Ivan Krasztev és Stephen Holmes könyve másképp mutatja meg Orbán Viktor Magyarországát, mint a megszokott nyugati értelmezések, és másképp, mint a Fidesz udvari szerzői. Arra keresi a választ, hogyan jutottunk a Nyugat utánzásától odáig, hogy mára azt állítjuk, mi vagyunk a követendő példa.
A közép- és kelet-európai politika elmúlt évtizedben látott változásairól viszonylag nehéz jó tanulmányt olvasni, ennek pedig az alapvető oka, hogy a külföldi szerzők nagy része szigorúan nyugati szemüvegen át figyeli a történéseket. Általában tehát az az alapállásuk, hogy a nyugati típusú liberális demokrácia győzött a Szovjetunió bedőlésével, és az attól való eltérést valamiféle ideiglenes rendszerhibaként fogják fel, lebontva az egészet az egymástól könnyen elválasztható jók és rosszak harcára, a hiba okaként általában azt jelölve meg, hogy a szovjet blokkból kiesett országok nem sajátították el elég alaposan a nyugati rendszert.
Többek közt ezt a kissé nagyképű alapállást elemzi ki a bolgár Ivan Krasztev és az amerikai Stephen Holmes közös művében, az eredeti nyelven 2019-ben, magyarul idén megjelent A fény kialszik-ban. A liberális demokrácia válságáról szóló könyv nemcsak azért érdekes, mert az illiberális probléma forrásaként nemcsak a politikai vezetőket nevezi meg, hanem azért is, mert magyarként szokatlan érzés olvasni, hogy ha valaki ennyire a világpolitikai változások középpontjába helyezi a magyar politikát. Valaki, aki nem G. Fodor Gábor és nem Orbán Balázs.
A fény kialszik első része a magyar és lengyel fordulatról, a második Oroszországról, a harmadik a trumpista Egyesült Államokról, a negyedik pedig Kínáról szól, a fejezeteket egy gondolat köti össze, az utánzás elemzése: a központi állítás az, hogy a Szovjetunió felbomlása után megszületett az Utánzási Parancsolat, amit megkapva a kommunizmusból kilépő országoknak igazából mindössze annyi dolguk volt, hogy kérdés nélkül lemásolják azt, amit a sikeres kapitalista országok csinálnak. Ennek az Utánzási Parancsolatnak több oldala van természetesen, hiszen alapvetően az USA az, akit utánozni kell, Magyarország és Lengyelország pedig az, akinek utánozni kell (bár kiemeli, hogy mi kaptunk egy szűrőt is, mert főleg Németországot akartuk utánozni 1989 után).
Mégsem a Nyugat a tökéletes világ
A szerzők szerint mivel a közmegegyezés az volt, hogy a liberális demokrácia az egyetlen életképes rendszer a Földön (vagy legalábbis a fejlett világban), ezért nemcsak ennek az utánzása magától értetődő, hanem az is, hogy néha gazdag rokonként ellenőrizzék azt, jól csináljuk-e utánuk a dolgokat.
Az amúgy hagyományosan a Nyugathoz tartozni akaró Közép-Európa őszintén és lelkesen kezdte meg a másolást, ám néplélektani szempontból három dologra nem voltak felkészülve: egyrészt arra, hogy ez nem hoz egyik napról a másikra eredményt (tehát gyors gazdagodást és felzárkózást). Másrészt a 2008-as gazdasági világválságra és a 2015-ös menekültválságra, ami sokak szemében “lerántotta a leplet” a valóságról, és kiderült, hogy a Nyugat valójában nem az a tökéletes világ, amelyet a másolt VHS-kazettás filmeinken láttunk.
Fontos kiemelni, hogy Krasztev és Holmes könyve nem is csak politikai teória, hanem valamiféle néplélektani elemzés is: egyes országokat gyakorlatilag egy személyként kezel, ami miatt néha nehéz eldönteni, hogy a politikai vezetőkről van-e szó az elemzésben, vagy magáról az őket megválasztó népről. Ez főleg akkor zavaró, ha olyan állítások kerülnek elő, amikről Magyarországon még sokaknak vannak éles emlékei: bármilyen koherens gondolatmenetnek tűnik az, hogy a gazdasági válság hatására ábrándultak ki a magyarok a Nyugatból, a két évvel később kormányra került Orbán Viktor még bőven a Nyugathoz való felzárkózás ígéretével győzött 2010-ben, tapinthatóan Nyugat- és EU-ellenes retorikát csak évekkel később vett elő, a felmérések pedig azt mutatják, hogy a magyar társadalom továbbra is vonzóbb példának tartja Berlint Moszkvánál.
Valami törés ettől függetlenül keletkezhetett a Nyugatról alkotott képünkben, amit a szerzők nemcsak az életszínvonal lassabb növekedésével magyaráznak, hanem azzal is, hogy a friss rendszerváltó országok nem tudtak mit kezdeni az állandó kisebbrendűségi komplexusukkal, amely a folytonos sikertelen utánzás nyomán épült fel. Ezzel kapcsolatban kiemelik, hogy ez a nyugati vezetők hibája is, akik sokszor nem voltak tekintettel a liberális demokráciát frissen választó Magyarország és Lengyelország problémáira.
Itt kiemelik, hogy a Nyugathoz való csatlakozást sem értelmezte mindenki ugyanúgy: a megnyílt határok miatt sokan gondolták úgy, hogy nem a saját szülőhazájukat kell lassan felépíteni a Nyugaton látott minőségre, hanem egyszerűen elköltöznek a valódi Nyugatra, ahol készen kapják ezt. Krasztevék egészen odáig mennek, hogy a 2015-ös menekültválságra adott magyar reakció sem egyszerű xenofób megnyilvánulás volt, hanem valójában a demográfiai válság és az elfogyástól való rettegés áll mögötte.
Ezekre az érzésekre játszott rá Orbán Viktor a Fidesszel, illetve a lengyel Jog és Igazságosság (PiS), és kötötte össze ezeket az érzelmeket választóikban a liberalizmus elutasításával. Ennek látjuk az eredményét, Magyarországon a liberális akkora szitokszó, hogy még az Európai Parlamentben amúgy liberális pártcsaládban ülő Momentum sem meri magáról használni. A könyv állítása szerint a liberalizmusra irányított ellenérzések azért hasznosak a magyar és lengyel vezetőknek, mert így nem kell átadniuk a hatalmat, hiszen ebben a narratívában a leválthatóság is csak egy liberális humbug.
Ennél a gondolatnál is érdekesebb az, hogy miért érezték magukat csalódottnak a diktatúrák forradalmárai és ellenállói: a szerzők szerint azért, mert ennek a forradalomnak a végcélja nem egy utópia volt (mint a kommunizmusé), hanem csak a normális élet. A normális élet pedig végül is eléggé semmilyen, ezért a megérkezését nehéz felszabadító érzésként megélni.
Ezeknek az érzelmeknek a becsatornázásával sikerült Magyarországnak és Lengyelországnak mostanra elérnie azt az álláspontot, hogy most már nem hogy utánozni nem akarják a Nyugatot, de elvárnák, hogy a Nyugat utánozza őket. Bár minimum megkérdőjelezhető, hogy bárki is utánozni akarná Magyarország berendezkedését, a közhangulat mégis csak jobb akkor, ha utánzottnak, és nem utánzónak érzi magát az ember.
Utánzás és gúny
Legalább ilyen nagyívű elemzést kapunk a második fejezetben az orosz rendszerről, ugyanis Krasztevék elmélete szerint bár vannak hasonlóságok a magyar és a lengyel helyzet között, más érzelmi alapja van. Először is azért, mert az oroszok számára a Szovjetunió nem egy megszálló hatalom volt, hanem ők maguk voltak a Szovjetunió, ezért a liberális demokrácia kereteinek átvétele is inkább azért történt meg, hogy közben zavartalanul folyhasson az ország oligarchák kezébe adása. A szerzők megjegyzik, hogy az imitatív demokráciának nevezett rendszer tulajdonképpen jobban is fekszik az egykori pártfunkcionáriusoknak, hiszen így megoldottá vált a felhalmozott értékek továbbadása is az utódok felé, ezt a szovjet időkben nem lehetett ennyire könnyen megoldani, az átrendeződés lezajlásával pedig már egyre kevésbé kell utánozniuk a Nyugatot. A látszatdemokrácia után viszont Putyin taktikát váltott: az utánzás helyett a gúnyé lett a főszerep, aminek már nem az a szerepe, hogy Oroszország “javulását” mutassa a világ felé, hanem a Nyugatról is be akarják bizonyítani, semmivel nem jobbak náluk.
A könyv itt fontos példát is mutat: a Krím annektálása után Putyin teljes mondatokat hasznosított újra a Szerbia bombázását indokló amerikai nyilatkozatokból. Az ő szemszögükből nézve az amerikai választásokba való beavatkozás is épp az, amit az USA csinált másokkal: ráerőltetik az ő nézeteiket külföldiekre. A szerzők itt kiemelik, hogy bár populista értelmezésben tényleg ugyanaz a kettő, az orosz verzió mögött nem létezik magasabb rendű világmagyarázat, ami miatt nekik tulajdonképpen mindegy is, hogy radikális bal- vagy jobboldali szereplőket támogatnak. Ezeknek egyetlen reális célja Oroszország világhatalmi pozíciójának erősítése, hiszen azt üzenik a világnak, hogy ezt is könnyedén megtehetik (hasonló állásponton van egyébként az orosz információs háborúról könyvet írt Jessikka Aro is).
A fény kialszik az Egyesült Államok trumpizmusának és Kína Nyugathoz fűződő viszonyának elemzésével együtt jut arra a következtetésre, hogy a populista jobboldal előretörése ellenére nem kell temetni a liberális demokráciát. A magukat egyébként is liberálisnak valló szerzők inkább arra hívják fel a figyelmet, hogy 1991-ben nem született végső győzelem, ahogy a liberális demokráciával kapcsolatban sem egyértelmű, hogy ez a tökéletes recept, pláne ha továbbra sem képes szembenézni a saját hibáival, és kijavítani azokat.
