Sopánkodnak rajta, hogy az április 8-ai országgyűlési választásokon Orbán Viktorra szavazó vidékieket „buta parasztnak” és „birka népnek” szidják némelyek. Ez valószínűleg legenda, én nem találkoztam a magyarországi közéletnek és újságírásnak egyetlen jelentékenyebb alakjával se, aki ilyesmit mondott volna. Nem is lenne helyes. A dolog arra vezethető vissza, hogy „a város” és „a vidék” ellentéte évezredes adottság, Párizs és a „mélyfrancia” falu (la France profonde) romantikus kontrasztja az európai politika klasszikus közhelye évszázadok óta, s a magyar múltja is igen régi. A falu és a kisváros konzervatívabb érzésű és világlátású, mint a metropolis – ami természetes –, tavaly „a vörös Bécs” is eléggé magára maradt a jobboldalivá lett Ausztriával szemben. Ámde a konzervatív érzület mellett is szólnak súlyos érvek, lenézésre – ha van – semmi ok. A világ mai képe eléggé rémületes, igazán érthető, ha valaki ki akar maradni a modernség jelenlegi változatából, s kapaszkodik valóságos vagy koholt gyökereibe.

Ezt gyorsan tisztázni akartam.

S rátérhetünk a választások előrelátható – és többünk által előre is látott – eredményének olyan elemzésére, amelyből most kihagyjuk, amennyire lehet, a választások gépészeti fölbecsülését a magyar politika (sokpárti) beállítottságához, „szerkezetéhez” nem illeszkedő, ezért unfair (kétpárti) választási rendszertől az egyoldalú médiarendszerig és a régóta példátlan manipulációig.

A politikai küzdelmek középpontjában osztálykérdések és biopolitikai kérdések szoktak állni. Az osztálykérdésnek – pillanatnyilag ez az újraelosztás: jövedelmi, mobilitási (ezen belül oktatási, nemzedéki, „népmozgalmi”, azaz elvándorlási), lakhatási, foglalkoztatási, társadalombiztosítási, segélyezési stb. problémák tömkelege – az újkorban szokásos megvitatása elmaradt, egyrészt azért, mert „az alsóbb néposztályok” szervezetlenek (a szakszervezetek haldokolnak), és politikai-ideológiai képviseletük sincsen; másrészt azért, mert a választási harc vitatémáit a hatalmi, világnézeti és médiafölényben lévő Orbán miniszterelnök és apparátusa határozta meg.

Senkinek nem volt ereje hozzá, hogy ezt megváltoztassa. Az osztálykérdésnek, azaz most: az egyenlőség, vagyis az állami újraelosztás és a gazdaságba való szociális indítékú állami beavatkozás kérdésének, az adó- és munkajognak a hánytorgatása nem került sorra.

A biopolitikai kérdések közül se volt szó mindegyikről. A társadalmi nemek közötti egyenlőség ellen voltak brutális jobboldali célzások a választási kampány alatt, de súlyuk csekély, inkább csak a konzervatív attitűdök megszilárdítását szolgálták (mint a képzeletbeli  „dzsenderőrület” elleni őszintétlen kirohanások is). Beleillett az egyenlőségellenes (antiegalitárius) támadás általános dinamikájába.

Az egyetlen középpontban álló valódi kérdés az etnikai-faji probléma volt, mindenekelőtt a közel-keleti, közép-ázsiai és afrikai menedékkérők fenyegetőnek érzett árnyéka (a „migránsprobléma”), és kisebb mértékben ugyan, de a cigánykérdés is.

Ez volt A KÉRDÉS.

A kormányzó radikális jobboldal tézisét ismerjük: a magyar állam nem engedi be a fajilag és kulturálisan idegen menekülteket és bevándorlókat Magyarországra, akik szétzúznák keresztyén és európai identitásunkat, és fölhígítanák fehér-turáni fajiságunkat + terrorizmus, kalifátus, fehér lányok megerőszakolása, no-go zónák, párhuzamos társadalmak, népvándorlás, iszlám hódítás, mecsetek, hidzsáb, burka, fanatizmus, középkor. Korcs népkeverék. Satöbbi.

Mi volt rá az ellenzéki pártok válasza?

Az ellenzéki pártok (illetve ellenzéki lapok, műsorok, portálok) kifogásolták Orbán Viktor híveinek a stílusát („gyűlöletkeltés”, „uszítás”, „sorosozás”), de az orbáni fajelmélet/etnicizmus lényegét egyáltalán nem. Valamennyien megígérték választóiknak – némi habozás, vonakodás után –, hogy ők se engednek be színeseket és muszlimokat, ha nyernek, elutasítják az EU kvótahatározatát.

Tehát a lényegi vitakérdésben nem álltak szemben az elavult „Fidesz” névvel illetett hatalmi apparátus középponti politikai üzenetével.

Orbán Viktor ezt meg egyszerűen letagadta.

Szemben az összes tényekkel azt állította, hogy az ellenzéki pártok („Soros jelöltjei”) megnyitnák a határokat, titokzatos idegen szponzoraik megbízásából etnikailag vegyes, soknemzetiségű, kevert fajú, több vallású társadalmat akarnak előállítani. Pedig az ellenzék nem ezt akarta. Az ellenzék lagymatagon tagadta a vádakat, pedig csak durva rasszista ordítozással hitethette volna el, hogy a közönség 95 százalékát tájékoztató szélsőjobboldali médiahálózat – szűzmáriám – téved, vagy urambocsá, nem mond igazat. Ezt mégse tehette. Annyit tett, hogy halkan megjegyezte olykor: „no de hát, drága magyar testvéreink, voltaképpen mi is fajgyűlölők vagyunk, ne piszkáljatok már bennünket, megtartjuk a kerítést, na”.

Ez a kormányzati, szélsőjobboldali propagandagépezet óriási zajában nem hallatszott.

De az hallatszott volna, ha egyszerűen ezt mondják:

NEM.

Ez akkorát szólt volna, mint az ágyúlövés. Csak annyit kellett volna mondaniuk: mi is tudjuk, hogy az évtizedes, véres polgárháborúban brutalizált, halálra gyötört áldozatokkal, dühükkel és neurózisaikkal, erőszakhoz és halálhoz szokottságukkal nyilván bonyolult lesz együttélni, ráadásul hazánk szegény. De engedjünk be pár ezer embert – a nemzetközi jognak megfelelően – együttérzésből, szolidaritásból, könyörületességből, irgalomból vagy az oszthatatlan emberi méltóság tisztelete miatt. ÉS BONTSUK LE AZT AZ ÁTKOZOTT KERÍTÉST. Nem azért, mert kellemes, hanem azért, mert áldozatot (nem nagy áldozatot, csak akkorát, amekkorát az európai menekültkvóta megkövetel) kell hoznunk: ezt követeli emberségünk. (Arról nem szólva, hogy Orbán titokban befogad menekülteket:, mert a pénzosztó EU-val nem óhajt végképp összeveszni: de erről a választók sajtófosztott többsége úgyse szerez soha tudomást.)

A választást így is, úgy is, mindenképpen elvesztette volna az ún. demokratikus ellenzék (a jobboldal – a Fidesz-KDNP és a Jobbik – összesen 159 mandátummal rendelkezik a 199-ből). De a saját megvallott demokratikus erkölcse és a szabad magyar jövő érdeke azt parancsolta volna, hogy tegye kockára még ezt a pár rongyos mandátumot is. Föltéve, hogy hisz az igazában. De nem hitt. Vagy az ellenfél igazában hitt, vagy úgy tett, mintha az lenne az ő hite is.

Megalkuszik a cigánykérdésben, megalkuszik a magyar falu nyomorúságának kérdésében. (Mint ahogy a régi, réges-régi magyar ellenzék megalkudott a nemzetiségi kérdésben és az agrárkérdésben. Itt a politikai magatartások változásához – a mindenkori uralkodó osztály „frakciói” magatartásának változásához – hosszú évszázadok kellenek. Vagy külső befolyás.)

Követve a féldiktatúrás kormányzat eklektikáját, a „demokratikus” ellenzék időnként irredenta hangokat hallat; a liberális sajtómunkások pedig megtalálták a maguk saját külön nacionalizmusát a legelborultabb oroszellenesség formájában.

A parlamentáris verseny bizonyos mértékig elkerülhetetlenné teszi a közvéleményhez való alkalmazkodást.

De ez csak akkor megengedhető, ha a közvélemény tűrhetően informált, és a nyilvánosság szabad. A közvéleményre szabadított babonákra, előítéletekre és lidércnyomásokra azonban nem illik és nem helyes támaszkodni, akkor se, ha ez politikai kockázattal (magyarán: a versenyben való lemaradással) fenyeget.

Tudjuk – megbízható fölmérésekből és kutatásokból –, hogy a közvélemény többsége (önhibáján kívül) cigányellenes, iszlamofóbiás, nem kedveli a színeseket és bizalmatlan a szomszéd népekkel szemben. Ez adottság, amelyet tudomásul kell venni, de amelybe nem szabad beletörődni. (Az ehhöz hasonló vélekedések világszerte elterjedtek, és szakadatlanul erősödnek.) A Horthy-korszakban a szavazóképes többség meglehetősen antiszemita volt, és minden választási sikerben szerepe volt a zsidózásnak (no meg az oláhozásnak). Ettől függetlenül a beszorított és falun üldözött (csak városokban, de ott is rendőri megfigyelés alatt munkálkodó) magyarországi szociáldemokrácia nem lett antiszemita és nem lett soviniszta, és a szervezett munkásság majdnem végig kitartott mellette mégis.

Persze akkor még volt baloldal, sőt: volt baloldali kultúra, volt baloldali értelmiség. És volt öntudatos, osztálytudatos, elkötelezett, önművelő és összetartó munkásosztály, habár kisebbségben. Akkor még nem lehetett „balos”-nak nevezni piaci fundamentalista, ultrakapitalista, a nagymamát is privatizáló, neokonzervatív, burzsoá pártocskákat.

A mai magyarországi ellenzék eszmétlenségét és gondolattalanságát mi sem mutatja jobban, mint a tömegében impozáns, lényegében kacagtató szombati tüntetés, amelyen egymás mellett lobogtak az európai (liberális) és az árpádsávos (nyilas) zászlók, miközben harsogtak a színpadról az értelmetlen követelések.

A mai magyarországi ellenzéknek (ellenzéki publicisztikának) összesen két (egymással összefüggő) stratégiai gondolata van még mindig: az Orbán-ellenes nemzeti egység, azaz a pártok összefogása (sóhaj), illetve a nemzedékváltás (fiatalítás, „új arcok”: ásítás). Ezeket a hadászati szubtilitásokat meghagyom a vezérkaroknak és a vezérférfiaknak (akik persze majd nőket állítanak az élre, mintha nem nők vezetnének vagy vezettek volna sötéten maradi, hipernacionalista kormányzatokat is Lengyelországban, Szerbiában, Horvátországban, Romániában, de majd azt mondják, hogy ez haladás; azt is haladónak fogják majd nevezni, ha Novák Katalin irányítja a gyermekcsinálási minisztériumot).

Értelmes ember ilyen bárgyúságokkal nem foglalkozhatik.

Amint én ezt több helyütt kifejtettem már a „választási csata” ☺ hevében, az ellenzék is mocskos kampányt folytatott, fenyegetőzésekkel, gyalázkodásokkal, gyűlöletkeltéssel, bizonyítatlan gyanúsításokkal, ahogy köll. Az ellenzéket nem menti föl, hogy sikertelen volt. Meg az se, hogy üres, tartalmatlan rikácsolását nem tudta eléggé elterjeszteni.

Mi a kínzás megszüntetését, a vallási türelmet és felekezeti egyenjogúságot, az általános hivatalviselést, a jobbágyság fölszámolását, a levéltitkot a Habsburg abszolutizmusnak köszönhettük: a bécsi udvar az általános választójogot is bevezette volna 1906-ban, ha ezt a magyar országgyűlés és vármegye meg nem hiúsítja hősi ellenállással. Forradalmaink 1848-49-ben és 1918-19-ben belebuktak a „nemzetiségekkel” (mindenekelőtt a románokkal) folyt viaskodásba, haladást itt csak a néptől idegen, külföldi hatás alatt álló bürokratikus elit ért el anélkül, hogy érdeklődött volna a magyar középosztály nézetei iránt.

Történelmünkben csak az antidemokratikus módon elért reformok diadalmaskodtak – annyira, amennyire. Nem csoda, hogy Orbán Viktor miniszterelnök ugyanezeket az eliteket (esetünkben az Európai Uniót, az ENSZ intézményeit, az Európa Tanácsot, a szerinte „sorosista” [?!] emberi jogvédő hálózatokat és a nemzetközi liberális sajtót) tartja igazi ellenségének, nem a szánalmas magyarországi ellenzéket.

Az se csoda, hogy az Orbán-rezsim intelligensebb ellenfelei – történelmünk antidemokratikus jellegének, szabadságharcaink permanens kudarcának tudatában – ismét a „darabontpolitika” (ezúttal az európai és emberi jogi darabontpolitika) megoldásai felé fordulnak, s olyasmikben bizakodnak (hiába), hogy majd a „hetedik cikkely” jól elintézi a magyar és a lengyel kormányt, vagy hogy az Európai Néppárt majd jól kizárja Orbánt (ami nem fog megtörténni, s ha netán mégis, akkor se lesz semmi jelentősége; az európai szocialisták pártja se zárta ki Robert Fico dicsőséges „Smer”-jét...). Szemben az Európai Unióval, a habsburgi cs. kir. fölső bürokráciának volt valamiféle meggyőződése (amolyan arisztokratikus, fölvilágosító abszolutizmus), volt tekintélye és volt hadserege. Mégse ment sokra Magyarországgal, ahol a politikai vezető réteg hazafiasan védelmezte az egyenlőtlenséget, a jogfosztást, a nemzetiségi elnyomást, a parasztság embertelen állapotát, a pellagrát, a tüdővészt, a hastífuszt és a hallatlan korrupciót.

Az „átkos Ausztria-Bécs” (ez volt a kissé különösen hangzó formula) helyett ma (még magyartalanabbul) azt halljuk, hogy „Stop Brüsszel” (és persze: „Stop Soros”), ami nagyjából ugyanaz. Az Isztambuli Egyezményt (amely tilalmazza a nők és gyermekek bántalmazását) mint a „dzsendertéboly” dokumentumát, a magyarországi parlamenti többség nem fogja ratifikálni. (Horvátországban végül ratifikálták, bár hatalmas tömegtüntetések szálltak síkra bátran a feleségpofozás és csecsemőrugdalás ősi jogáért, köztük katolikus nőegyletek.)

Meglepetés nem történt. Mindenki tudhatta, aki ismeri ezt az országot a maga új, ám nem hagyomány nélküli politikai kultúrájával, és aki szemügyre vette a médiahelyzetet és a kormánypropagandát (amely utóbbi egyébként egybehangzik a reakciós-rasszista korszellemmel), hogy Orbán fényes győzelmet fog aratni. Amit nem lehetett sejteni – legalábbis nem ennyire –, hogy minden hangoskodás, szitkozódás ellenére a „demokratikus” ellenzék nem mert ellentmondani Orbán Viktornak semmiben, ami lényeges. Csak a korrupciót hangsúlyozta, ami nem politikai téma: mindenfajta rendszerben van korrupció, a baloldali Lula és a jobboldali Sarkozy is korrupt, ami helytelen – de ami helyettük lett, az a nép szemszögéből szikrányit se jobb.

„Hát akkor itt fogunk élni” – idézik ma sokszor egy híres magyar filmből, amelynek a fő mondanivalója az volt, hogy az ellenállás céltalan, és egyébként is minden siralmasan vacak. De sokan nem fognak itt élni, mert elmennek innen a fenébe, és sokan egyáltalán nem fognak élni, mert nincs pénzük magánklinikára.