Orbán Viktor elment egy újságoshoz, hogy vásárlással bizonyítsa, hogy maradt még kritikus médiatermék. A Facebookon büszkén hirdeti is, hogy ő megtalálta az elveszettnek mondott sajtószabadságot. A performansz keretében vásárolt egy HVG-t is (bár a fizetés pillanatát nem örökítette meg kamera). A választása helyes, hiszen a hetilapunk szabad, még ha plakátjainkat már nem is ragaszthatjuk ki, mert a NER egyik cége felrúgta a sok évtizedes megállapodást a kiadóvállalattal.

Ha viszont Orbán bizonyítani akarná, hogy valóban a sajtószabadságot keresi, és nem csak imitálja azt, akkor végre interjút adna lapunknak, és kérdezhetnénk, amit jónak látunk. Ám hiába jelentkezünk rendszeresen a stábjánál, Orbán csak akkor vesz tudomást a HVG létezéséről, amikor lobogtatni kell, mint az ő makulátlanságának bizonyítékát.

Kár, hogy még ebben az újságvásárlói szerepben is takargatja a HVG-t, mert a szóban forgó szám címlapján a hatvanpusztai Orbán-birtokról mutatunk belső képeket – a magyar sajtóból elsőként. (Dokumentumfilmünket a birtokról itt találhatja.) Kérdéseink is volnának a hivatalosan apja, Orbán Győző neve alatt futó projekt kapcsán, ha nem ütne el mindent azzal, hogy üzleti dolgokkal nem foglalkozik. Vagy ha meggyőzné édesapját, hogy egy sajtó addig szabad, amíg a polgárok válaszolnak a kérdéseire, és

amúgy sem illik elkergetni a HVG és más szerkesztőségek újságíróit vagy figyelmen kívül hagyni megkereséseiket.

Orbán Viktornak nem az újságosnál kellene keresnie a szabad sajtó maradékát, hanem utasítania kéne az államapparátust, hogy tájékoztatási kötelezettségének tegyen eleget. Törölje el a járvány miatt meghosszabbított válaszadási határidőt, engedélyezze végre, hogy Magyarországon virológusok és iskolaigazgatók, főorvosok és intézményvezetők lelkiismeretük szerint beszélhessenek a sajtóval.

Engedje meg a Fidesz politikusainak, hogy mondataikat ne kelljen ellenőrzésre benyújtaniuk Rogán Antal csapatának. Kérje meg Kövér Lászlót, hogy a demokráciát megcsúfoló sajtóketreceket szüntesse meg az Országgyűlésben, és a Kormányinfóra engedjék be a Magyar Hang, a Direkt36 és minden más szerkesztőség munkatársát, ha ezt kérik.

Ez lenne a kezdet, hogy komolyan vehessük aggodalmát. És utána üljünk le együtt a rádió és a tévékészülék elé, és lássuk meg, talál-e legalább öt olyan adót és csatornát, amelyen még független szerkesztőség állítja össze a híreket. Ezt a próbát már nem vállalná.

Az Orbán-féle előadás legbeszédesebb része azonban nem az volt, ami elhangzott, hanem ami kimaradt. Nem kért az újságosnál Magyar Nemzetet, Magyar Hírlapot, Figyelőt, Mandinert, Magyar Demokratát, Szabad Földet, vidéki napilapot, KESMA-terméket és tucatnyi más, hellyel-közzel közéleti újságot, magazint.

Ha én dolgoznék az egyik szerkesztőségben, amelynek termékét nem vette meg Orbán Viktor, hangosan tiltakoznék. Már ha a lapot még sajtóterméknek és szabadnak gondolnám.

A hallgatásuk annak a beismerése, hogy ők a magyar sajtószabadságba már nem férnek bele. Már más szakmát képviselnek, más ügyet szolgálnak. Az ő felfogásuk megegyezik Orbán Viktoréval: az a feladatuk, hogy a kormányfőt dicsérjék, minden kritikától megkíméljék, és harci kutyaként támadják azokat, akik a hatalommegtartást veszélyeztetik. Úgy tesznek, mintha a sajtószabadsághoz elég lenne, hogy Orbán méltóztatik meghagyni néhány sajtóterméket, amelyben politikáját meg lehet kérdőjelezni.

De legalább az olvasó is tisztán láthat. Ma már csak maroknyi független termék számít szabadnak. Hogy a sajtószabadság fennmaradjon, nem lesz elég, ha Orbán Viktor egyszer megveszi a HVG-t. Akinek a maradék sajtó fontos, annak minden héten meg kell vennie a lapot, elő kell fizetnie a HVG360-ra. Cserébe kap a lapjain szabadságot.