Eldőlt. A kormány kidobja a CEU-t 27 év oktatás, kutatás, munkaadás után Magyarországról. Az utolsó olyan eset, amikor Európában egyetemet zártak be, 75 évvel ezelőtt történt. 1943 novemberében a náci megszállás hatóságai Norvégiában az oslói egyetemet zárták be az akadémiai szabadsággal szembeni aktusként. 75 évvel később, az Európai Unióban egy jövőellenes rezsim háborút indított a tudás szabadsága ellen Magyarországon.

Az Orbán-rezsim a tudással szembeni háborúja során nem állt meg a CEU elüldözésénél. Megvonta egy szak akkreditációját és megkezdte a felsőoktatás új modelljének kialakítását – ami szépen becsomagolva annyit tesz, hogy öles lépéseket teszünk az egyetemek magánosítása, az állami férőhelyek radikális csökkentése, a felsőoktatási tandíj széles körű bevezetése felé. Magyarországon már így is aggasztóan csökken a felsőoktatásban tanulók aránya. A fiatalok egyetemi oktatásból való kiszorulását pedig mindannyian megszenvednénk: a művelt értelmiség egy nemzet fennmaradásának és fejlődésének záloga.

Az elmúlt hetekben magyar és külföldi polgárok ezrei mozdultak meg a tudás szabadságának zászlóit lobogtatva a Momentum és független diákok szervezésében. A rengeteg egyetemista mellett volt ott 92 éves kerekesszékes néni “Európa kell, nem Putyin” feliratú táblával, és általános iskolás fiatalok “ne adjuk a jövőnket!” transzparenssel. Jöttek magyarok Kisvárdáról, Debrecenből, Pécsről. Klasszikust idézve: sokan voltunk, de nem elegen.

Azért voltunk ott, hogy a támogatásunkról biztosítsuk azokat a szereplőket, akik a magyar felsőoktatást valójában működtetik. Akik oktatnak, kutatnak, tanulnak, vagy a jövőben ezt tennék. Rajtuk kívül ugyanis senki más nem képes már érdemi nyomást helyezni a pártállamra a felsőfokú tudás területén.

Eljött az idő, hogy az Orbán-rendszer bűneinek unos-untalan szemlézése helyett megalkuvásról, cinkosságról, meghunyászkodásról beszéljünk. A csendről beszéljünk.

A rektorainkon és dékánjainkon túl az intézmények dolgozóit nem terheli kiállási felelősség. Ők ugyanis okkal hallgatnak, hiszen ha hivatásukhoz méltóan szeretnék tenni mindazt, ami hozzájárul a társadalom előmeneteléhez, akkor nincs más választásuk, mint elkerülni a kormánnyal való konfliktust. Miközben végeláthatatlan munkaóráik után megalázóan keveset kapnak. De ők csinálják, mert hisznek benne. Csinálják, mert munkájuk fontossága megkérdőjelezhetetlen. Egy rektornak és egy dékánnak azonban nem csak az a dolga, hogy biztosítsa a mindennapi működést. Az ő feladatuk az is, hogy kiálljanak a munkatársaikért. Kiálljanak mindazért, amiért ezt a hivatást választották. Hangot adjanak mindannak, ami az oktatás szabadsága ellen megy. Hangot adjanak mindazoknak, akikért felelősséget vállaltak. A csend nem vezet most sehová. Most már üvölteni kellene.

65 felsőoktatási intézmény van Magyarországon. Tudom, hogy az intézményvezetők túlnyomó többsége dilemma előtt áll: senki se szeretné, hogy az általa vezetett intézményt központilag átalakítsák, bezárassák, száműzzék. Diákjaik iránt érzett felelősségtudatból hallgatni azonban veszélyes: a Rákosi-rendszerből átmentett szalámitaktika addig hatékony, amíg a sorban később következők nem állnak ki a most pellengérre állított sorstársaik mellett. A rendszer megoszt és így uralkodik: a mesterségesen kisebbségbe szorított aktuális ellenséget eltiporva, újult erővel veti rá magát a következő áldozatra. Mert lehet, hogy ma úgy tűnik, csak a CEU van veszélyben, de holnap az ELTE, holnapután a Corvinus, azután pedig a vidéki egyetemek következnek.

Hol van és mit csinál ilyenkor a Magyar Rektori Konferencia? Hol vannak és mit csinálnak ilyenkor a rektoraink? Hol vannak és mit csinálnak ilyenkor az egyetemi karok dékánjai?

Nyolc éve élünk az Orbán-rendszerben. Mostanra végérvényesen meg kellett volna tanulnunk, hogy Orbán Viktor az erő nyelvét beszéli. Ezért Orbán Viktor az erő nyelvén ért. Meghátrált az internetadóval szembenálló hatalmas tömegtől, és az olimpiai népszavazást akaró több mint negyedmillió aláírástól is. Orbán Viktor fél a mozgalmaktól, fél az állampolgári aktivizmustól, fél a tömegeket megmozgató ellentétes véleménytől. Rendszerét a csönd, az apátia, a kollaboráció tartja életben. Rendszerét mi tartjuk életben.

Pedig képzeljük el egy röpke pillanatra azt, hogy a CEU elüldözése miatt sztrájkba lépne az összes felsőoktatási dolgozó! Képzeljük el, milyen hatása lehetett volna annak, ha az ország összes egyetemi szaka csatlakozott volna az ELTE Társadalomtudományi Kara által elindított figyelemfelhívó sztrájkhoz! Mi mindent el tudnának érni az általános és középiskolai tanárok, ha egységesen tiltakoznának a Fidesz oktatásrombolása ellen? Képzeljük el, milyen hatása lehetett volna annak, ha az ország összes szívsebésze kiáll Székely László mellett!

És még mindig hatalmas csend van. Pedig most már üvölteni kellene. Elérkeztünk arra a pontra, ahol a helyzet elemzése, a vacsoraasztal melletti elégedetlenkedések, az állandó fintorgás és moralizálás már nem elég. Már többet árt mint segít. Mert csak a csendet erősíti. És jelenleg a csend nem más, mint a rendszer eszköze arra, hogy igazolja bűneit: nincs itt semmi látnivaló, minden a legnagyobb rendben van.

Idő talán még mindig van valamennyi: a CEU december végéig működhet, legalábbis eddig szól az engedélye. Az év végéig tehát a kormány még bármikor igazolhatná, hogy az egyetem megfelel a törvényi előírásoknak. Néhány hetük még van a felsőoktatás vezetőinek egységbe rendeződni, ha pedig ez nem megy, legalább többséget alkotni. A tudományos szabadság, az intézményi autonómia nem jobb- vagy baloldali, nem kormánypárti vagy ellenzéki ügy: magyar ügy. Kiállni ezen elvek mellett nemcsak erkölcsi, de szakmai kötelességük is lenne. Ha azonban továbbra sem élnek a lehetőségeik adta felelősségükkel, ugyanannyira felelősek a felsőoktatás szétveréséért, mint maga Orbán Viktor.

Egy működő demokráciában a politikai pártoknak óvakodni illene attól, hogy a független intézmények vezetőit presszionálják. Ugyanakkor Magyarország egy kézivezérelt, elnyomó rezsim, aminek a kiépítéséhez kellettek és kellenek kollaboránsok is. Igenis felelősség terheli azokat a felsőoktatási vezetőket, akik mindezt most csendben nézik végig. Orbán Viktor pontosan ezt akarja: hogy csendben, engedelmesen asszisztáljon mindenki a kormány rombolásához. Hogy ne törődjünk egymással, ne is beszéljünk egymáshoz. A mi igazi ellenfelünk nem Orbán Viktor, hanem a közömbösség! A Momentum nem más, mint a cselekvés mozgalma. A kritikus gondolkodás mozgalma. De mi egyes egyedül egyelőre kevesek és kevesen vagyunk. De itt vagyunk, ellenállunk, és nem félünk tőlük. Ti se féljetek!

Martin Niemöller “Amikor a nácik elvitték a kommunistákat...” kezdetű idézete a felsőoktatás vezetőire vetítve valahogy így szól: “Mikor a fideszesek külföldi ügynöknek nyilvánították a civileket, csendben maradtunk, hisz nem voltunk civilek. Mikor a fideszesek bezárták a Népszabadságot, a Heti Választ, és hazugsággyárat csináltak az Origóból, csendben maradtunk, hisz nem voltunk újságírók. Amikor kriminalizálták a közterületen életvitelszerűen való tartózkodást, csendben maradtunk, hisz nem voltunk hajléktalanok. Amikorra közülünk dobtak ki egy egyetemet az országból, akkor is csendben maradtunk, hisz még éppen nem rajtunk volt a sor.”

A csend nem vezet sehová, csak elnyomáshoz. Most már üvölteni kellene.