyen olaj meg liszt. Ha ma vagy kurva éhes, ma fázol, akkor minden átértékelődik” – mondja Tóth Ákos, az Age of Hope alapítója, kicsit nekem, kicsit magának a volán mögött ülve. Évek óta kísérem el adományszállító útjaira a gyermekvédelmi alapítvány vezetőjét olyan helyekre, ahol megbízható helyi szervezeteket keresve és találva igyekszik eljuttatni azt, amit a társadalom jobbsorsú és lelkiismeretesebb része ajánl fel a kitaszítottaknak.

Ákos alig lát ki a szélvédőn, zuhog a decemberi eső. Borsod árvíz és nyomor által meggyötört falvain hajtunk át, a téli zivatartól csak még egy fokkal nyomasztóbb látvány tolakszik be az ablakon. Kidőlt viskók sorai fölött kanyargó füstoszlopok, elsuhanó kamionok után vicsorogva rohanó kutyák, a nulla fokban egy szál melegítőben grasszáló taknyosorrú kisgyerekek. Az ölemben kiskutyája, Weapea melegedik az anyósülésen. A hátunk mögött a kisbuszban pedig Luxemburgból érkezett adományok közelítenek a végcéljukhoz. Ezer dologról beszélünk még, például arról, hogyan akarja elterjeszteni most a közös bogrács programot, hogy cégek, baráti társaságok a szokásos önkénteskedés, vagy adományozás mellett ugorjanak le együtt főzni egy rászorulók által lakott környékre. „Néhány kiló sertéscombból kitűnő pörit lehet rittyenteni és közben megismerik egymást ezek az emberek, akiket sokszor világok választanak el egymástól. Február végéig több mint ezer adag ilyen tartalmas ételt tervezünk a Közös Bogrács projektben” – meséli tervét.

Azt mondja, idén hiába volt lényegesen kevesebb a céges és magánadomány a korábbi évekhez képest, az alapítvány hozta a várt számokat. „Több mint ezer gyermeknek jutott karácsonyi ajándék a fa alá, a tartós élelmiszercsomagok vásárlását megdupláztuk. 100 helyett 200 családnak juttattunk el ünnepek után 17 ezer forint értékű csomagot, összesen 3 és fél milliós értékben" – mondja.

Elázva, hófoltosan, de rendezett fő utcával és díszkivilágítás híján idén vidám karácsonyi bábukkal feldobva fogad minket a szendrői egészségfejlesztési iroda vezetője Magda, és kollégája Kriszta, akik a helyi tanodát is működtetik.

Rezsi helyett uzsora

„A James Bond puzzle, meg az Elmó plüss baba. Csak rájuk nézünk, egyből kiszakadunk, ha épp valami rettenetben vagyunk” – mondja a parányi iroda legfőbb díszeit bemutatva Báriné Kántor Magdolna, aki a szendrői Kincses Sziget Tanoda vezetője is az egészségfejlesztési iroda vezetése mellett. Rettenetből pedig nincs hiány. Bár itt is érzik a 20 százalék feletti inflációt, de sokan már annyira mélyen vannak, hogy ez csak a felszínen tomboló vihar a számukra.

„Inkább a középréteget érintik az energiaárak és mi is ebbe az épületbe kellett költözzünk más hivatali szervekkel együtt, mert itt geotermikus energiával fűtünk. A szegregátumban viszont nem emelkedett a rezsi, mert nincs minek. Többnyire nincs bevezetve az áram, fűteni meg fával fűtenek, amit illegálisan szereznek be” – mondja. A vizet, ha be is van vezetve, nem nagyon használják ilyenkor télen, mert általában csak egyetlen helységet fűtenek, ott alszik mindenki, és az lesz a konyha és a fürdőszoba is. „Nekik az élelmiszerárak a legfőbb nehézség, főleg ha rá van pakolva még az uzsorás haszna is, mert ők viszik ki kocsival az árut, aztán csomagtartóból árulják – ezt itt „boltocskázásnak” hívják. Aztán hónap végén, mikor a jön a családi pótlék, akkor visszamennek összeszedni a tartozást és a kamatot” – mondja.

„Körbemennek, viszik az árut, finomságokat. A helyiek mondják nekik, hogy nem kell, de odatartják, a gyerek beletenyerel, akkor már meg kell venni – „Jól van, majd kifizeted a többivel”. Így lesz a 2000-ből 8000, aztán 10, 20, 50 ezer. És két hónap múlva viszik a házad, vagy a legkisebb lányodat prostituáltnak” – veti közbe Ákos az uzsorásokkal kapcsolatos tapasztalatokat, akiknek olyan híre van, hogy sokszor még a környékbeli rendőrök is nehezen tudják felvenni a küzdelmet ellenük. A helyiek rettegnek tőlük, a hatóságok ellen pedig sokszor a jól beágyazott lokális politikai kapcsolataikat használják - akár más településekről.

Pedig hitel helyett a hiteles segítség is működhetne helyből: Ákos és Magda is úgy érzi, hogy helyben meglenne minden, a szociális segítőszervek is jelen vannak, a munkájuk viszont nincs összehangolva, az előírt mérhetetlen bürokrácia pedig sokszor konkrétan életeket követel.

Amit már nem lehet ép ésszel bírni

„Ott van a Tünde (a cikkben szereplő családok tagjainak nevét megváltoztattuk a téma érzékenysége miatt). Sosem volt egyszerű élete. Több férfitól több gyereke született, egy düledező viskóban élt mindig az épp aktuálissal, meg az apjával, aki állandóan verte. „Megküldtem” – így mondta mindig az öreg, mikor lekevert neki párat. Egy idő után azt vettük észre, hogy a legújabb gyerek már állandóan iszonyú mocskos, meg tetves szegénykém, pedig gyönyörű kis szőke kislány volt, gondoltuk szülés utáni depresszió miatt elhanyagolja. Aztán Tünde egy új szokást vett fel, szinte állandóan a telepen sétált körbe-körbe. Megtudtuk, hogy ez és a folyamatos zavart viselkedése már egy súlyos mentális leépülés jelei. Egyszerűen beleőrült a körülményekbe”. Tünde mégis terhes lett újra, meg újra, miközben egyre nehezebben kommunikált a külvilággal. A legutolsó esetben az otthon megszült gyerek méhlepényét a kutyák szájában látták Magdáék. Ezt a babát már nem engedte haza a családsegítő. Magdiék többször megpróbálták bejuttatni Tündét a pszichiátriára, de valahogy mindig hazaengedték, a védőrendszer pedig csak a papírokat gyártotta arról, hogyan próbálták elérni a nőt, sikertelenül.

„Végül már úgy találtunk rá, hogy egyáltalán nem beszélt, a saját piszkában, pelenkásan feküdt otthon, alig mozdult. Akkor sikerült nagyon jó emberekre találni az egészségügyben. Elvitték egy krónikus osztályra” – mondja Magdi. A nő most is ott van, de az orvosok szerint az alig 40 éves nő szervezetének állapota egy 70–80 éves emberére emlékeztet, nincsenek már túl jó esélyei.

A közmunka jó, a szociális törvény nem

Átsétálunk az épület egy másik emeletére, mielőtt elindulunk a telepre, vagy ahogy Ákos emlegeti, „Brooklynba”. Szaniszló János, Szendrő polgármestere hellyel és kávéval kínál, aztán belekezd, hogy leírja az ördögi kört - amiben ennek ellenére még mindig észrevesz újabb és újabb kapaszkodókat. Naponta 750 főre főznek a közkonyhákon, most viszont jönnek az ünnepek és nem lesz se iskola, se óvoda, így ottjártunkkor hidegcsomagokat, konzerveket osztanak a rászorulóknak. A jövő évi költségvetést nem könnyű megtervezniük. Elvileg a júniusig még nem a piaci árat kell fizetniük az áramért, de mint mondja, látni nem nagyon látják „a történet végét”. Számos önkormányzati szerv beköltözött a volt tanácsépületbe, Magdiék irodája is itt van földszinten. Így olcsóbb, mint kifűteni több épületet. A városnak nem jött jól az sem, hogy a Covid után elvették az önkormányzattól az iparűzési adóból származó bevételek felét.

A közmunka Szaniszló János szerint rengeteget használt a településnek, nem feltétlenül csak azért, mert bevételt jelentett a legszegényebb rétegek számára, hanem mert példát adott a következő nemzedék részére, hogy a szülők dolgozni járnak, és a település is rengeteget profitált az eszközbeszerzésekből és a városarculat változásában is. Szerinte ha a közfoglalkozást szűkítenék, akkor visszajutnának oda, ahonnan 15-16 éve elindultak.

A szociális figyelőrendszerrel viszont már vannak gondok. „Tartunk egy jelzőrendszeri értekezletet rendesen, amiben védőnők, pedagógusok is közreműködnek, de megmondom őszintén, nem nagyon működik jól, mert túlzottan bürokratikus a rendszer” – mondja a polgármester, aki szerint a papírok kitöltése már bőven elveszi az időt a gyakorlati terepmunka elől.

A rászorulók 60–70 százaléka a polgármester szerint valamilyen betegségben szenved. Hiába jelentkeznek be a háziorvoshoz, utána egy SZTK-szakrendelésre eljutni komoly kihívás, még akkor is, ha az embernek megvan ehhez a háttértudása, alapinformációja, sokuk pedig ezzel sem rendelkezik. „4273-an vagyunk most. A két háziorvosi szolgálatunkból már évek óta csak egy van betöltve. Nem jönnek ide, mert ugyanezt a pénzt megkeresik inkább nagyvárosi, jobban szituált körülmények között” – meséli a helyi egészségügyi ellátás nehézségeit a polgármester.

Már hamvasztanak is

Szerinte a hátrányos helyzetű rétegek felemelésében nem segített a szociális törvény legújabb módosítása sem, amely első szinten a családot kötelezi a szociális segítségnyújtásra, és az ezzel kapcsolatos munkák és költségek is rájuk hárulnak, majd jön az önkormányzat és csak a sor legvégén kerül elő az állam felelőssége. „Ezek a családok sokszor sem mentálisan, sem a körülményeik révén nem alkalmasak arra, hogy ellássák a beteg családtagjaikat” – teszi hozzá.

Korábban beszéltünk arról, hogyan csapódik le a megélhetési válság a legszegényebbeken, Szaniszló János kicsit meghökkentő válaszából kiderül, hogy nem is feltétlenül csak az életkörülményeken, hanem a halál körülményein is. „A helyi cigányságnál korábban tabu volt a rászorultsági alapon járó köztemetés, és főleg az olcsóbbnak számító hamvasztás. Legalább olyan fontos szertartás volt ez, mint egy esküvő, amire muszáj költeni, nehogy megszólják az embert. Idén már 20–30 köztemetést intéztünk, rákényszerülnek” – vázolja a helyzetet Szendrő polgármestere.

„Kapok összesen 81 ezer forintot"

Bár nem hatolunk szügyig a sárban, de rendesen csúszkál azért az autó a szendrői várdomb oldalában fekvő szegregátumba tartva. Az út elején egy tábla jelzi, hogy egy házban vegyesbolt működik, aztán viszont már nincs nyoma intézménynek, csak jobb és rosszabb állapotú házak váltogatják egymást. Aztán megállunk ott, ahol már ahány ajtó, ablakkeret, annyi szín, forma. Látszik, hogy mindent fel kell használni, bárhonnét kerül ide.

„A tető lassan beszakad ránk” – mondja Ildikó, aki négy gyerekkel lakik itt. A legnagyobb 13, a legkisebb 5 éves. Utóbbi épp az ágyban fekszik, nyakig betakarózva érkezésünkkor. Nem csoda, hiszen alig van melegebb a házban, mint odakint. Az ablakok egy részén az üveget deszka pótolja, a házon belül pedig van, ahol az ajtó helyett öt váltott színű tigris zárja el az átjárást egy törölközőről szemlélődve.

„Ezt az ajtót már mi szereltük meg, az ablakok brutálisan néztek ki, azt már mi vettük meg a saját pénzünkön” – mondja Ildikó. Átverték őket, a házat összkomfortosnak adták el, de a vécé csak egy összetört kagyló, a szennyvízelvezetés sincs megoldva. Most kockáról-kockára próbálják meg újítani az épületet. Ildikó párja alkalmi munkákat végez, ezen kívül szociális támogatásokból élnek. „Kapok összesen 81 ezer forintot. Vagy kajára költünk, vagy a házra, választani kell” – teszi hozzá.

 

Nem sokkal jobb a helyzet Sándorék portáján sem, bár itt van áram és jól befűtöttek a kályhába a kisebb gyerekek miatt. Több generáció él együtt egy átlagos méretű családi házban. „Hányan lakunk itt? Fúú, várjon” – nem derül ki pontosan, de a szám hamarosan úgyis bővülni fog. Egyik lányának barátja, a 23 éves Gábor is velük van két éve. Barátnője, a házigazda lánya terhes, a lány csak 15 éves. Gábor korábban szerhasználó volt, a telepek most már lassan évtizede bevett drogjának számító dizájner szert, korábbi fantázianevén a varázsdohányt, vagy biofüvet szívta. „Igazi marihuánát sose szívtam, csak ezt a dohányt, amit lefújnak valamivel, de már két éve hozzá se nyúltam. Előtte 5–6 évig használtam. A gyülekezetbe járok, az Úr segített” – mondja a most 23 éves fiú.

Átgurulunk Krisztináékhoz: „Figyeljék meg, ez a nő még a legnagyobb kuszaságban is vidám tudott maradni” – vezeti fel a következő ház lakóját Magdi. Valóban joviális, a súlyos cukorbetegsége miatt járni csak nehezen tudó asszony invitál beljebb minket a tornácról. Öt gyerek van, jön a hatodik ide is. Odabent jó meleg van, duruzsol a kályha. Hogy honnan van a fa, nem kérdezzük, de mondják, hogy mennyit kapott legutóbb az egyik családtag falopásért. „50 ezer forint egy taliga fa. Egy nap börtön 5000 forintot ért, vagyis 10 nap leülni. De hát ha hideg van, akkor menni kell, különben megbetegszenek a gyerekek” – mondják.

 

Azt mesélik, Krisztina 13 éves fiát múltkor három rendőrautó és egy helikopter kapta el, mikor elment fáért. Akkor 100 ezer forintra büntették őket, de végül a kisebbségi önkormányzat közbelépésére nem lett semmi az ügyből. A lányok egyikének párja Pesten dolgozik építkezésen, de a nagyobb kormányzati beruházások leállítása itt is érezteti hatását, egyre nehezebb ilyen munkát kapni. „Járjanak a gyerekek, mindenhova járjanak, ahová csak lehet” – mondja búcsúzóúl Magdi Krisztináéknak, hiszen ha nem vonják be a következő generációt, az az integráció teljes kudarca lesz - ezt pedig nem senki nem akarja.

Pár száz négyzetméter, ahol megszűnik a társadalmi gravitáció

A bevonódás egyik helyszíne a tanoda. Ez az otthonos, meleg kuckó, rendezett udvarral, játékokkal és színes berendezéssel, gyerekrajzokkal kidekorálva. Totális kontraszt a gyerekek valódi otthonával, ahol ha nem figyeltünk, egy rossz lépés nyomán simán kidöntöttünk egy rozoga ajtót a helyéből. Itt zajlik a rövid, de annál tartalmasabb karácsonyi program, amit a tanoda szervezett a gyerekek számára, és amire Ákos hozta az ajándék cipősdobozokat, Magdiék pedig minden ajándék mellé jár pár szót a gyerekről, természetéről, jó és rossz tulajdonságairól, egy pozitív jövőképbe csomagolva.

 

„Suttog a szél, nekem énekel, azt mondja megérkeztél és senkit nem érdekel, honnan származom és hogy ki vagyok, csak az a fontos mindig, milyen ember vagyok” – éneklik a Parno Graszt nótáját 6 évestől 16-ig olyanok, akiknek egyelőre egyedül itt jár ez az igazság, ebben a pár helyiségben. Mert ha kimennek, pontosan az fogja meghatározni, kik ők, hogy honnan származnak. Ezen változtatni pedig láthatóan jelenleg egyedül a civil társadalomban van hajlandóság, itt épp szerencsésebb helyzetben, önkormányzati hátszéllel.

A vidéki szegregátumokban is lesz karácsony persze. A karácsony itt azt jelenti: hideg. A szerencsésebbekhez ilyenkor eljut adományajándék is, vagy legalább egy segélycsomag. Aztán jön a január és az éhség kézenfogva látogat majd vissza a fagyos hideggel. Ildikóék, Sándorék, Krisztináék családjából sok tízezer van még Magyarországon. Romák és nem romák, borsodiak, somogyiak, munkanélküliek, közmunkások, fogyatékkal élők, súlyos betegek. Szegények, elcsigázottak, csodára várnak.
Pont mint az a család annak idején, a jászol mellett.