Orbán Viktor igazából egyetlen dolognak örülhet a vasárnapi választás után: Magyarországon visszaállt a centrális erőtér. Ez hosszú távon még jól jöhet neki. Amúgy ez a választás a 13 mandátum dacára sem a Fidesz diadalmenete volt.
A miniszterelnök vasárnap késő este szokatlanul rövidre fogott értékelő beszédében úgy fogalmazott, hogy a Fidesz a 2019-es európai parlamenti választáson rekordrészvétel mellett rekordgyőzelmet aratott. Az első megállapítás, mármint a rekordrészvétel az EP-választások hazai történetében tényszerűen igaz, a Fidesz rekordgyőzelme viszont tényszerűen nem az. Illetve nagyon-nagyon sokáig és sokat kell forgatni a tényeket, hogy a kijelentés úgy-ahogy megállja a helyét.
Ért már el jobb eredményt a Fidesz, mégpedig a 2009-es EP-választáskor, akkor – még a NER előtti időkben – 56,63 százalékot kapott a párt. Amennyiben pedig a szavazatszámot nézzük, úgy pontosan tudjuk, hogy a vasárnapi 1 777 757-nél jóval több embert tudnak Orbán Viktorék elérni. Gondoljunk csak arra, hogy tavaly áprilisban kétmillió-hatszázezernél is több belföldi voksot gyűjtött be a párt. Úgyhogy a mostani 52,14 százalék egyáltalán nem tekinthető fényes diadalnak, alig hét tizedszázalékkal javított öt évvel ezelőtti eredményén.
Csak közben megszerezte a teljes vidéki sajtót, áramvonalasította a közmédiát, azon túl is hatalmas médiabefolyásra tett szert, az egész országot behálózó gazdasági-igazgatási klientúrát épített ki, és vele szemben ott egy agyonbírságolt, felülethez alig jutó, marakodó, tanácstalan ellenzék. Mindezek fényében a Fidesz támogatottsága meglehetősen alacsony, és az eléggé visszafogott és irányt kijelölőnek nem nevezhető kormányfői beszéd is erről tanúskodik.
Mert idézzük föl azt is: március-áprilisig arról szóltak az üzenetek, hogy a májusi voksolásnak európai tétje van, a magyar miniszterelnöknek pedig európai küldetése. Hívei szemében már a kontinenst megmentő/megújító hősként tűnt föl. Még ellenfelei közül is többen arról értekeztek, hogy Orbán „kinőtte az országot”, és az unió meghatározó – bár nem biztos, hogy dicsőséges – politikusaként vonul be a történelembe. Mások meg inkább úgy látták, hogy Orbán szokás szerint előremenekül, és hogy az egyre élesebben kritizált hatalomgyakorlása miatt ne kelljen védekeznie, inkább támad.
Akármi is állt a háttérben, az európai kaland kifulladni látszik. A Néppárton belüli fokozatos elszigetelődés és Heinz-Christian Strache rapid bukása, valamint az egyre inkább látható trend, amely azt mutatta, hogy nem az euroszkeptikus, szélsőjobboldali üzenetekkel operáló, populisták áttörése következik, mindenképpen újratervezést tett szükségessé. Orbán Viktor érvei fogyatkoztak, egyre inkább arra lehetett számítani, hogy a választást követően már azt se tudja hitelesen a néppárti vezetők fejére olvasni, hogy lám-lám, a „puhány liberális” irányvonal helyett a magyar utat kellett volna követniük. Hiszen – egy-két országot leszámítva – az európai választók, ha elfordulnak a nagy, hagyományos pártcsaládoktól, úgy liberális, zöld vagy radikális baloldali irányba mozdulnak.
Múlt pénteken Orbán Viktor meg is kezdte félfordulatát. A Hír Tv-nek adott interjújában már nem a választás európai jelentőségét domborította ki, hanem annak magyar vonatkozásait. Egyfelől, hogy a Kárpát-medencei magyarok Brüsszelben közösen küzdhetnek közös céljaikért, másfelől pedig, hogy a magyarországi választók nagymértékű támogatása a kormánynak ad egyértelmű felhatalmazást, amely így az ország érdekeit képviseli a Tanácsban.
Ehhez képest Orbán győzelmi beszédében visszatért Európa megújításához, Brüsszel kioktatásához. Valószínűleg ennek a választási eredmény az oka. Az abszolút többséget épp csak meghaladó támogatottságot – ami nem is a legnagyobb Európában – itthon lehet elsöprő sikerként tálalni, csak ezt már nem idehaza kell eladnia. Pozíciójának megvédéséhez ennél sokkal többre lett volna szükség, hogy a vele szembeforduló politikusok megenyhüljenek, vagy komoly integrátora lehessen egy, a Néppárttól jobbra álló szövetségnek. Nem véletlen, hogy a múlt héten már a 60 százalékos győzelmi arányról kezdett beszélni. Ehhez képest külföldről is világosan látható: egy ilyen rendszerben elért 52 kontra 48 százalék azt jelenti, hogy az ország fele masszívan szemben áll politikájával. A pillanatnyi zavarodottság alighanem ennek tudható be, Orbán Viktort meglephette az eredmény.
Ahogy másokat is, és nem csak a kormánypártok vártnál némileg szerényebb eredménye miatt. Az ellenzéki sorrendből szinte semmit nem sikerült előre jelezni, ami azt mutatja, hogy egy ilyen rendszerben sokszor csak a jószerencsén múlik, kimutathatóak-e a valós politikai erőviszonyok. A NER-hez hasonló berendezkedésekre nem a politikai rokon- és ellenszenvek nyílt vállalása a jellemző, és úgy tűnik, Magyarországra még csak nem is a tartós döntések, hanem sokszor a pillanatnyi elhatározások, jónak tűnő kezdeményezésekhez csatlakozások, az aktuális reménnyel kecsegtető szervezetekben és személyekbe vetett megelőlegezett bizalom.
Emiatt nem érdemes hosszú távú következtetéseket levonni arról, miként alakult most vasárnap az ellenzéki pártok közötti mérkőzés. Hogy messzebb ne menjünk, az öt évvel ezelőtti EP-választáson 10 százalékhoz közeli eredményt ért el a Demokratikus Koalíció, amivel a magyar politika stabil tényezőjeként tekintett magára, hogy aztán tavaly kis híján kiessen a parlamentből, újabb egy év elteltével pedig a legerősebb ellenzéki erővé váljon. Vagy az LMP, amely párt alig vészelte túl a 2014-es évet, 2018-ban viszont magabiztosan jutott be az országgyűlésbe, hogy most a megsemmisülés szélére jusson. Továbbá ott van a Momentum is, ami múlt évben 3 százalékkal debütált, hogy most 10 százalékkal két EP-mandátumot szerezzen, miközben a tíz éven át folyamatosan javuló eredményeket fölmutató Jobbik hirtelen 20-ról 6 százalékra essen vissza. Ráadásul az egykori szélsőjobboldali pártból kiszakadó, az eredeti „szellemiséget” őrző Mi Hazánk a semmiből látható támogatottságot produkáljon.
Az ellenzéki kavargás ellenére az igazi választóvonalakat nem sikerült átlépni. Az ellenzék továbbra is két, egymással alig összehozható komponensből áll: egyrészt a 2010 előtti kormánykoalíciók örökségét cipelő óbaloldalból, és az ezerszínű, a Fidesszel fokozatosan szembeforduló szervezetek világából. Az erősödések/gyengülések e két táboron belül értelmezendők, és nem aszerint, hogy a köztük lévő stratégiai nézetkülönbség bármilyen szinten is feloldódott volna. Gyurcsány Ferenc pártjának erősödése szinte kizárólag az MSZP rovására történt. A két párt együttes támogatottsága gyakorlatilag évek óta nem változik. 2010-ben az akkor még egységes MSZP 990 428 szavazatot ért el az országgyűlési választáson, tavaly pedig 988 946-t. Tíz év és kevesebb mint ezerötszáz szavazat különbség. Most együtt 782 072 szavazatot kaptak, ami gyakorlatilag megegyezik azzal, ha az öt évvel ezelőtti közös eredményüket a részvétel növekedésével fölszorozzuk.
Szintúgy összefüggés figyelhető meg a centrista erők erősödése és gyengülése közt. A Momentum látványos sikere nem feledteti azt a tényt, hogy a párt és az LMP együttes eredménye százötvenezerrel marad el a tavalyitól. Ami természetesen magyarázható a részvétel csökkenésével, ugyanakkor azért rávilágít arra is, hogy új meghódított szavazók itt sem tűntek föl. Tűntek viszont el régiek, mégpedig a legnagyobb mértékben a Jobbiknál. Ez részben magyarázható azzal, hogy a szervezet szavazói körében a legalacsonyabb az európai kérdések mozgósító hatása, de azzal is, hogy ők rendelkeznek a legtöbb protestszavazóval, akiket csak a kormány elleni voksolásra lehet elcsábítani. Rájuk az ellenzék egészének szüksége volna, és a régi baloldal pártjai és az urbánus szervezetek aligha tudják megszólítani őket. Csakhogy a Jobbik a hatalmas zuhanáson túl egy másik létét veszélyeztető kihívással is szembe kell, hogy nézzen: riválist kapott a bázisán a Toroczkai-féle szervezet képében. Innentől figyelnie kell a Mi Hazánkra is, tehát a baloldalhoz nem közeledhet, vagy átveszi a helyét az új párt, mert Gyurcsány Ferenc megerősödésével a volt – és ezúttal otthon maradó – jobbikosok baloldal felé áramlása sem túl valószínű.
Azzal kezdtük elemzésünket, hogy Orbán Viktor számára a vasárnapi választás nem tekinthető egy diadalmenetnek, és komoly feladat légüres térben, szövetségesek nélkül folytatni eddigi politikáját. A végére azonban akad egy jó hír is a kormányfőnek: 2019. május 26-án a centrális erőtér helyreállt Magyarországon.
Orbán, Salvini és a haverok: marad a tagadás és a védekezés
