Bár kézenfekvő lehet azt hinni, hogy a diktatúrák sajátossága az összeesküvés-elméleteken nyugvó kormányzás, egy tanulmány szerint éppen a demokráciák és a hibrid rezsimek azok, ahol a legtöbb potenciál rejlik a közélet rosszmájú behálózásában. A konteók az ellenzéktől sem állnak távol – emlékezzünk csak Márki-Zay Péter kijelentéseire –, ez viszont csak mélyebbre taszítja a társadalmat egy olyan időszakban, amelyből egyelőre nem ismerünk kiutat.
Ukrajna orosz megszállása nem csupán abban hasonlít a koronavírus-járványra, hogy fenntartotta a nyugati világban a feszültséget, hanem abban is, hogy új lendületet adott a pandémia alatt felerősödő, majd rövid időre csillapodó összeesküvés-elméleteknek.
A háború annyira összefonódik a konteókkal, hogy egyenesen casus belliként szolgált hozzá. Agresszív NATO-terjeszkedés, ukrán nácik, amerikai vegyifegyver-laborok – ezek voltak az ürügyek és a Kremlben jól tudták, hogy az orosz nép nem fogja átlátni a kusza és ellenőrizhetetlen történetszálakat, mert ahhoz túl régóta élnek a propagandában.
Azt nem kell bemutatni, hogy a putyini Oroszországhoz hasonló rendszerek hogyan kreálnak alternatív világképeket a hatalmuk megtartásához. Az összeesküvés-elméletek viszont ezektől különböznek: hiába jelentik az önkényes politikai akarat és a szándékos félrevezetés metszetét, mégsem egyeznek meg a személyi kultuszra építő propagandával. Scott Radnitz, a Washingtoni Egyetem Kelet-Európát és összeesküvés-elméleteket kutató professzora pedig egyenesen azt magyarázza egy nemrégiben megjelent tanulmányában,
hogy pont a demokráciák jelentik a politikai konteók melegágyát. Egészen pontosan: a demokráciák és a Magyarországhoz hasonló hibrid rezsimek.
Radnitz több érvet is felsorakoztat amellett, hogy miért az alapvetően demokratikus, tehát a szabad vagy részben szabad választási rendszerrel és médiával rendelkező országok küzdenek a problémával.
Az egyik ok, hogy demokráciákban nem opció (még Magyarországon sem), hogy a politikai ellenfeleket és a számonkérést erőszakosan elnyomják. Itt jönnek képbe a konteók: amennyiben a mindenkori politikai vezetést olyan kritikákkal szembesítik, amelyek (például a szabad sajtó integritásából kifolyólag) megalapozottak, magyarázkodás helyett jó alternatívát kínál számukra a kritikusok hiteltelenítése, visszatámadás, és annak elhitetése, hogy az igazi veszélyt a kérdező hátsó szándékai és a mögötte álló hatalom (Soros György, Brüsszel, stb.) jelentik. Ugyanez a képlet egyébként, ahogy láthattuk, alkalmazható más demokratikus megnyilvánulásokra is; civil szervezetek és tömegdemonstrációk egyaránt beköthetők a szövevényes összeesküvésekbe.
Erre azért is van szükség – és itt térünk rá Radnitz második érvére –, mert a demokratikus országok társadalmai kiábrándultak a politikából, legfőképp a hiteltelen vezetőkből. A 2000-es évek második fele óta tartó folyamat (csökkenő párttagság, jellemzően alacsonyabb választási részvétel, stb.) alapvetően abból fakadt, hogy a politikai eliteket a korrupcióval és a hazugságokkal azonosították, lévén azok nem tudtak válaszokat adni a válságokra, a saját belső válságukra sem.
Kialakult tehát egyfajta választói cinizmus a nyugati világban, a demokratikus fejlődésnek pedig logikusan az lett volna a következő lépcsőfoka, hogy megbízhatóbb és átláthatóbb vezetők váltják a leszereplő jobb- és balközép pártokat, akiknek a megítélésén az sem segített, hogy alapjaiban nem különböztek egymástól.
A konteókra építő politika ehhez képest egyet lép előre és kettőt hátra. A szenzációhajhász összeesküvések megmozgatják a passzív tömegeket, feledtetik az érzést, hogy a politika unalmas, és érzelmi kapcsot alakítanak ki azzal a politikai oldallal, amely azt hirdeti, hogy megvédi őket, ám mindeközben az egész műsor a választók megvezetésén alapszik.
Magyarországon, és más posztkommunista országokban ezt a trendet felerősíti, hogy sosem alakult ki tényleges kötődés a demokráciához, így nincs is nagyon mihez ragaszkodni a konteókkal szemben.
Radnitz utolsó pontként feleleveníti: a kitalált ellenséggel szembeni képzelt harc nemcsak a biztonságérzetet erősíti, hanem erődemonstrációt is, legyőzhetetlennek állíthatják be magukat.
Ezek az érvek egyébként teljesen egybevágnak azokkal a megállapításokkal, amelyek általában a demokráciák autokratizációját, és a populizmus felfutását hivatottak magyarázni. Ezt Radnitz is észreveszi, leszögezve, hogy a politikai összeesküvés-elméletek a populista; a társadalmat megbontani, és saját táborukat egyben tartani igyekvő politikusok körében a legnépszerűbbek.
Szélmalomharc
A populizmusban és a konteókban van még egy közös pont:
az, hogy nagyon nehéz fellépni ellenük.
Bár arról szakmai vita van, hogy a populizmus ellen fel kell-e lépni egyáltalán (Ernesto Laclau szerint például minden politika alapja az, hogy emberek valamivel szemben fellépnek a közös csalódottságuk mentén), az összeesküvés-elméletek elleni küzdelem fontosságában széleskörű a konszenzus – és a tanácstalanság.
Egyfelől azért, mert a konteók képesek átívelni a politika ciklikusságán. Ellentétben a programokon és az ígéreteken alapuló demokratikus hagyományokkal, egy jól felépített sztorit akár évtizedekig lehet húzni, és minden kampányidőszakban felerősíthető egy-egy új történetszállal vagy főgonosszal. Ezt Magyarországon túl jól ismerjük.
Hasonlóan sok tapasztalatunk van abban is, ahogyan a konteók az új mainstreammé válhatnak. Ha egy összeesküvés-elméletet elégszer ismételnek, és ez sikert is hoz az azt terjesztő politikusnak, hamar ott találjuk magunkat, hogy a közélet ebben a mederben folyik tovább. A politikai kommunikáció elkorcsosulása pedig oda vezet, hogy hasonlóan a múlthoz, az emberek kiábrándulnak a politikából, és csak azok maradnak közel hozzá, akik elhiszik a mesét.
A konteók végül azért is kimondottan veszélyesek, mert minden fellépés ellenük csak megerősíti a szektásított társadalmi rétegeket – és a politikai vezetőket – a saját hitükben. A fact-checkelők és a küldetéstudatos politikusok munkája örökös szélmalomharccá alakul, amelyben kénytelenek megismételni a sokat hangoztatott hazugságokat, ezzel saját magukat is csapdába csalva.
Unortodox módszerek
Felvetődik tehát a kérdés:
mi lenne, ha egyáltalán nem foglalkoznánk a politikai konteókkal?
A válasz talán az – bár erről Radnitz nem beszél –, hogy ez csak egy bizonyos szintig lehetséges. A QAnon-hívők, vagy a Mi Hazánk összeesküvés-elméleteit félvállról lehet venni egy ideig, de a kormányzati konteók olyan szinten befolyásolják egy ország életét, hogy arról nehéz megfeledkezni. A sajtó kezében mindössze annyi marad, hogy megpróbál átlátni a szitán, és azt vizsgálni, mi zajlik a színfalak mögött – egyúttal be is skatulyázva magát a rendszer szemében, még ha nem is ellene, hanem a demokráciáért dolgozik.
Szintén rossz példa maguk ellen fordítani a konteóhívő kormányok saját fegyverét. Márki-Zay Péter is megpróbálta, és megmutatta, hogy Soros, Brüsszel és a genderlobbi túl nagy falat ahhoz, hogy holmi „grazi klinikák” és „meleg fideszesek” – azaz ellenőrizhetetlen, rosszmájú állítások – emlegetésével legyőzhetőek legyenek. Főként úgy, ha a választóbázisnak éppen a konteózásból van elege.
Radnitz három lehetséges kiutat lát az összeesküvés-elméleteken alapuló politikából,
a magyar demokráciának azonban egyik sem kínál mentsvárat, legalábbis addig, amíg az Orbán-rezsim nem téveszt ütemet.
A konteók megbuktatása akkor lehet a leghitelesebb Radnitz szerint, ha házon belülről, azaz egy párt belső ellenzékéből jön (emlékezzünk: a január 6-i zavargásoknak részben Mike Pence tett pontot a végére). Erre azonban csekély az esély egy olyan tekintélyelvű pártban és rendszerben, mint a Fidesz és Magyarország.
A másik megoldás, ha a regnáló hatalom túltolja a konteókat. Radnitz szerint ez akkor történhet meg, hogyha álszent, vagy a társadalmat nem érintő történeteket szülnek – itt viszont képbe jön a társadalom is, mint befogadó fél. Ha el lehet velük hitetni, hogy Soros György marionett-bábuként mozgat minden egyes demokratát Európában, miközben színesbőrű, más vallású és nem heteroszexuális tömegekkel ostromolja a gyermekeket, akkor nem is feltétlen csak a politikai elittel van a baj.
A harmadik opció a szakember szerint az, ha egy idő után beleun a dologba a társadalom, mert azt tapasztalja, hogy a rendszer a megfogható problémák ellen nem lép fel. A Fidesznek eddig erre is volt megoldása: a választás előtti pénzosztás remekül elfedte az évtizede szőtt konteók legfőbb hiányosságát, egészen pontosan azt, hogy nem léteznek, így az ég világon semmin nem is segítenek.
Ha valamiben, akkor a jelenleg is a gonosz Európai Uniót rugdosó kormány ebben még hibázhat, a hosszú ideje nem látott inflációs nyomás ugyanis képes lehet arra, hogy kipukkassza a konteólufit. Egy demokráciában mindenképp, egy hibrid rezsimben pedig majd kiderül.
A cikk alapjául szolgáló tanulmány: Radnitz, S. 2022. Why Democracy Fuels Conspiracy Theories. Journal of Democracy. Vol. 33(2). pp. 147-161.
(Ál)szent háború: Orbánnal indult el a populista influenszer-fesztivál
