Első regénye egyből közönségdíjas lett, mégsem tartja magát felkapott írónak Krusovszky Dénes, és egyelőre azt sem unja, hogy még mindig az Akik már nem leszünk sosemről kell beszélgetnie. A sztori végső soron olyan, mint egy gyűrű, egymásra rétegzett történetek versengenek a legemlékezetesebb pillanatokért. És miután számomra ez volt az elmúlt 10 év legerősebb regénye, nem volt kérdés, hogy az év embere nálam Krusovszky Dénes. Szubjektív bemutató helyett azonban jobbnak láttam egy interjút kérni a szerzővel, akitől csak egyet nem mertem megkérdezni: mit olvassak ezután.
hvg.hu: Mióta megjelent a könyve, változott valami Hajdúnánáson, ahol a regény jelentős részben játszódik?
Krusovszky Dénes: Hallottam, hogy beszélnek róla és van valamiféle érdeklődés, de mintha olyan nagy igény nem lenne a szembenézésre, az 56-os pogrom továbbra sincs benne a város emlékezetsruktúrájában. Nyáron voltam a városi múzeumban, ahol egy szó sincs erről, csak a 44-es deportálásról. Direkt nem kérdeztem rá erre, aki körbevezetett, az hozta szóba, hogy ugyan szólnak erről könyvek, "de az nem is úgy volt"… Van rész a helyi szalmaiparról is, de csak a korabeli reklámfotókon látszik, hogy az üzemek Braun meg Zinger kezében voltak, a vitrinekben egy szó sincs arról, hogy azért futott föl az ipar, mert a zsidók pénzt fektettek bele, és azért hanyatlott, mert elvitték őket. Szóval a problematikus részt kihagyták ebből is, csak a szép maradt meg: kiraktak pár szalmakalapot.
hvg.hu: Ön is úgy szerzett tudomást a pogromról, hogy egy évfolyamtársa szóba hozta a helyi zsidókat.
K. D.: Igen, de ő nem a pogromról beszélt, hanem elmondta, oda járnak egy fontos rabbi sírját látogatni. Ez is újdonság volt számomra, gyerekkoromban nem nagyon volt szó a helyi zsidóságról sem. Elkezdtem utána olvasni, akkor tudtam meg a pogromot is. A regény bizonyos szempontból erről szól, másrészt meg – kicsit fontosabb módon – arról, miért nem beszéltünk erről, hová tűnt ez a téma.
hvg.hu: Önben változott valami, miután megírta?
K. D.: Írás közben végig azon gondolkodtam, hogyan működött a kisvárosi közeg gyerekkoromban, vagy hogyan működik most. Nagyon szerettem ott élni, elég kellemes közeg volt, mint a kisvárosok általában. Azt kezdtem el másképp látni, hogy a gyerekkorom bevédett közege milyen áron lett ilyen védett, milyen áron tudott burokszerűen működni: a problémát a szőnyeg alá söpörték.
A regényben érintőlegesen a cigányok is szóba kerülnek. Egy konkrét emlékem nagyon erősen hasonlít erre a zsidó narratívára: a város őket is megpróbálta valamilyen módon láthatatlanná tenni. Kamaszként tűnt fel, hogy sem óvodában, sem általános iskolában nem volt egy cigány évfolyamtársam sem, mintha ők nem is léteznének, holott láttam, hogy ott élnek, piaci napon is feltűntek. Egyszer bemásztunk a kisegítő iskola udvarára pingpongozni, mert azt hittük, már nincs ott senki. Erre még volt valami foglalkozásuk. A gyerekek 90 százaléka cigány volt, és nem tűntek különösebben sérültnek. Ez szöget ütött a fejemben, aztán kiderült, a 90-es években is az volt a szokás, hogy a mélyszegénységben élő gyereket berakták a kisegítőbe, hogy a többi nyugodtan tanulhasson. Eltüntették őket szem elől, hogy ne kelljen velük foglalkozni, ahogy a múlttal is ez történt: ami problémás, azt eltüntették.
hvg.hu: Miért ennyire fájó pont az elhallgatás?
K. D.: Ennek több rétege van. Nagyon kártékonyan hat a vidéki közösségekre, hogy nincs saját történelmi narratívájuk. Vagy bele vannak kényszerítve, vagy önként mennek bele abba, hogy a központi narratívához igazodjanak, de ezzel eltűnik a helyi történelem jelentősége. Mindeggyé válik, ki élt ott és ki nem, úgyis a központi séma szerint fognak emlékezni a saját múltjukra is, ettől mentálisan elég kilátástalanná válik a helyzet.
Hajdúnánáson felállítottak egy 56-os emlékművet, aminek semmi köze nincs ahhoz, ami helyben történt, és senki sem teszi szóvá, hogy olyasmire emlékszünk, ami a tőlünk több száz kilométerre lévő emberek életére volt hatással. Ennek olyan sok értelme nincs. Az én könyvemről is gondolhatták Hajdúnánáson, hogy ez egy kritikus narratíva a várossal szemben, holott ellenkezőleg: arra akartam rámutatni, hogy a városban kívülről nézve is jelentős események történtek. De ha a holokauszt kapcsán csak Auschwitzról, 56 kapcsán meg csak a Corvin közről beszélünk, az olyan, mintha nem is léteznénk vagy léteztünk volna.
hvg.hu: Ez nyilván nemcsak Hajdúnánásra, hanem az egész országra igaz. De mit tesz hozzá a társadalomhoz, vagy az emberhez, ha tisztában van a közvetlen környezete múltjával?
K. D.: Nagyon fontos, hogy differenciáltabban, meg reflektáltabban látja a múltat. Ezért borzasztó nézni, hogy a fővárosban is mi történik. A differenciált múltszemlélet eléggé támadás alatt van.
hvg.hu: Elég Horthyra gondolni.
K. D.: Igen, meg Párkányi Raab Szabadság téri emlékműve sem összetett gondolati módon próbál a kérdéshez nyúlni. Az nagyjából ugyanazt akarja mondani, amit az 56-os emlékmű Hajdúnánáson, hogy itt történt valami, ami nemzetközi szinten fontos, ezért emlékezünk rá, de ezt nem mi csináltuk, nem velünk történt. Olyan, mintha fantomokká akarnánk változtatni magunkat, akik így tehetetlenül, öntudatlanul dülöngélnek végig a történelmen, holott nem ez történt. Kipaterolják Nagy Imrét, mert problematikus figura, és behozzák a pesti srácokat, mert az nem támadható. Ahelyett, hogy arról beszélnénk, mit jelent, hogy valaki a padlássöprésekben is aktív, aztán meg ő lesz a forradalom mártírja. Azért ez nem egy bonyolult dolog, fel lehet dolgozni.
Nagyon rossz következményei lesznek annak, hogy szimplifikáljuk a történelmet. Az az alap, hogy nem fogjuk érteni, mi történt velünk, de azt sem kezdjük el érteni, most mi történik. Amikor nagyobb tétű események lesznek, végképp tudatlanul állunk majd. A menekültkérdés is ugyanez: azért hiszi el egy csomó ember, hogy menekültválság van, mert azt szokta meg a történelemben és a politikában, hogy nem kell ténybeli tudással rendelkeznie arról, hogy ez így van, vagy sem, hanem elég, ha mondják. Ez nagyon rossz reflexeket szül és kiszolgáltatottá teszi a társadalmat.
hvg.hu: A saját tabuival kíméletlenebb lett a könyv után?
K. D.: Szeretném azt gondolni, hogy igen, de ez is változó viszony, hol igen, hol nem. Talán már kicsit jobban átlátom, de ez még nem azt jelenti, hogy tudok is vele bármit kezdeni.
hvg.hu: Azt mondja, a regény fő üzenete, hogy miért nem beszélnek a pogromról és ezt hogyan dolgozza fel a főhős. Csakhogy a pogromról egy vastüdőben élő ember beszél, ami önmagában egy olyan sztori, hogy elveszhet a regény fókusza.
K. D.: Azért kellett eköré ilyen sok, másról szóló réteg – a rosszul sikerült kamaszszerelemtől kezdve a barátságon át a családhoz fűződő viszonyig -, mert itt az a lényeg, hogy arról tudjunk beszélni, a társadalmi emlékezet nem független a személyes emlékezettől és fordítva. Ahogy a saját személyiségünket megkonstruáljuk a szelektív emlékezetünkkel, ugyanúgy konstruálódik meg a társadalmi emlékezet is, és ahhoz, hogy a két réteg egymásra kopírozható legyen, egyenrangú történeteket kellett egymás mellé rakni.
Ha ennél élesebben próbáltam volna megírni egyfajta szembesüléstörténetet, akkor az azért nem működött volna, mert ilyen helyzetek nincsenek. Mindig csak áttételes módon, véletlenszerűen, félig-meddig meg sem történt módon lehet ezekbe belefutni, mint ahogy én találkoztam ezzel.
Kérdezte, van-e közvetlen hatása Hajdúnánásra. Valószínűleg nincs, mert ezek mindig csak áttételesen működnek. A regény szerkezete is erről akar szólni, hogy ezek a történetek nem kerülnek át közvetlenül, vagy probléma nélkül egyik fülből a másikba. Ugyanez volt a problémám, mikor a pogrom elbeszélőjén gondolkodtam. Voltak különböző elképzeléseim, megpróbáltam különböző módon kitalálni, ki legyen az elbeszélő, de egyik sem működött. Mindegyiket túl direktnek éreztem, de tudtam, ez nem mehetett így, hiszen akkor nem lenne elfelejtve. Sokáig törtem a fejem, ki lehet olyan, aki benne is volt, meg nem is, és nincs elkötelezettsége egyik irányba se.
hvg.hu: Mennyire érdekli, hogy az jön-e át a regényből, amit szeretne?
K. D.: Érdekel, de az jobban érdekel, hogy milyen különböző termékeny olvasatok alakíthatók ki. Remélem, a regényből sem az jön le, hogyha nekiáll valaki a múlt feltárásának, az üdvtörténet lesz. Kicsit azt szerettem volna, hogy ne egy állítás legyen a regény mögött, hanem egy problémahalmaz, amin el lehet gondolkodni. Van, aki generációs regénynek olvassa, más történelminek, vagy politikusnak. Ez az, aminek igazán örülök, hogy lehet beszélgetni róla, nem zárja rövidre a saját magáról folyó beszéd lehetőségét.
hvg.hu: A vastüdős szálat hogy találta meg?
K. D.: Félig-meddig véletlenül. Abban az időben nagyon kerestem a hangot, ezért erősen figyeltem, milyen opciók kínálkoznak fel. Egyszer egy rádióműsorban hallottam egy 80-as években készült riportot egy vastüdős beteggel, aki arról mesélt, hogy 1957-ben betegedett meg, az apja pedig a forradalom után elmenekült az országból. Elmondta, milyen volt évtizedekig egy zárt intézményben lélegeztetőgépre kötve azon gondolkodni, hogy látja-e még a szüleit. Ez a hang nagyon erős volt, tetszett, hogy a forradalomhoz kötődik és hogy úgy beszélt, mint egy gyerek. Mint később kiderült, ők sokszor infantilis állapotban maradtak, bizonyos szempontból a pszichéjük megmerevedett abban a gyerekkori állapotban, amikor még utoljára egészségesek voltak. Szóval azt éreztem, ez olyan hang, ami meg tudja oldani a problémát, de nem úgy jött, hogy hallottam a rádióban és azt mondtam, oké, hanem elkezdett nagyon érdekelni és utánaolvastam. Rengeteg történtet találtam, amit össze lehetett dolgozni, és kb. egy évvel később eljutottam oda, hogy tényleg ez lesz a megoldás. Azzal, hogy a járvány és a forradalom nagyjából átfedésben volt, a narrátort radikálisan ki lehetett szedni abban a pillanatban, mikor véget ért a szerepe, és onnantól olyan időn kívüli helyzetbe került, mint azok a szerencsétlen gyerekek, akik megbetegedtek. Oké, hogy ez nem fantasy regény, és valójában senki sem állhat időn kívül, de egy vastüdőben végigfeküdni néhány évtizedet nagyjából ilyen helyzet.
hvg.hu: A vastüdős olvasmányok miatt vannak még rémálmai?
K. D.: Nem, az akkor volt, mikor nagyon benne voltam. A könyv megjelenése után megnéztem a Baba utcai tüdőszanatóriumot, ahol azokat ápolták, akik nem mehettek haza. Az épület zárva volt, de körbe lehetett járni. Valószínűleg hajléktalanok törtek be, mert a kórházi szivacsok szét voltak dobálva a kertben. Álltam ott, néztem az üres, bezárt épületet, aminek nagyon furcsa hangulata volt. Közben hallgattam, ahogy a szomszédos gyermekpszichiátrián egy gyerek ugyanazt a töredéket játssza egy órán keresztül. Ez azért előhívta a rémálmom. Kicsit hipochonder is lettem a könyv írása közben, az apa miatt sok agyvérzéses leírást kellett olvasnom. Az sok volt egy idő után, de mivel csak olvasmányélmény volt, elmúlt.
hvg.hu: Lente Bálintot mennyire mintázta saját magáról? Elég elveszett periódusában kaptuk el.
K. D.: Ő nem én vagyok, de nyilván az ember akaratlanul is beépít egy csomó dolgot abból, ami van. Azzal szórakoztattam magam, hogy olyan terekben mozgattam, amiben én is élek, ugyanazokba a kocsmákba tettem, ahova én is járok. De ez nem egy önéletrajzi könyv, a figura sem az, inkább csak az elraktározott tapasztalatokat foglaltam írásba.
hvg.hu: Már másban van, a könyv is elkezdett önálló életet élni, mennyire szeret még erről a könyvről beszélni? Kiss Tibi mondta, hogy már gyűlöli a Most múlik pontosant, annyiszor játszották.
K. D.: Nem unom, de lehet, hogy ha 10 év múlva is erről kell beszélnem, akkor azt gondolom, hogy valamit elcsesztem.
hvg.hu: Hogy egy nagyot ír, aztán soha többet semmit…
K. D.: Ja, és ezzel turnézok majd a végtelenségig. Remélem, nem ez lesz, egyelőre ez nem fenyeget.
hvg.hu: Felkapott író lett?
K. D.: Szerintem nem, de nyilván elég sokan elolvasták a könyvet, többen tudnak rólam. A Wesselényi utcai művelődési házban volt egy beszélgetés november végén, a moderátor kérdezte, ki olvasta a regényt. Tök sokan jelentkeztek. Aztán kérdezte, ki olvasta a verseket, akkor jelentkeztek ketten. Ez változott, de ez nem felkapottság, egyszerűen a regénynek meg a prózának más a pozíciója, több olvasóhoz jut el. Gondolom, ha jövőre megjelenik a verseskötetem, ugyanannyi embert fog érinteni, mint amennyit előtte érintett, vagy csak nagyon kicsivel többet. Egyszerűen a vers máshogy működik.
hvg.hu: A többi könyve eladására nem hatott?
K. D.: A novellásból több fogyott, de a versesköteteknél nem nagyon vettem észre.
hvg.hu: Tényleg versek jönnek most?
K. D.: Igen, a könyvhétre. A kiadó zavarban is volt, hogy hány példányban nyomják ki, de szerintem ugyanannyiban kéne. Nem hiszem, hogy az egyik regény sikere a következő verseskötetet annyira megdobná, nem akarom, hogy koppanjanak.
hvg.hu: Örkénynek van egy mondása: ha versek fogynak, nagy a baj.
K. D.: Ez jó duma.
hvg.hu: A regény után azt mondta, novellákban gondolkodik, maradtak történetek. Miért a versek?
K. D.: Ez nem volt tudatos. A regény közben írogattam novellajegyzeteket, amiket direkt nem kezdtem kidolgozni, hogy ne zavarjon be, azt gondoltam, milyen jó lesz, hogy egyből el lehet kezdeni dolgozni valamin, majd visz tovább a prózaírás lendülete. Elő is vettem a jegyzeteket, volt, amiről tényleg azt gondoltam, érdemes megcsinálni, nézegettem, írogattam hozzá, de nyögvenyelős volt a munka. Közben valami belső elmozdulásra hirtelen félretettem a novellákat és elkezdtem verseket írni. Most azt gondolom, ha befejezzük a kötet szerkesztését, ezekhez a novellákhoz akarnék hozzányúlni, de ki tudja, mi lesz belőle.
hvg.hu: Újságba is ír, azokban jellemzően mindig ott a politika. Van, aki nem tartja dolgának, hogy ilyen szinten belefolyjon.
K. D.: Nekem személyesen fontos, a mentálhigiénémnek jót tesz, hogy van lehetőségem publicisztikát írni. Az már kiderült, hogy a regénytípusokból is a társadalmi kérdésekkel foglalkozó érdekel, ha a következő regényemet elkezdeném írni, abban is megjelenne ez. Most a globális problémák tűnnek izgalmasnak, azt látom, mintha a társadalmi diskurzus is efelé mozdult volna. 2010-ben olyan sokat nem beszéltünk globális kérdésekről, mindenki azzal volt elfoglalva, mi a szar történt itt, hogy kétharmad lett. Most meg itt van a klímaválság, a világpolitika válsága… valahogy felerősödtek a globális kérdések. Leginkább a hangulat érdekel, hogy mi ez, amiben ilyen globális félelmeink vannak. Nagyon érdekel a jövőhöz való viszony.
hvg.hu: Greta Thunberg és a robotizáció?
K. D.: Nem, hanem hogy ez pszichésen hogyan működik. Mi abban szocializálódtunk, hogy a jövő perspektivikus, a 90-es években úgy tűnt, a jövő kurva jó, csak jönne már el az összes részletével. Most viszont azt látom, hogy a jövőtől való frusztráltság van: megsülünk, hülyék lesznek a politikusok, minden szar lesz, még az önvezető autó is, az internet meg az ember ellen fog dolgozni. Ennek a hangulati váltásnak érdekelnek az aspektusai.
hvg.hu: Családjával nagyrészt Bécsben él, onnan nézve milyen itthon?
K. D.: Nehéz. Nagyon szeretünk Bécsben élni, én azon belül is egy fura buborékban vagyok, mert otthon dolgozom, szólva Béccsel annyi a kapcsolatom, hogy fizikailag benne vagyok. A gyerekek oda járnak oviba, ott töltjük az időnk nagy részét, de szeretünk hazajönni, itt itthon érezzük magunkat, viszont folyamatosan nagyon sok a problematikus dolog. Nem is csak az elcseszett hülyeségekre gondolok, ami megy most a színháztörvénnyel, hanem a leghétköznapibb dolgokra, a szolgáltatások szintjén. Most fog születni a harmadik gyerekünk, a vizsgálatok miatt hívogatjuk a kórházat, de két napig nem éred el a portát sem. Bécsben ez jobban működik, ott nem kell beledögleni mindenbe. Ami viszont a színházakkal és az NKA-val megy, az zavarbaejtő.
hvg.hu: Az NKA-val már nem megy semmi.
K. D.: De majd fog. Bizonyos szempontból teljesen érthetetlen, ami történik, politikailag a Fidesz nem nyer vele semmit, legalábbis Budapesten biztos, hogy nem, csak egy frusztrált kulturális elit járhat vele jól ideig-óráig. Emögött csak azt látom, hogy mindent le akarnak uralni, ez pedig nem egy demokrácián belül értelmezhető akarat. 2010 után még lehetett érteni egy csomó mindent, be akarták betonozni a hatalmukat, meg letörni a talán még meglévő baloldali médiatúlsúlyt. Mára ezek megszűntek, most csak kiszúrnak a színházakkal, mert nem akarják hagyni, hogy a főváros szabadon működjön. Nagyon kijózanító pillanat ez is. Ha eddig nem lettünk volna józanok, akkor elkezdhetünk azok lenni.
hvg.hu: Ha magánéleti okokból nem megy Bécsbe, politikai okból megtette volna?
K. D.: Nem, szerintem a feleségem sem ment volna ki, ha nem így alakul. Nem éreztük rosszul magunkat, most sem tűnik élhetetlennek, csak sok minden idegesítő még akkor is, ha nem vagy itt, csak odafigyelsz a dolgokra. Budapest sok szempontból izgalmas, ez a politikai faszkodás is az, mert van tétje. Ez szül egyfajta izgalmat, csak nem mindig a legjobb formában. De miután a feleségem kint dolgozik, nálunk inkább az a kérdés, hogy ha akarnánk, haza tudnánk-e jönni, és egy csomószor kiderül, hogy nem. A következő pár évre eldőlt a kérdés, a gyerekek osztrák iskolába járnak majd, úgy tűnik, ennek sok pozitív hozadéka lehet. Persze ez sok mindentől függ, de legalább nem nehezítik el az egész helyzetet. Ami itthon az oktatással történik, az fájdalmas és elkeserítő a jövőre nézve.
hvg.hu: Kik nem leszünk már sosem?
K. D.: Hát, ezt így nehéz megmondani… Remélem, nem arról van szó, hogy ezt az egészet el kell engedni hosszútávon, és egy ilyen kiherélt, lebutított oktatás lesz a végtelenségig. Ezt hosszú ideig nem lehet fenntartani, nem lehet sokáig kiszolgáltatott struktúrában tartani a rendszert, mert összeomlik. Ez a kultúrára is igaz. Lehet kizsigerelni, lehet megpróbálni becserkészni a könyvkiadást, meg ellehetetleníteni a független színházakat – Demeter Szilárd úgy bukkan elő a különböző pozíciókban, mint a játékban a mókus –, de a kulturális rendszer nem olyan, ami le lehet uralni. Sok idő telik el meddő próbálkozásokkal, összeomlással meg helyreállítással, és azért olyan sok időnk nincs. Ha ez két évtizedig tart, akkor azt jelenti, hogy az aktív életünk fele ebben fog telni, ami annyira nem jó perspektíva.
Az én hetem: Krusovszky Dénesnek van ötlete, kit lőjünk fel az űrbe
