1) A tipikus naivak közé tartoztam, akik hittek abban, hogy ez az ország nem teljesen önsorsrontó és végre európai, demokratikus irányba akarja fordítani az országot. A magas részvétel miatt hittem a pozitív meglepetésben, aztán jött a felébredés. Szinte egész este egy brüsszeli barátommal beszélgettem telefonon, együtt néztük az eredményeket, és belém égett a mondat, amikor először kimondta, hogy ez kétharmad. Akkor én még nem hittem el, de azt hiszem, ez csak azért volt, mert nem akartam elhinni. Aztán eljött az a pont, amikor már nem volt értelme az önbecsapásnak.

2) Azt hiszem, mindannyian lebecsültük a propaganda erejét, és tulajdonképpen ez mind a mai napig így van. Látjuk ugyan, hogy mi folyik a kormánypárti médiából, de ezt inkább csak nevetségesnek tartjuk, lájkoljuk a mémeket, és szeretnénk hinni, hogy nincs senki, aki a nyilvánvaló hazugságokat elhiszi. Pedig 2018. április 8-a éppen arra figyelmeztet minket, hogy ezzel foglalkoznunk kell, meg kellene értenünk, hogy miért él sok honfitársunk félelemben, miért rettegnek ilyen kitartóan attól, ami nem következik be. Amellett, hogy időnként tényleg paródiába fordul a kormánymédia, fontos lenne megértenünk, hogy mitől tudott ilyen hatékonnyá válni, és milyen narratívát lehetne megfogalmazni, ami versenyképes a propagandaüzenetekkel. Egyszerűen nem hiszem el, hogy a szabadság, egymás tisztelete, a nyitottság nem fontos értékek mindenki számára a mindennapokban, de úgy tűnik, hogy ezt politikai üzenetként nem sikerült jól megfogalmazni.

1) Meglepetés nem ért, hiszen már 2018 januárjában megírtam a Magyar Narancsban, hogy Orbán Viktor kétharmaddal fog nyerni. Orbán mellett szólt a tömegek etnikai mozgósítottsága, a középosztály javuló anyagi helyzete, a médiafölény, a társadalom és az állam autoritárius átszervezettsége, az ellenzék megosztottsága – s mindenekelőtt a szélsőjobboldal felé hajló korszellem.

Mindazonáltal megrendített a várt, az előrelátható eredmény. Alapvetően ez hazafias érzés volt: együttérzés szegény magyar népünkkel, amely nem tudhatta megállítani az ország rettenetes hanyatlását, s amely hol lelkesen, hol passzívan beletörődve, de többségében hozzájárult alkotmányos rendszerünk lerombolásához, az igazságtalanság törvényesítéséhez, a szükséges intézmények tönkretételéhez, a jogvédő csoportok démonizálásához, a nyilvánosság elvének megcsúfolásához, elszakadásunkhoz Európától – a saját kárára. Nem becsülöm sokra a nemzetrontó demagógok ügyességét. Az én életemben a magyar nép lelki épsége és a nemzeti kultúra már nem állítható helyre; ez haldokló ország.

2) Egyáltalán nem alakulhatott másképp: a túlhatalmat élvező, határozottsága miatt amúgy is népszerű kormányzat mindenképpen nyerésre állt, a „választási” propaganda középpontjába állított menekültkérdésben pedig szinte teljes volt a közvélemény egyetértése Orbánnal. Az ellenzéki pártok is erősítgették, hogy voltaképpen ők is egyetértenek, bár a médiák ezt elhallgatták. A konzervatív és fehér Magyarország – szemben a sötét idegennel – egységes volt: ehhez képest az ellenzék szavazataránya meglepően jónak mondható.

Az ellenzék nem a rivális, hanem a bűnbak szerepét játszotta (s ez még megismétlődhet). A kormánypropaganda egységben láttat három elemet: 1. a veszedelmes, sötét bőrű és kulturálisan idegen „migránsokat”, 2. a humanista, „baloldali”, engedékeny, nyugati módon idegen (mert univerzalista) Európai Uniót és 3. a hazai – ám „a kozmopolita globális erők által bujtogatott és pénzelt” – jogvédőket és az itteni kisebbségi csoportokat. Az 1930-as évek receptje szerint „marxizmus és liberalizmus ugyanaz”, mind a globális kapitalizmus, mind a nemzetközi szocializmus idegen, magyarellenes. Az ellenzékiek magyar bőrbe bújt idegenek. Idegen a nemzetközi alapjogi rendszer, idegenek a nemzetek fölötti intézmények (különösen az EU és az ENSZ), sőt: idegen az egyetemes karitászt hirdető római pápa. Ameddig ezek maradnak az uralkodó eszmék – s ameddig majdnem mindenki egyetért a fajvédő határkerítéssel –, addig Magyarországon a kemény jobboldal fog uralkodni, akkor is, ha a vezérét majd nem Orbán Viktornak hívják. Vannak más tényezők is, de a lényeg ez. Egy szörnyű év múltán is újabb kétharmadhoz elegendő többsége van Orbánnak. A szemlátomást növekvő társadalmi elégedetlenség se változtat rajta, ha a fajgyűlölet nem csökken. Márpedig ez az egész világon növekszik, nem gyöngül.

1) Brutális arculcsapásként éltem meg a harmadik kétharmadot. Biztos voltam abban, hogy az elkövetkező időszakban egészen más ellenzéki politizálásra lesz szükség, mert még sötétebb idők jönnek a magyar demokráciára. Az aktív, cselekvő, új utakat kereső politizálásnak jött el az ideje, az elmúlt egy évem pedig pont erről szólt.

2) Nem valódi demokráciában politizáltunk, és nem tisztességes versenyben mérkőztünk, de megpróbáltuk magunkkal is elhitetni, hogy kemény munkával meg tudjuk csinálni. Egy hibrid rezsimben azonban semmi sem az, aminek látszik. A Fidesz brutális módszerekkel iktatja ki a politikai ellenfeleit: ezért foglalta el az összes független intézményt, ezért lett az ellenzéket lejárató propaganda eszköze a köztévé, és ezért olyan a választási rendszer, amiben a szavazatok felével kétharmados többséget szereznek. Az ellenzéki erők feladata egy ilyen rendszerben kettős: érdemi alternatívát kell állítani a NER-rel szemben, és értelmes együttműködést kell kialakítani a Fidesz leváltásához. Az általam is javasolt teljes ellenzéki együttműködésre akkor még nem volt nyitottság, a választókerületi koordináció pedig sok szempontból felemásan tudott csak megvalósulni. Mára ez érezhetően változott, egyre többen látják be, hogy az együttműködésnek nincs alternatívája.

1) Bíztam a Fidesz győzelmében, mint ahogy abban is, hogy az nem éri el a kétharmados arányt.

2) Az eredményt három tényezővel magyarázom: 1, számos területen vitathatatlanul javult az ország állapota, 2, a politikai kommunikáció kíméletlen, olykor gátlástalan profizmusa, 3, az ellenzéki pártok tehetetlensége, vezetőik vitathatatlan hátránya a miniszterelnökhöz képest.

1) Tudtam, hogy a választás tétje csak annyi, meglesz-e a kétharmad, vagy nem. Április 8-án – mint az elmúlt tíz év minden vesztes választásánál –, felkészültem az eredményekre, úgyhogy pezsgőt, epret és lazacot vásároltam. Az illiberális polypore állam elleni harc nem sprintszám, hanem maratonfutás, a futóknak nem csak jól kell táplálkozniuk, jól is kell magukat érezniük a bőrükben. Ezt tartom mindig szem előtt.

2) A vereség és a következő vereségek oka az, hogy az elmúlt időszakban a Fidesz–KDNP egy újfajta, minőségileg más államot épített ki, mely a politológusok között definíciós vitát váltott ki. Hogy az illiberális állam, a demokratikus-autoriter állam vagy a maffiaállam írja-e le jobban. De hiányzik ennek a vitának a technikai lefordítása, valamint ennek az új államnak a társadalmi nemek szerinti olvasata. Weronika Grzebalskával a polypore állam meghatározását javasoltuk, mert az a választástechnológiában is jól használható. Polypore az a gomba, mely a fa törzsén élősködik és semmi mást nem hoz létre, mint újabb polypore-t. Nincsen új ötlete, csak felhasználja a fa forrásait, ötleteit, fogalmait a saját fenntartása és szaporodása érdekében. A polypore állam első működési módja az alternatív, államilag finanszírozott, párhuzamos civil szervezetek kiépítése. A második az, hogy familializmussal működik, azaz nem nőpolitikája van, hanem családpolitikája. Ennek keretében delegitizálja a női jogokat és fogyasztást hitellel serkentő politikával a nők szerepét elsődleges anyaként határozza meg. A polypore állam harmadik működési módja pedig a biztonságpolitikai diskurzus, az érzelmi-fenyegetettségi diskurzus használata. Minden szakpolitikai kérdés biztonsági kérdéssé válik a kormányzati retorikában, melyben az éber kormány szabadságharcosként legyőzi a fenyegetést, amit az EU, a migránsok, Soros György stb. jelentenek. Az ellenzék egyelőre nem képes úgy küzdeni a polypore ellen, hogy a fát erősítse meg, és ne a polypore-ral hadakozzon. Ebből a harcból 2018-ban és a következő választásoknál is az ellenzék csak vesztesen jön ki, mert a polypore beszivárog minden repedésbe, és maga körül mindent polypore-rá változtat. Ehelyett közérthető nyelven – függetlenül a polypore-tól – valódi problémákat kellene megfogalmazni, mint a például a társadalmi egyenlőtlenségek tragikus következményei, a gondoskodási válság, vagy a környezetszennyezés.

1) Hogyan éltem meg? Pocsékul. Ellenzéki győzelemre az előzmények után nyilván nem számítottam, de a kétharmad megakadályozására volt reális esély. Most megnéztem, másnap mit írtam ki a Facebook-oldalamra: „Satnya kielégülés volna pusztán a kis pártokból és az LMP-ből bűnbakot csinálni. A demokratikus oldal történelmi bűne (bűnünk), hogy 2014-től éveket vesztegetett el úgy, hogy nem találta ki a kivéreztetett parlamenten és a letarolt médián kívüli politizálás módjait.” Még aznap elkezdtem töprengeni azon is, igazam volt-e, hogy akkor hevesen elleneztem – ahogy ők is – a Jobbikkal való együttműködést. Azt hiszem, igen. Akkor még Vona pártja Toroczkai és Novák Előd pártja is volt. Ahogy Vona maga is mondta: szavazóbázisuk jelentős része, ahol a jobbikos jelölt visszalép, ott a Fideszre voksolt volna. Mára a Fidesz a Jobbik maradék részét fokozatosan pofozza bele a demokráciába.

2) Miért alakultak így az eredmények? Nem vettük észre, hogy a demokratikus baloldal és a Fidesz között részleges szavazócsere folyik. A baloldal hagyományos bázisa a nagyvárosokon kívül a Fideszre szavazott, míg hozzánk pártolt a városi középosztály (akár a budai kerületek!) nyugatosodásra, demokráciára vágyó része. A migránsozás csak hívószó volt ahhoz, hogy a már kicsivel jobban élő szegények biztonságféltését előhívja, és nemcsak a menekültektől. Ők a Fidesz képében az államtól remélt biztonságra szavaztak. Ez így marad mindaddig, amíg az ellenzék gyakorlati példákkal nem tudja igazolni, hogy a biztonságot, az életkörülmények javulását nemcsak felülről lehet remélni, hanem a hasonló helyzetűek közös fellépésétől is. Ezért van óriási jelentősége annak a társadalmi tanulásnak, amelyben az állampolgárok levonhatták a sikeres sztrájkok tanulságait. Az ellenzéknek nem kell kivonulnia a parlamentből, de az ottaninál fontosabb feladata, hogy ilyen közösségi mozgalmakat segítsen, összekapcsoljon, kezdeményezzen szociális ügyekben, jogvédelemben, az autonómia maradék szigeteinek védelmében. Itt az ideje, ha nem is egy új „Vörös Segélynek”, de rózsaszínű, zöld vagy akármilyen színű szolidáris, segítő mozgalomnak.

1) Április 8-a estéjét egy választási műsorban töltöttem, ezúttal, többedszerre, a Klubrádióban, ami azért játszik szerepet a nap megélésének mikéntjében, mert ilyen helyzetben a személyes érzelmeket a szakmai munka mögé kell rendelni. Bármilyen sokkoló is adott esetben a magánember, a választópolgár énem számára, ami történik, a feladat az eredmények elemzése, elmagyarázása a hallgatóknak, illetve az, hogy közben a másnap reggeli cikkemen gondolkodjak. Volt miről, hiszen a magas részvétel jelentésének egész napi latolgatása után – általában az ellenzék számára kedvezőnek véljük, de a részvétel területi eloszlása kétségeket ébresztett –, majd az esti hosszú várakozást követően, miután elkezdtek ömleni az eredmények, tulajdonképpen fél óra alatt kiderült, újabb kétharmad jön. Egyértelmű volt, hogy ez alapvetően befolyásolja mindannyiunk életét, bebetonozza a helyzetet, amiben élünk. Az sem volt kétséges, hogy ez például a média számára, de más területeken is, közvetlen következményekkel jár.

2) A kialakult helyzet számos oka közül itt csak kettőt emelnék ki. Az egyik, hogy a kétharmad megakadályozására tett ellenzéki erőfeszítések jórészt fél szívvel, és későn történtek – tisztelet a kivételnek –, mintha mindenki beárazta volna a Fidesz-uralom megváltoztathatatlanságát. Ennek mélyén az a súlyos probléma húzódott, hogy az ellenzék nyolc év alatt képtelen volt olyan stratégiai kérdések megválaszolására, mint a NER-hez való viszony, az Orbán utáni világról alkotott közös vízió, az ellenzéken belüli szövetségkötés kiterjedése és mikéntje. Válaszok híján a kampány néhány hetes kapkodássá redukálódott. A másik súlyos tényező, hogy az Orbán-rendszer mostanra valóban széles társadalmi bázissal rendelkezik, amit persze a választási rendszer és az unfair eljárások révén dagaszt parlamenti kétharmaddá. Mivel azonban részben anyagi érdekeltséget, részben hierarchikus kötőerőt, részben állandó érzelmi feszültséget hoz létre, ezek révén nem csak mobilizálja híveit és demoralizálja ellenfeleit, hanem tartósan, évtizedekre befolyásolja a hazai közgondolkodást is.

1) 2018-ban a Fidesz–KDNP országos listáján kaptam képviselőjelölti helyet. A választási eredményeknek köszönhetően a kiosztott listás helyek száma úgy alakult, hogy éppen nálam húzták meg a határvonalat, a következő személy már nem jutott be a Parlamentbe. Ezért az eredményeinket sorsszerűnek ítélem meg, ha egy kicsit máshogy alakul a matematika, ha eggyel kevesebb olyan egyéni jelöltünk nyer a saját körzetében, aki a listán előttem szerepelt, akkor én ma nem vagyok képviselő, s egészen máshogy alakul a személyes sorsom is.

2) Az eredmény annak is köszönhető, hogy az ellenzéki pártok nem ismerték fel a társadalom többségét foglalkoztató valós problémákat, így jó megoldási javaslatokat sem tudtak megfogalmazni. Ebben a helyzetben kifejezetten működött az az egyszerű, céltudatos kommunikáció, aminek eredményeképpen ugyan átmenetileg vesztettünk valamennyi szavazatot a magasan kvalifikált régi polgári közösség soraiból, de az elvesztetteknél sokkal többet hoztunk be középről és balról is.

1) Tavaly április 8-a előtt azt hittem, nincsenek már illúzióim a magyar politika állapotáról, de hamar rá kellett döbbennem, hogy mégiscsak vannak. Hozzátartozik, hogy egy ideje már Bécsben élünk, illetve Bécsben az év nagyobb részében, és nyaranta Budapesten. Áprilisban ráadásul egy lépéssel még távolabbról, Berlinből figyeltem a kampányt – az Akademie der Künste ösztöndíjasa voltam tavaly tavasszal. Értelemszerűen szavazni is ott mentem el, és hát az Unter den Lindenen olyan hangulat volt, amitől nagyon könnyen tévképzetei támadhattak az embernek. Én is így jártam. Rengeteg magyar sétált, beszélgetett, kávézott a nagykövetség előtt. És ahogy az ember körbenézett, azt hihette, az összes berlini magyar 25 és 50 közötti, értelmiségi és hát, igen, ellenzéki. Azóta több ismerősömmel, akivel a nagykövetségnél találkoztam, megbeszéltük, hogy ők is úgy mentek haza aznap délután, hogy itt valami történhet, sőt, itt valaminek történnie kell, ha már Berlinben ilyen tömeg és ilyen egyöntetű „rendszerváltó” hangulatban összejött. De hát az éjszaka mindannyiunkra súlyosan rácáfolt. Előbb a választási rendszer tragikomikus összeomlása, majd a hirtelen „beeső” kétharmad, és aztán a Bálna előtti Szózat-éneklés sajnos feledhetetlen képei – röviden, a magyar valóság – kijózanítóan hatott. Azaz épp ellenkezőleg: muszáj volt valamit meginni ezután. Immár egyedül, újra idegenként egy idegen városban.

2) Hogy miért alakult úgy az eredmény? Ha meg tudnám mondani, elvenném a politológusok és mindenféle szakértők kenyerét, amit ők azóta is meddőn rágcsálnak, ha jól látom. Nyilván, mert nincsenek egyértelmű válaszok. Vagy csak túlontúl egyértelműek vannak: mert ez nem egy demokratikus rendszer többé, nem egyenlő feltételekkel vesznek, vehetnek részt a különböző pártok a választáson. Mert a közmédia és a kormány kézivezérlésével működtetett sajtó tulajdonképpen folyamatos kampányüzemmódban van, amivel az ellenzéki és a független nyilvánosság egyszerűen képtelen lépést tartani. Mert nincs működőképes ellenzék a még éppen létező ellenzéki pártok saját hibájából, és a hibrid politikai rendszer ellentartása miatt. Mert a társadalom túl könnyen hiszterizálható, és úgy tűnik, szeret is hiszterizálva lenni. Mert megfelelő oktatási rendszer, társadalmi edukáció, kiművelt emberfők vagy micsodák híján nincsen felelős választóréteg sem, csak többé vagy kevésbé, erre vagy arra hiszterizált szavazók. Mert apátia van, és mindenki feladta már jórészt, az is, aki mellette, az is, aki ellene voksol. Mert a demokrácia nem csak a szabadság lehetőségét jelenti, hanem az akarását is, és úgy tűnik, nálunk ezt nem akarják elegen, a NER pedig ennek a jól felfogott tényére alapította meg saját magát, ezt szolgálja ki, ebben sikeres – egyelőre megingathatatlanul.