1990-ben a közvéleményt megdöbbentette a nézeteltérések szokatlan hevessége a korábbi rendszer látszólagos egysége és egyöntetűsége után. Számos alapfogalom, alapeszme úgy merült alá a politikaellenes semmibe, hogy a honpolgárok nagy része még tudomást se szerzett róla. Valamicskét javult ez az állapot később, de 2010 óta újra rosszabbodott.

Ezért kell a nyájas olvasót olyasmikre emlékeztetnem, amiket valószínűleg amúgy is tud, de szüksége lesz rájuk, ha a nagy zajt keltett szabálymódosítások – amelyeket a kormányzó jobboldal erőltetett keresztül – jelentőségét meg szeretné érteni.

Én most nem foglalkozom a módosításoknak avval a részével, amely az üléstermi gorombáskodások és randalírozások megelőzését szolgálja, bár ilyesmit nem szokás törvényben rögzíteni: ehhöz tökéletesen elegendő lett volna az országgyűlési pártok informális megegyezése, amennyiben a jobboldali alkotmányozó („kétharmados”) többségben lenne hajlandóság rá. De nincs.

Nekem nem rokonszenves az ellenzéknek az a módszere, hogy tolvajt és hazugot kiáltva botrányt okoz minden héten. A botrányra kétféle oka van: az egyik az, hogy kisebbségben van, s ennélfogva nézetei nem érvényesülnek – ezen nem lehet segíteni, csak választások révén –, a másik fontosabb: a házszabály, amely az egyik legfontosabb alkotmányos jogszabályunk (azért kell így neveznünk, mert meghatározza a parlamenti hatalomgyakorlás természetét, pedig külső formájában csak országgyűlési határozat) túlságosan szűkkeblű, és indokolhatatlan hátrányokat ró az ellenzékre. Ezeknek a hátrányoknak egy része a házszabályból, a másik a házszabály alkalmazásából származik; de már 1990 óta mukk nélkül fogadtak el a képviselők számos, szellemében antiparlamentáris intézkedést. Ezeket azért is érvényesíthették a mindenkori többségek, mert egyikük se orvosolta a magyar országgyűlés legsúlyosabb hibáját: parlamentünk a világ egyik legkevesebbet ülésező törvényhozása, ezért a viták a szakbizottságokba szorultak, s amikor ezek is látszólagossá (formálissá) váltak, akkor nagyjából vége is lett a dolognak. Maradtak az interpellációk és kérdések, ezekből pedig primitív ordítozás lett, ami csúnya dolog, de az adott körülmények között pszichológiailag nem érthetetlen.

Az ellenzék jogos sérelmeit parlamenti bojkott méltóságteljesebben érzékeltethette volna, mint a durva szidalmak és trágár föliratok, de hát ezek immár szokássá váltak, sőt – sajnálatos módon – ezek látszanak most a szabadság garanciájának, ami nevetséges. A de facto egypártrendszer már a XIX. és a XX. század fordulóján is hasonló bajokat váltott ki, amikor az obstrukció hosszú évekig tartó anomáliáját a közgyűlöletnek örvendő gróf Tisza István akkori házelnök csak fizikai (rendőri) erőszakkal tudta leverni (ezért lőtt rá az ülésteremben az egyik függetlenségi képviselő; a lövés szerencsére nem talált). A magyar parlament akkor is Magyarország szégyene volt, humoros cikkek tárgya az egész világsajtóban.

De nem evvel kell most foglalkoznunk.

Parlament sokféle van, de történetileg két fő típus emelkedik ki közülük, s mindkettőre volt, van magyar példa.

Az egyik a delegált, kötött mandátumos parlament, amely sok helyütt működött, ahol erősen korlátozott volt a választójog, és ez volt a magyarországi és erdélyi (nemesi) diéta jellege is. Ez azt jelentette, hogy a megyegyűlések delegálták a képviselőket – igen helyesen „követeknek” nevezték őket a reformkorban –, akik kötelesek voltak a megbízóik véleményét képviselni az országgyűlésben. A reformkor nagy vitái – a maiaknál összehasonlíthatatlanul magasabb színvonalon – az ún. követutasítások körül forogtak: el kellett dönteni, hogy a megyéből „kiküldött” követek (képviselők) milyen álláspontot foglaljanak el a kor döntő kérdéseiben. Az akkori ellenzéknek a vármegyei eliteket kellett meggyőznie az igazáról, így hozhatott (volna) létre új többséget az országgyűlésben (az alsótáblán, azaz alsóházban), ezért a közélet nem volt annyira centralizált, mint ma, bár „Pest” – a sajtón és a formálódó értelmiségen keresztül – már akkor elkezdte kiharcolni sajátos előjogait. (Egy szó elég itt: Pilvax.)

Természetesen azt a „követet”, aki megszegte a „követutasítást”, vissza lehetett hívni. (Ezért a visszahívás nem egyeztethető össze a többpártrendszerrel és a szabad mandátummal, amit a magyar közönség az istennek se volt képes megérteni az 1990-es években. Hiszen minden párt érdekelt az összes többi képviselő visszahívásában, ennélfogva a választási procedúra állandóvá és végtelenné vált volna, ami nyilvánvaló képtelenség.) A visszahívást az eszközölheti, aki a „követet” úgymond kiküldte, ez pedig a nemesi vármegye volt. A „követ” (képviselő) nem szavazhatott, és nem is érvelhetett utasításával szemben. A szavazatarányok minden fontos kérdésben eleve meg voltak szabva a megyei követutasítások által.

Ez a szisztéma csak kis létszámú tanácskozó testületek és erősen korlátozott választójog esetén válik be. A nemesi demokrácia csakugyan demokrácia volt, azaz minden választó (minden nemes) részt vehetett és szavazhatott a megyei tanácskozásokon, a választók személyesen képviselték magukat, és személyesen jelenhettek meg ott, ahol a döntéseket hozták. Amit eldöntöttek, azt képviselőiknek, akik nem voltak szabadok döntéseikben, szigorúan képviselniük kellett a diétán (az országgyűlésben, illetve az alsóházban). Hasonló rendszerek másutt is voltak: jellemző a lengyel nemesi parlamentre, hogy ott csak egyhangúlag lehetett határozatokat hozni, de ilyen delegálós-visszahívásos rendszert működtetett a Párizsi Kommün is (megyegyűlések helyett ott „szekciók” voltak persze), ami a közvetlen demokrácia módosított (de csak technikailag módosított) formája.

A lényeg a kis létszám, ahol közvetlen vitákban lehet dönteni racionálisan megítélhető kérdésekről (ami a nemességre korlátozott politikában a megyékben még úgy-ahogy lehetséges lett volna, ha a politikai korrupció nem avatkozott volna közbe: Kossuth se ment volna semmire a Batthyányak pénze és befolyása nélkül).

A kiterjedtebb vagy pláne az általános választójog nagy területi államokban ezt a szisztémát – érthetően – nem teszi lehetővé. Ám a mostani értelemben vett parlamentekben is nyílik rá némi mód, hogy a demokratikus alapelvek valamennyire (bár kevésbé) hatásosak legyenek, bár a módszer a korábbinak éppen az ellenkezője.

Az elv itt a szabad mandátum.

Ez azt jelenti, hogy a megválasztott képviselő a legmagasabb, a törvényhozó testületben teljesen szabad; mérlegelésére van bízva, hogy bizonyos kérdésekben hogyan foglal állást, és ezért semmiféle szankcióban nem részesülhet.

A szabad mandátum alapelvéhez – amely a parlamentarizmus alapelve – hozzátartozik, hogy a képviselő szabadon mérlegelhet, megváltoztathatja a véleményét, szabadon pártot cserélhet: nemcsak a parlament szuverén, hanem a képviselő is. Ebbe senki nem szólhat bele. A mai magyar jobboldalnak az a kísérlete, hogy megszabja: melyik képviselő mikor (soha nem) csatlakozhat menet közben egyik vagy másik képviselőcsoporthoz, olyan abszurd, mintha valaki hirtelen elrendelné, hogy a teniszt háló nélkül játsszák, és hogy a vonalon kívülre ütött labda épp annyit ér, mint a vonalon belülre ütött.

A képviselőnek azt a jogát, hogy szabadon ítélje meg, hogyan és kivel együtt alakítsa ki a véleményét, nem lehet a parlamentarizmus keretén belül kétségbe vonni. Ez a jogszabálymódosítás ipso facto tárgytalan és jogellenes; ilyesmit épp úgy nem lehet és nem szabad jogszabályba foglalni, mint azt, hogy – teszem azt – a kormánynak nem tetsző köztestületek vagy más közületek tagjait egyszerű rendelettel ki lehet végeztetni.

A szabad mandátummal rendelkező mostani képviselők szabadságának másik ismert alapelve az, hogy a képviselők egymás között egyenlők. Ezt az elvet – képtelen és fölháborító módon – eddig is megszegték. Semmi nem igazolja azt, hogy a pártfrakciókhoz tartozó képviselőknek többletjogaik legyenek a pártfrakciókhoz nem tartozó (független) képviselőkhöz képest. Azt se igazolja semmi, hogy az országgyűlési bizottságokhoz tartozó képviselőknek több döntési és más politikai lehetőségük legyen, mint a többi képviselőnek (és magasabb jövedelmük!). A részletekben lehet különféle eszélyességi szabályokat – közmegegyezéssel – bevezetni pl. azért, hogy a viták ne húzódjanak el a végtelenségig, de ezek nem lehetnek szilárd szabályok, mert előbb-utóbb korlátoznák a képviselők szuverenitását.

A most megszavazott „házszabályreform” ezért már eleve és önmagában érvénytelen.

Sérti mind a szabad mandátumnak, mind a képviselők egymás közötti egyenlőségének elvét.

És mindenekfölött sérti azt a magától értetődő elvet, hogy a törvényhozó fölött nem áll senki, tehát semmilyen többség utasítása nem írhatja elő, hogy valamelyik képviselő hová tartozzék és miként politizáljon. Többséggel el lehet dönteni határozati és törvényjavaslatok sorsát, de a többség mint olyan nem áll a kisebbség fölött, sőt: nem áll egyetlen képviselő fölött se.

Többségek az elhatározásokkor, a szavazásokkor állnak össze, nem jelentenek állandó intézményt a törvényhozásban.

Mivel a mindenkori kormány hatalma a törvényhozás többségi elhatározásán alapszik, ezért a kormány érdeke ennek a többségnek az intézményesítése. De ha ez megszilárdul, az azt jelenti, hogy a kormány irányítja az országgyűlést, ami alkotmányellenes. Egyébként a mostani – hangsúlyozom: eleve érvénytelen – házszabály se akadályozhatja meg, hogy az eddigi kormánytöbbség száz képviselője az ellenzékkel szavazzon, és megbuktassa a kormányt, de ez csak gyakorlati szempont.

A kormánytöbbség szilárd intézménnyé alakítása még egy alapelvet szeg meg: a felelős kormány elvét. A törvényhozásnak felelős kormány nem állhat – parlamenti többségének illegitim közvetítésével – a törvényhozás fölött. A kormány – amely nem egyenlő a törvényhozással, mint Amerikában (ott viszont a kormánynak, azaz az elnöknek, nincs is befolyása a Kongresszusra, kormánytagok nem is lehetnek képviselők vagy szenátorok), hanem az európai parlamenti kormányzás elvei szerint alá van neki rendelve a XVIII. századi Angliából származó elvek szerint – nem alakíthatja saját érdekei függvényében a törvényhozás munkarendjét.

Mit jelent a kormányzat parlamenti felelőssége, ha a kormányzat – a hozzá lojális képviselők jogi államcsínye folytán – irányítja a parlamentet?

Semmit nem jelent.

Ez rossz, otromba tréfa.

Nincs előírva, hogy a házszabályt csak az összes képviselő konszenzusával, nagy egyetértésben lehessen módosítani, de magától értetődik. Ez a kormánypárti képviselőknek is az érdekükben állna, ha azt gondolnák, hogy valaha elveszíthetik a többségüket.

Mit jelent a parlamentarizmus szemszögéből, ha azt látjuk, hogy a többség abban a hiszemben politizál, hogy hatalma állandó?

Mit jelent a többpártrendszer – a parlamentarizmus másik közismert elve –, ha az a kormányzás (nem is annyira rejtett) alapgondolata, hogy mindig csak Orbán Viktor vagy az általa kijelölt utód kormányozhat? Ez akkor is aggasztó, ha valójában nem kivitelezhető. Ez csak abszolút monarchiában képzelhető el, ahol nincs felelős kormány, ez utóbbinak az összetételét pedig végső soron a választók döntik el, nem úgy, mint hajdan – ilyen volt a politikai rendszer 1848 előtt. De most (hivatalosan) nem ilyen.

Ha lesznek még szabad választások – amelyek a nyilvánosság, különösen a médiák jelenlegi állapotában amúgy se egészen szabadok –, akkor a többségi és kisebbség viszonya (irányultságában) megfordulhat, és akkor a mai országgyűlési jobboldal lenne alávetve ilyesfajta antiparlamentáris és alkotmányellenes uralomnak. Ezt nyilván nem kívánhatja. S ha kívánja, nyilván nem óhajt szabad választásokat. Úgy látszik, a jelenlegi parlamentnek antiparlamentáris (és köztársaságellenes) a többsége. Mit mond ez a rendszer legitimitásáról? Ijesztő még belegondolni is.

Nem akarok tanácsokat adni az ellenzéknek (úgyse fogadná meg), de nézetem szerint ezt se a parlamenti képviselőknek nem szabad eltűrniük, se az Alkotmánybíróságnak, se a népnek. Nem az ordítozás, sípolás és gorombáskodás joga itt a lényeg – bár ezt se szabad ilyen módon szabályozni, mert ez is sérti a parlamenti szuverenitást, akármennyire tragikomikus –, hanem a képviselők mérlegelési szabadsága (akik olyan csoporthoz csatlakoznak, amilyenhez akarnak, akkor, amikor akarnak, ahányszor akarnak, vagy egyikhez se csatlakoznak, és mindezért semminemű hátrány nem érheti őket), a képviselők egymás közötti egyenlősége és a kormány parlamenti felelőssége.

S itt még szóba se hoztam azt, hogy a jogilag tökéletes, szabad, szuverén parlamentek is válságban vannak mindenütt, mert válságban van mindenütt a polgári állam. De ha a polgári állam a saját alkotmányos formáihoz se ragaszkodik, akkor nem érvényes a magyar sajtó sztereotip fordulata, amely szerint „útban vagyunk a diktatúra felé”, hanem akkor diktatúra van, és a kormánytöbbség által kijátszott szabályok többé az ellenfeleire se kötelezők.

Szomorú eset.