Száz év és egy nap. Direkt nem június 4-re íródott ez a cikk. Nem akart senkit sérteni, nem akarta senki megemlékezését megzavarni. De kikívánkozott.
Engem úgy neveltek, hogy sokáig azt éreztem, nekem fájnia kell Trianonnak. Nem beszéltünk róla gyakran, ha jól belegondolok, évente egyszer-kétszer került szóba, akkor is inkább véletlenül, talán valami régi történet részeként. Mégis benne volt abban, ami erdélyi, majd partiumi otthonunkban körülvett.
Klasszikus erdélyi polgári család a miénk, egy nagyenyedi és egy nagybányai ággal, még 1920 előtt született nagyszülőkkel. Egyik nagyapám jogi, a másik műegyetemet végzett, a nagymamák pedig érettségi után a háztartást vezették, gyerekeket neveltek, és egyben tartották a családot. Rengeteg könyv volt mindkét házban, néha kártyáztak, néha utaztak, olykor meg csak sóhajtoztak. És elveik voltak. Az egyik ág erősen vallásos katolikus, a másik világibb református, ahol azért itt-ott feltűnt egy teológiai tanár vagy lelkész, de ebből sem csináltak nagyobb ügyet.
A nevelés azonban igen, az fontos volt. Három-négy évesen egyszer felpattantam ebéd közben az asztaltól, nagyapám hangja azonban még az udvar előtt utolért, nem kértem engedélyt, kulloghattam vissza. Szigorú ember volt, hirtelen haragú. Egyike annak a mintegy kétezer dél-erdélyi értelmiséginek, akit 1944-ben a román hatóságok egy zsilvásári (Tirgu Jiu) lágerbe hurcoltak, és tartottak ott fogva hosszú hónapokig. Nem volt más bűnük, mint az, hogy magyarok voltak és képesek voltak kiállni jogaikért.
Apám tipikusan az apja fia volt. Jogász szeretett volna lenni ő is, de ilyen háttérrel esélye sem volt arra, hogy felvegyék. Tanár lett tehát, az egyetemen meg is hurcolták, de ott maradt benne a lobbanékony szervező és a cinikus értelmiségi.
Nagyapámat csak tiszteltem, apám előtt le is borultam. Ha ő mesélt valamit, azóta sem feledtem, ha kezembe adott egy könyvet, nem volt kérdés, elolvasom-e.
Ő pedig irányított. Ha éppen úgy látta jónak, akkor Hemingway-jel és Hasekkel, máskor Bánffy Miklóssal vagy éppen Wass Alberttel is. Én pedig immár tizenhét éves partiumiként, Ceausescu Romániájában pontosan érteni véltem, miért kell elolvasnom a Kard és Kaszát.
Igen, úgy éreztem jó ideig, hogy Trianonnak fájnia kell.
Legalábbis egy ideig úgy tűnt, erre nevelnek. Aztán mindinkább rádöbbentem, hogy mégsem. Hogy nem is Trianon traumáját adják át igazából.
A nagyszüleim még talán igen. Ők átélték Trianont, elég idősek is voltak ahhoz, hogy megértsék, pláne ahhoz, hogy a közvetlen következményeket átérezzék. Őket elszakították Pesten élő rokonoktól, nekik meg kellett tanulniuk Romániában élni, Budapest helyett Bukarestben végezni az egyetemet, többségiből kisebbségivé válni.
A szüleim helyzete már más volt. Anyám ’43-ban Nagybányán ismét Magyarországon született, de mire ocsúdhatott volna, már román állampolgár volt, a ’40-es apám viszont még ezt sem így élte meg. Ő Romániában született, ott is élt élete végéig. Trianonról neki is csak történetei voltak, nem élményei, bár születéséig csak 20 év telt el, és ezek a történetek még elég elevenek voltak. Az őt ért méltánytalanság azonban nem közvetlenül a diktátumból ered, hanem egy világháború utáni tébolyból, nacionalizmus, gyász, bosszúvágy, frusztráció, szegénység elegyéből, ehhez jött még Trianon mégis visszaköszönő, ám kicsit távolabbi és a második bécsi döntéshez közeli emléke, de legfőbbképp egy erőszakos ideológia térnyerésének lelki és fizikai pusztítása. „Bűne” volt a magyarsága, mégis másként, mint az apjáé.
Nekem pedig, aki csaknem ötven évvel Trianon után születtem, mindez már csakis történelem volt. A történelem pedig tiszteletet ébreszt, talán még csalódottá is tesz, akár dühössé is, jó esetben tanít, de igazából nem fáj. Legfeljebb el lehet ezt hinni róla, ehhez azonban kell valaki, aki el akarja hitetni. Vagy azért, mert vele is elhitették, vagy azért, mert önös célja van ezzel.
Nem, nem azt nevelték belém, hogy Trianonnak fájnia kell.
Egyszerűen magyar erdélyinek neveltek, aki éppúgy nem felejti Trianont, ahogy azt sem, ami a családját érte, de nem gyűlöl zsigerből minden románt, és nem fogad el feltétel nélkül minden magyart. Aki azt szokta meg, hogy a nagyapja ugyanolyan figyelemmel viszi végig a román ügyfele perét, mint a magyarét, akinek az apja magyar létére román irodalmár lett, és nemcsak Bánffyt és Wass Albertet ad a kezébe, hanem Rebreanut és Cosbucot is. Akiben azt erősítették, hogy tanuljon meg tökéletesen románul, de úgy formálták, hogy amikor 1981-ben, 13 évesen először döcögött át vele a vonat a határon, a szó legszorosabb értelmében gyengüljön el, amint először lát élőben szabadon lengő magyar zászlót.
Nacionalizmus ez? Bizonyos értelemben az. Más, mint a szüleimé, és nagyon másabb, mint a nagyszüleimé. Lehetne egyfajta nyitott nacionalizmusnak nevezni, de akár csak valamilyen liberális szemléletű nemzettudatnak is. Olyannak, amire kivetődik a kor és a környezet, amiben él, az időbeni távolság a történelmi eseményektől, a kisebbségi helyzet, de legalább annyira az is, hogy éppen egy eszement ideológia még őrültebb változata, Ceausescu rendszere veszi körül. Amikor nem a románokat gyűlölöd, hanem a kommunistákat, és mivel köztük több a román, ez néha összemosódik. Amikor nem azért szurkolsz minden sportban minden román csapat ellen, mert az román, hanem amiatt, ahogy a hatalom erővel a képedbe nyomja ezt az elvárását (csöndben jegyzem meg: kb. pont úgy, ahogy ma a magyar közszolgálati és kormánypárti magyar sajtó is teszi). Vagy amikor nem feltétlenül esnél transzba az István, a királytól, de mivel csak halkan hallgathatod az egyébként a könyvespolc hátsó soraiba rejtett kazettákat, nehogy valaki feljelentsen, hirtelen hívő leszel, és néha hetekig szinte kizárólag ezt dúdolod. Amikor vannak, akik elvárják tőled, hogy eleve ne legyen román csajod, de te pontosan tudod, hogy nem azért nincs, mert egyik sem tetszene, vagy a nemzetisége riasztana, hanem a gát benned van: magyarul tudsz szeretni.
És mindeközben Trianon nyilvánvalóan eszedbe se jut, mert miért is jutna – nem a te fájdalmad.
Valójában évekig nem hagyott nyugodni saját viszonyulásom a nemzeti érzéshez. Főként nem 1989 után, amikor huszonéves egyetemistaként nyakig belemerültem a romániai magyar diák-, ifjúsági és politikai szerveződésekbe, ahol megint csak túl gyakran volt elvárás a nemzeti kizárólagosság. És nyilván benne volt ebben a közösségi hangulatban a csalódottság a ’90 elején jóformán hetek alatt szertefoszló megbékélés-illúzió eltűnése miatt, ott volt Marosvásárhely márciusa, ott volt Funar, Iliescu és a többi szélsőséges.
A megnyugvás akkor jött el, amikor először találkoztam, és nyomban azonosultam Mészöly Miklós gondolatával: „Kedvemre való véletlennek érzem magyarságomat”.
Itt kerültek a helyükre a dolgok.
A kedvemre van. Nem vagyok senkinél sem több, sem kevesebb attól, hogy magyar vagyok, de attól ez még így rendben van. És ezt ezernyi dologgal tudom indokolni. Nagyenyedtől és Nagybányától Szatmárnémetin és Temesváron át Budapestig, Kányáditól Esterházyig, Bartóktól az LGT-ig.
De véletlen. És nem kötelez. Nem vagyok kevésbé magyar, ha nem a Székelyföldön akarok nyaralni, hanem az olasz tengerparton, ha úgy gondolom, hogy bármilyen demokrata jobb, mint egy magyar önkényeskedő, az EU-ban hiszek és nem a nemzetállamban, ha én sem állok fel a Nélküledre, mert borzalmasnak tartom és főleg nem himnusznak.
És akkor sem, ha Trianon nem fáj, vagy nem úgy fáj, ahogy elvárják. Mert persze valahogy fáj. De nem területet és földrajzi vagy politikai „nagyságot” siratok, hanem embereket és sorsokat. Pont úgy, ahogy a holokausztban érintetteket, ’56 áldozatait és menekültjeit, vagy akár mindazokat, akiket Kádárék ügynökei beköptek, rendszerük megnyomorított.
Sőt. Az én igazi Trianonom az, amikor a legnagyobb szeretettel arra próbálom rábeszélni egyetlen gyerekemet, hogy a brit egyetemről ne térjen vissza Kövér László ideológiai mészárszékére, a CÖF sötétségébe, az országba, ahol egyszer tüntetőket vernek szét, máskor a Deák tér eltorzult arcú feketeruhásai tombolhatnak, közben Gyöngyöspata romái politikai céllövöldék tárgyaivá válnak.
Ha valami fáj, hát ez az.
Direkt nem június 4-re íródott ez a cikk. Nem akart senkit sérteni, nem akarta senki megemlékezését megzavarni. Trianont mindenkinek magának kell értelmeznie. Apám és nagyapáim biztos másként látnák, mint én itt, de úgy hiszem, megértenének.
