Több mint négy éve áll üresen a Sorsok Háza. Példátlan, hogy egy már felépített magyar múzeum kong az ürességtől, és bár többször is bejelentették, hogy megnyitják, egyre távolabbinak tűnik az avatóünnepség. Ennek oka, hogy a kormány, a zsidó szervezetek és a múzeum létrehozói között is dúlt, illetve dúl a vita arról, hogyan és mit mutasson be a Sorsok Háza. A parttalanná vált konfliktus miatt írt új koncepciót Gerő András. A történész tervezete alább olvasható.
2014-ben elkészült az az épületegyüttes, amely a Sorsok Háza nevet viseli. A Sorsok Háza rendelkezik kiállítótérrel, oktatási központtal és rendezvények megtartására alkalmas területtel. Egyikben sincs élet, mert az épület ugyan kész, de tetszhalott állapotban van. A sokszor gerjesztett nézetkülönbségek, illetve az egymást keresztező nemzetközi politikai-hatalmi szándékok és maga a kormány mint megrendelő ellehetetlenítették az intézmény megnyitását.
2018 szeptemberében a kormány egy új határozattal újraindította a befagyasztott projektet, amelynek immár két felelőse lett: az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség és a Közép- és Kelet-európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány.
Belpolitikailag ez a projekt része lett a pro-Orbán, anti-Orbán törésvonalnak. A tényleges tartalom kevésbé vált fontossá, ezzel szemben lényegessé vált az, hogy ezt a kormány akarja, aki pedig nem kormánypárti, az – ha megszólal – ellenzi.
A tartalom tekintetében olyanok nyilvánítottak véleményt, akik egy percig nem voltak tisztában a tényekkel,
és soha nem mondtak semmit arról, hogy mi legyen az oktatási központban, amely pedig legalább olyan fontos része az intézménynek, mint a kiállítás. Érzékelhetően és bizonyíthatóan a „nem” volt a fontosabb, mint az „igen”-hez való kreatív hozzájárulás.
| Olvassa el Gerő András koncepcióját |
A neológ zsidó vallási szervezet saját szétesettségét közös ellenségképpel kompenzálandó beállt az ellenzők közé, s így a baloldal szövetségese lett; az ortodox tartalmú zsidó vallási szervezet beállt a kormány mögé, s így újabb csapást mért a neológia pozícióira. A köztük lévő ellentét és küzdelem jószerivel 1868 óta – amióta bekövetkezett a zsidó vallási szervezetek intézményes szakadása – nyílt, tehát ők a saját logikájuk mentén folytonosan reprodukálódó évszázados harcot vívnak. Ennek a harcnak lett újabb állomása a Sorsok Háza, amely így nem önmagában, hanem egy régi ellentét mentén immár politikailag értelmeződik.
Nemzetközileg is hasonló folyamat zajlott le. A jobboldal esetében állandóan antiszemitizmust szimatoló nemzetközi intézmény, az IHRA (International Holocaust Remembrance Alliance) elébb részt vett a projektben, felajánlotta segítségét, amit a felelősök igényeltek is, utóbb – ígéretét nem teljesítve – kihátrált belőle. A nemzetközileg hegemón helyzetbe került holokauszttal foglalkozó intézmények (United States Holocaust Memorial Museum és különösen a jeruzsálemi Yad Vashem) azt az elvárást fogalmazták meg, hogy a Sorsok Háza csak úgy valósulhat meg, ha követi az ő narratívájukat.
Szimbolikus hatalmi kérdést kreáltak a Sorsok Háza ügyéből –
úgy gondolták, hogy a gyanús magyar kormány csak akkor lesz kóser, ha azt csinálja, amit ők mondanak.
A washingtoni holokausztmúzeum inkább emberjogi, mintsem nemzeti tragédiának láttatja a holokausztot, ami nem is csoda, hiszen Észak-Amerikában nem volt zsidók ellen irányuló tömeges állami erőszak. A Yad Vashem pedig a szétszóratásban élt zsidó nép tragédiájaként értelmezi a holokausztot, ami ellen viszont a legbiztosabb garanciát a zsidó nemzeti lét és állam jelenti. Így a Yad Vashem megalapítása, 1953 óta az izraeli nemzetépítés eszköze volt, és ma is az. (Ez annyira így van, hogy az iskolásoknak és a katonáknak gyakorlatilag kötelező meglátogatni az intézményt.)
Mindkét, részben eltérő megközelítés a maga szempontjából vitathatatlanul indokolt és jogos, de nem kell egybevágnia azzal, hogy Magyarország magyar nemzeti tragédiának tekintse zsidó származású állampolgárainak üldözését, elpusztítását. Ha a holokausztot magyar tragédiaként (is) értelmezzük, akkor nemcsak az a fontos, hogy zsidó származású embereket különböztettek és gyilkoltak meg, hanem az is, hogy a nemzeti közösség ezáltal milyen csonkolást szenvedett el, és – fájdalmasan fontos ez is – milyen öncsonkolást hajtott végre. Ezért egy magyar narratíva szempontjából a tragédiának erős nemzeti vetülete van. Ha ezt nem itt, Budapesten, a nemzet fővárosában mondjuk el, akkor ezt sehol sem mondják el. Ha ezt nem mondjuk el, akkor nincs a magyar társadalom számára az önreflexív nemzettudatot érintő, értékelhető értelme a Sorsok Házának.
Ha nem sikerül a magyar társadalomban tudatosítani azt, hogy a holokauszt magyar szempontból egyfajta „második Trianon” volt, akkor ez nehezen lesz a nemzeti emlékezet szerves része.
Tehát a magyar narratíva nem lehet ugyanaz, mint az izraeli vagy az amerikai, noha természetesen közös elemek szükségesek és lehetségesek.
A Sorsok Háza történetébe belépett Izrael Állam is. Az utóbbi években a magyar-izraeli államközi viszony – okkal – stratégiai jelentőségre tett szert. Ebben a stratégiai viszonyban kontextualizálódik a Sorsok Háza; azaz a Sorsok Háza tartalma ennek a stratégiai viszonynak vált részévé. Nem cáfolt sajtóhírek szerint ma éppen úgy áll a helyzet, hogy a Sorsok Háza adott tematikával történő tényleges megvalósulása az izraeli belpolitika, Izrael Állam függvénye, ami egy meghatározott és általam nem ellenzett magyar állami stratégia mentén lehet politikailag indokolt, de számomra intellektuálisan – pontosan azért, amit a narratívák különbségeiről gondolok – mégiscsak szürreális.
Most egy külpolitikai stratégiai viszony következményeképpen nagy esélye van annak, hogy egy magyar közpénzből létrehozott és a magyar nemzet számára fontos létesítmény jelentős részben egy olyan narratíva jegyében valósul meg, ami egy másik politikai és kulturális közösség normái és céltételezése mentén formálódott ki.
Azt én sem intellektuálisan, sem lehetséges hatását tekintve nem látom túl szerencsés lehetőségnek. Ezért a magam részéről új utakat keresek – írásom erről szól.
