Amerika és Magyarország még mindig azt hiszi, hogy tart a populista hullám, amely egykor Donald Trumpot, Jair Bolsonarót és a Brexitet a nyakunkra hozta a 2010-es évek közepén. Az Alapjogokért Központ szervezésében pedig érkezik egy rendezvény, amely tovább erősíti a magát konzervatívnak és polgárinak valló radikális jobboldalt abban a hitében, hogy a világ célja a törékeny fehér férfiakat elpusztítása.
Bár április 3. után jól látszik, hogy a Fidesz hatalmának fennmaradásához vezető út jólétpolitikával és propagandával van kikövezve, a magyarországi kormánypárt az ideológiai utánpótlásra is egyre nagyobb hangsúlyt fektet: gondoljunk csak az MCC-nek járó pénzesőre, a magukat politikai elemzőknek beállító Megafon-pokémonokra, vagy éppen az agytrösztként mutatkozó Alapjogokért Központra.
Közös mozzanata ezeknek, hogy társadalomtudományi alapokra igyekeznek fektetni a kormány narratíváit, hogy egyfajta ideológiai pénzmosásként találjon hivatkozási alapot arra, miért észszerű mégiscsak, hogy a polgári jobboldalból radikális szélsőjobb nőtte ki magát az elmúlt évtizedben.
Ezen a héten a három említett szervezet közül utóbbié a főszerep, az Alapjogokért Központ csütörtökön és pénteken Magyarországra hozza az Egyesült Államok nagymúltú jobboldali rendezvényét, a Konzervatív Politikai Akció Konferenciát, avagy a CPAC-ot. A Bálnában két napig főműsoridőt kap az, hogy a mértéktartást felváltotta az idegengyűlölet, a felsőbbrendűségérzet, a keresztény értékek öncélú kiforgatása, és kimondatlanul (bár bizonyos értelemben kimondva) a fehér bőrű társadalom védelme.
Orbán Viktor nincs egyedül abban a harcban, amelyet ezekért az értékekért folytat, mert Donald Trump és az elnökségével átalakuló Republikánus Párt formájában transzatlanti szövetségesre talált. És ennek ellenére nagyot zuhant ezeknek az eszméknek a népszerűségük.
Megnéztük, hogyan lett a konzervativizmus jobbközépből szélsőjobboldali eszme, és kik gyarapítják a szekértábor politikai tőkéjét a budapesti CPAC-on.
Tükörsima vízen szörföznek
A 2010-es évek második felének egyik legtöbbet emlegetett politikai jelensége az úgynevezett populista hullám volt, vagyis az, hogy a jobbra húzó (de a spanyol vagy görög baloldalon is felbukkanó) szélsőségek az elitellenességgel és a társadalom megosztásával látványos sikereket érnek el.
A hullám kezdetét 2008-ra, annak végét pedig napjainkra érdemes tenni, mert bár szerencsére korántsem úgy, mint az 1930-as években, de a gazdasági válságokban törvényszerű, hogy felerősödnek az addig a szélekre szorult politikai nézetek. Ekkortájt, 2008-ban a nyugati világban a balközép politika volt a mainstream, a jobboldal reneszánszára pedig ráerősített a gazdasági elitek elleni harag, illetve a felélénkülő nacionalizmus.
Magyarországon ez a Fidesz kormányra kerülésében és a Jobbik erősödésében nyilvánult meg, az érettebb demokráciáknak viszont a közösségi média adta az utolsó döfést. Az internetnek pedig fontos szerep jutott a jobboldal felemelkedésében és radikalizálódásában: a webes buborékok segítettek mélyíteni a társadalmi törésvonalakat, és elhitették az emberekkel, hogy az igazság az, amit látni szeretnének.
A hullám csúcsa egyértelműen 2016 volt, egészen pontosan a Brexit-népszavazás sikere és Donald Trump megválasztása – legalábbis ekkor kapta fel a világ a fejét egy akkorra közel egy évtizedes folyamatra. Tény, ekkor volt a leglátványosabb is a dolog: a világ két nagyhatalmában értek el sikereket olyan, a történelmet hosszú távon befolyásoló, szélsőjobboldali kampányok, amelyek a hagyományosan kiszorult radikálisok mantráira épültek. Idegenellenes rigmusok, nativista világnézet („az ország azé, aki oda születik”), globalizációellenesség, és nyílt támaszkodás a hangzatos, de sokszor ellenőrizhetően hamis, egyszerű mondatokra. A kampányok rövid idő alatt rendezték át a politikai életet, és eközben rendkívüli társadalmi károkat is okoztak: a politikai korrektség lebontása kiengedte a szellemet a palackból, és gyakorlatilag legitimációt adott a radikális mozgolódásra, amelyben már egyaránt kirajzolódott a fehér felsőbbrendűség és a vallási konfliktusok tettlegességig fajulása. 2010-es évek óta több amerikai kisebbségnek is el kellett szenvednie faji fensőbbrendűségből eredő, ámokfutók által elkövetett gyilkosságokat.
A brazil Jair Bolsonaro 2018-as elnöki kampánya még javában a trumpi vonalon mozgott, ekkorra Orbán Viktor viszont már zsinórban a harmadik kétharmados győzelmén is túl volt, utóbbi kettőben pedig érezhetően kifizetődött a társadalom megosztása, a sajtó- és tudományszabadság megtépázása, az Európai Unió bomlasztása és a liberális demokrácia leépítése. Viszont 2018 után már érződött, hogy Lengyelországon kívül Európában aligha veszik át a hatalmat a jobboldali populisták.
Amíg ugyanis a migrációs válság még a kezükre játszott, az azt követő globális krízisek érezhetően elkezdték visszaterelni a világpolitikát annak normális medrébe. A koronavírus-járvány és az orosz–ukrán háború egyaránt ráébresztették a nyugati világot arra, hogy a nemzetközi összefogás, illetve a konszenzuson és tudományon alapuló politizálás jelenti a legjobb esélyt a globális kihívások ellen, ez pedig nehezen volt összeegyeztethető a jobboldali populizmussal. Trump veszített, Le Pen sosem lett elnök, az AFD-nek nem lett két számjegyű a népszerűsége, és Babis és Jansa kormányai is elbuktak. Egyedül Orbán maradt talpon, igaz, a Putyinnal haverkodás után már a lengyelekkel alkotott szövetség is megbomlani látszik.
Létfenntartás és újratermelés
A populista hullámot még maguk a karizmatikus vezetők indították, ellaposodása ellen viszont már az ő fiókáik is küzdenek. A 14 évvel később is kirekesztettségét harsogó, bár eközben mindenhol látható szélsőjobboldal hangját mára nemcsak a politikusok, de a közösségi médián és az alt-right csatornákon felfuttatott beszélő fejek adják, akik sokszor nem a vezér szónoklatai mentén, hanem saját kútfőből jönnek elő elképesztő ostobaságokkal, sokszor tudományosnak és ideológiailag koherensnek beállítva gondolataikat. Az ő megjelenésükkel pedig felfutott egy másik, fordítottan arányos folyamat is: minél lejjebb haladunk a figyelmi létrán, annál vadabb dolgokkal állnak elő a média különböző szegmenseiben futó befolyásos influenszerek. Ennek ékes példája az összeesküvés-elméletekkel felfűtött oltásellenesség, a QAnon-hívők létezése, vagy éppen az orosz propaganda nyugati térnyerése, gyakorlati kicsúcsosodásaként pedig a Capitolium 2021. januári ostromát lehetne megnevezni.
Az mindenesetre biztos, hogy az autoriter gondolkodás továbbgörgetése fontos célja a nemzeti populistáknak – itt találkozik az amerikai és a magyar érdek, és érünk el oda, hogy a legnagyobb konzervatív konferenciát először szervezik meg Európában, és hol máshol, mint Budapesten. A Republikánus Párt Donald Trump elnöksége óta szektásodásnak indult: a prominens konzervatív hangokat rikácsoló szélsőségesek harsogták túl, akik államról államra támadják a demokráciát (gondoljunk csak az abortuszt és a választójogok korlátozó republikánus államok tömegeire), mindeközben egy teljes szakosztálynyi megmondóember emelkedett fel, elit legitimációt adva az egyébként elitellenes ideológiának. Ezzel párhuzamosan Orbán Viktor a cikk elején emlegetett agytrösztöket és influenszereket felemelve gondoskodott arról, hogy amíg a központi propaganda a Fidesszel, addig az egy szinttel lejjebb mozgó arcok a kormánypárt gondolkodásával is lojális viszonyban legyenek. Ebben pedig már a fiatalok is szerepet kapnak: nem véletlen, hogy a többezres tehetséggondozó intézet MCC-hez kötődik az a tavaly nyári „fesztivál”, amely miatt Budapestre látogatott Trump főkolomposa, Tucker Carlson, vagy vitatkoztak a Szex és New Yorkról a jobboldali fontos emberek idén télen.
A sorozat következő epizódja tehát a háború miatt márciusról májusra átszervezett budapesti CPAC, ahova ugyan hívták, de nem jön el Donald Trump, Orbán Viktor viszont beszédet mondott, amelynek 12 pontjában foglalta össze, hogy mi a Fidesz sikerének titka.
Kik lesznek itt?
Az Alapjogokért Központ szavaival élve „konzervatív dzsembori” résztvevői között egyaránt vannak magyar és külföldi arcok, de a diverzitást nem vitték túlzásba, mert a 44 élő vagy online előadó közül mindössze 6 nő lesz.
Magyarországot a miniszterelnök mellett más fideszes politikusok és kormánytagok képviselik; Varga Judit, Gulyás Gergely, Kovács Zoltán, Kövér László, Orbán Balázs és Schaller-Baross Ernő EP-képviselő gondoskodnak. Rajtuk kívül fellépnek az Alapjogokért Központ vezetői is (Szánthó Miklós, Kovács István, Törcsi Péter), valamint más kormányközeli arcok, mint Schmidt Mária, Böszörményi Nagy Gergely, Köbli Norbert forgatókönyvíró, Frank Füredi szociológus aki jelenleg a „woke véleménydiktatúrától” retteg, vagy éppen a CÖF által kitüntetett sajtós és az erősen fajvédő jegyeket mutató Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumi tagja, Földi-Kovács Andrea.
A megszólalók másik csoportját külföldi vendégek adják, akiket az egyszerűség kedvéért két csoportra lehet bontani: jobboldali politikai szereplők és radikális influenszerek. Előbbi kategóriába tartozik
- a CPAC-et az Egyesült Államokban szervező American Conservative Union több vezetője, illetve republikánus kongresszusi képviselők és jobboldali EP-képviselők,
- Nigel Farage, a Brexit-népszavazás Leave kampányának főkolomposa és a UKIP alapítója (hogy miről beszélt, azt itt olvashatja),
- Eduardo Bolsonaro, akinek ha az eggyel híresebb apját nem, őt, mint brazil képviselőházi tagot sikerült elhozni,
- a francia Nemzeti Tömörülés, a belga Flamand Érdek és az osztrák Szabadságpárt, avagy három szélsőségesen jobboldali (és sehol sem sikeres) párt elnökei,
- Vaclav Klaus volt cseh elnök és miniszterelnök, aki euroszkepticizmusban, sorosozásban és homofóbiában is jó szövetségese volt Orbán Viktornak,
- de ide sorolhatjuk az Alapjogokért Központ lengyel és olasz megfelelőinek elnökeit is.
És vannak igazán szórakoztató figurák:
- bár csak online, de bejelentkezett a határkerítéssimogató Tucker Carlson,
- külön cikket szenteltünk korábban „Donald Trump legnagyobb fekete női támogatójának”, Candace Owensnek, aki boldogan támadja a Black Lives Matter mozgalmat, az LMBTQ-közösséget, és a tudományt úgy általában,
- Ben Ferguson kommentátor, aki szeret „tényekkel libernyákokat bosszantani”, és Valerie Huber abortuszellenes aktivista, Trump egykori egészségügyi minisztériumának tagja. Közös pont bennük, hogyha rájuk keres az ember Google-ön, sokkal hamarabb találja meg a hasonló nevű olimpikont, illetve színésznőt, mint őket.
- Matthew Tyrmand, a Project Veritas „tényfeltáró újságírói csoport” tagja, akik hatalmas Pfizer-leleplezésekkel küzdenek a tudomány ellen,
- Birgit Kelle méltán híres német írónő, a Genderkomédia című könyv szerzője,
- David Azerrad, az szabadbölcsészetre szakosodott és a szakterületen Amerika 46. legjobb képzését nyújtó Hillsdale College okos embere, aki szeret cukormázba rejtett rasszista előadásokat tartani,
- vagy éppen George Farmer, akinek a két legfontosabb ismertetőjegye, hogy Candace Owens férje, és ő az ügyvezetője a Parler nevű közösségi platformnak, ahova a Trump-fanatikusok vándoroltak az elnök Twitter-letiltását követően.
A kétnapos dzsemborira nem kaptunk meghívót, így csak reménykedni tudunk, hogy a nemzet- és családbarát politikát távollétünkben is megvédik az elhivatott „konzervatívok”.
The Guardian: Meghívta Donald Trumpot az Alapjogokért Központ Magyarországra
