hvg.hu: Mire gondol a mostani karácsony küszöbén, mit érzett fontosnak ebben az adventi időszakban?

Beer Miklós: Talán furcsán hangzik, de most jutott először eszembe, hogy tulajdonképpen egy születésnapot ünneplünk majd. És ne álljunk meg a bethlehemi történetnél, hanem figyeljünk oda Jézus Krisztus személyére, mint ahogy egy születésnapon felköszöntünk valakit. Hívő emberként mit jelent nekünk az ő személye? Ezt próbálom a püspöki szolgálatomhoz meg az egész életutam kapcsán összegezni, mert ez a tizenötödik karácsonyom Vácon, de valószínűleg ez lesz az utolsó, mert jövőre nyugdíjba megyek.

De hogy mit is tartok legfontosabbnak Jézusban, amit próbálok képviselni és továbbadni: egyikünk sem választja meg, hova és mikor születik, a történelem melyik korszakába, a Föld melyik részére, milyen adottságokkal, családi háttérrel, ez foglalkoztat nagyon. Nincs semmi jogunk arra, hogy többre tartsuk magunkat azoknál, akik rosszabb helyre születtek. De Jézus Krisztus személyéhez hozzá kell kapcsolnunk azt, hogy ő tényleg megválasztotta, hol szülessen. És a teremtő Isten elhatározásából választotta a hajléktalan állapotot, a be nem fogadott létállapotot, az üldöztetést, majd végül az elutasítást és az áldozattá válást, óvatosan mondom, a holokausztot.

A második gondolatom a szolidaritás, a sorsközösség vállalása. Ez a vízkereszti történet, hogy Jánostól keresztséget kér. Odaállni a többiek közé, vállalni az ő sorsukat, és a történelem minden emberével szolidaritást vállalni, nincs kizárás. Meghal mindenkiért. És ebben benne van, hogy az elesettek pártjára áll, és ez a harmadik gondolat. Itt utalok Ferenc pápára: a peremen levőkhöz megy. Erre hív. Jussunk el mi is arra a gondolatra, hogy bár senki sem választja meg, hova születik, azt mindenki megválaszthatja, hogy a lehetőségeivel hogyan él. Ez a mi szabadságunk és felelősségünk is.

Jézus születésének keresztény ünneplése akkor őszinte és hiteles, ha mi ezen az úton akarunk járni, és legalább is próbálunk sorsközösséget vállalni, kirekesztés nélkül tekinteni mindenkire. Ha képesek vagyunk megbocsátani, azonosulni mások sorsával, ha van bátorságunk az életünk megreformálására, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy le tudunk adni valamit a luxus életvitelünkből mások javára, akkor ebből fakad a belső békénk, és az esély, hogy másokkal is békében legyünk. Ilyen gondolatok vannak bennem.

hvg.hu: Olyan éven vagyunk túl, amikor a szolidaritás, a mások befogadásának gondolata elég erős ellenszélben volt, és nem tudom, hogy a katolikus egyházon belül ez mennyire jut ez elegendő mértékben kifejezésre.

Reviczky Zsolt

B. M.: Nem tudom kikerülni azt az élményt, hogy végre találkoztunk Ferenc pápával mi, magyar püspökök. November utolsó hetében nagy várakozással mentünk Rómába, és gondolom, remélem, így vannak ezzel a többiek is, megerősödött bennünk az a gondolat, ő Jézus Krisztus hiteles képviselője. Azzal a normális, természetes kedvességével, őszinteségével, nyíltságával – csak úgy néztünk egymásra, hogy ilyen is van? A pápa azt mondja, jaj de jó, hogy itt vagytok, érezzétek otthon magatokat, ott a kristályvíz, a kávé, na, hogy vagytok, hát így fogadott. És az a béke, ami sugárzott róla, hogy benne nincsenek görcsök. Én ugyanaz vagyok, mint voltam Buenos Airesben, mondta, és most itt vagyok, és nem akarok más lenni.

Hogy nézek vissza az elmúlt évre? Szomorúan, fájdalommal, de reménykedve. Az első kettő azért van bennem, mert úgy látom – és most csak a mai magyar társadalomról gondolkodom –, hogy romlik a társadalmunk – hogy is mondjam – humán mutatója. Háromszor annyian élünk ma a világban, mint amikor én gyerek voltam, és ez nagy különbség, eközben évente magyarországnyi területtel nő a sivatag, fogy az ivóvíz. Ezeket nem szabadna figyelmen kívül hagyni. Vagy mondok mást: tényleg igaz, hogy Magyarország a világ 52. leggazdagabb országa? És akkor mi panaszkodunk?

Jóléti társadalomban élünk, a hétmilliárd közül az első egymilliárd között vagyunk, utánunk jön még hatmilliárd, akik nehezebb körülmények között élnek. A pesszimizmus rangsorában pedig ott vagyunk az első öt között. Miért nem tudunk megelégedettebbek lenni, jobban örülni egymásnak? A magyar vendégszeretetre sem vagyok olyan büszke. Hallom, csodálatosak a turisztikai eredményeink, nőnek a bevételeink, én meg naivan rákérdezek, hogy milyen szállodai áraink vannak. Micsoda, és ezt megfizetik? Igen, meg, mert a gazdag emberek jönnek. És ezeket szeretjük. De aki nem pénzt hoz, azt már nem szeretjük? Biztos, hogy lehetünk erre olyan nagyon büszkék?

Nincs felszabadult öröm az emberekben, a beszélgetésekben ezt látom, pedig minden okunk meglenne az örömre. Több jóság van az emberekben, mint ami látszik. Merjünk elköteleződni, ebben látom a kulcsot, és, amit én gyakran mondogatok, hogy karolj fel egy családot, legyen egy család, akiket meglátogatsz, akikre figyelsz, anyagilag is segítheted, de főleg vond be a te szeretet légkörébe.

Az idei adventem azzal kezdődött, hogy eltemettük a fogadott fiamat. Egy cigány srác volt, idekerült, és itt élt köztünk 10 évig. Érdekes fiú volt, tavaly, amikor leesett az első hó, a többiek szóltak, hogy már mióta vár engem. És amikor meglátott, felkiáltott: Püspök atya! Hoztam magának egy hólapátot! Ez volt az ő ajándéka. A szüleit nem ismerte, állami gondozott gyerek volt, belekerült kábítószerbe, nagy nehezen kijött, és egy buta dolog történt, kilyukadt a gyomra, későn vették észre, a műtét után két nappal meghalt. Többen összesúgtak a hátam mögött, hogy, ez a püspök hobbija, hogy itt van ez a csóringer srác, de nagyon sokan eljöttek a temetésére – a püspökök közé temettük a kriptába. Megérdemli. Valaki mondta, utólag értjük meg, hogy a Sanyi segített abban, hogy egy kicsit máshogy nézzük a világot. Tehát a személyes elköteleződés segítene a társadalom gyógyulásában.

Az elköteleződés, a befogadás. Ahogy a dal mondja: "Ó, ha tudtam volna, Hogy te vagy Mária, Aranyból is, ezüstből is Szállást adtam volna, Én pedig a hideg földre Lefeküdtem volna." Nem tudjuk, hogy ki az, kockázat nyilván van. Zavarja a komfortzónánkat. De ha nem kockáztatunk, nincs is esélyünk arra, hogy kilépjünk a bezártságunk rabságából.

Reviczky Zsolt

hvg.hu: Felmerült, hogy Ferenc pápa megváltoztatná a Miatyánk egy sorát, illetve vannak olyan változások is, amelyek összekapcsolódnak a nyugati társadalmakban felbukkanó kérdésekkel, hirtelen az is téma lett, hogy az Atya, az Úr név a férfiközpontú társadalom lenyomata, ezekről mit gondol?

B. M.: Most volt a reformáció 500. évfordulója, ott is eljött a változás meg a reform. Életfilozófiámnak tartom azt, hogy egyensúlyt kell teremteni az értékek és a formák között. Ez a dolgunk, hogy minél életszerűbb, időszerűbb formákat találjunk, de ezzel együtt egyre jobb hangsúlyt kapjanak az értékek. A pápa megnyilatkozásaiban is ezeknek tudok örülni – ő tud új formákat találni.

A Miatyánk szövegváltozata, amit a franciák elfogadtak már, és ezt a pápa is jóváhagyta, megint azt mutatja, hogy miért ragaszkodunk görcsösen nyelvészeti szempontokhoz ahelyett, hogy az üzenetet hangsúlyoznánk. Mondogattuk, hogy "ne vígy minket a kísértésbe", de szerintem senki sem tudta, hogy ez mit jelent. A Miatyánknak gyönyörű íve van, és akkor most a francia püspöknek volt annyi bátorsága kimondani, hogy csak annyit kéne változtatni, hogy „ne engedd, hogy kísértésbe essünk", és akkor már mindjárt van értelme: mind ezernyi kísértésnek vagyunk kitéve, és sokszor elbukunk, és védelmet kérünk. Ennek nagyon örülök.

Vannak ilyen érdekes hangsúlyok, mint a férfijogú társadalom vagy férfiprioritású társadalom? Pál apostol egyik levelében van egy ilyen mondat, hogy "nincs hát többé zsidó, sem hellén, nincs rabszolga, sem szabad, nincs férfi és nő, mert mindnyájan egyek vagytok a Krisztus Jézusban". Ez egy nagyon felszabadító üzenet. Ugyanakkor azt mondom, hogy ezt a normalitás határai között kell értelmezni. Azt perverzitásnak tartom, ami Nyugatról jön, ez a genderprogram. Ez nem normális, ez egy bolond világ, átoperáltatni magukat nőből férfivé, férfiból nővé.

hvg.hu: A női papság ellenzése azért korlátozza a nőket.

Reviczky Zsolt

B. M.: A női papság ellen nem tudok racionális érvet felhozni. Viccesen azt szoktam mondani, hogy nem lehet. Miért nem? Mert anyukám azt mondta, hogy a nők maradjanak messze az oltártól. Nem tudok más logikát mondani, nekem ez egy ilyen érzésem – nem kell mindent feltétlenül átértékelni. Jézus mégiscsak férfi volt, ez tény. A család szerkezetében akkor van harmónia, ha van egy komoly, felelősségteljes gondoskodója a családnak, és mellette ott van egy csodálatos szép szerep feleségként, anyaként. És mindig bosszant engem, ha ezt kiforgatják azzal, hogy ő csak mosogasson, takarítson. Nem, a szép oldalát emelném ki, hogy egy anyai ölelést csak egy anya tud adni a gyereknek. A világot ilyennek teremtette az Isten, és ez nekem nagyon fontos. Én már maradok ennél, hogy a férfiprioritású társadalmat nem tartom rossznak. Azért pedig mindig szót emelek, hogy a férfi papság szerepe erősödjön, bővüljön. Örülnék, ha ki tudnánk jönni abból a csapdából, hogy túlértékeljük a nőtlenséget a hiteles férfi magatartásnál.

hvg.hu: Magyarországon van a keresztényüldözés ellen küzdő államtitkárság, az ország mindig hangsúlyozza elszántságát ezen a téren. Ugyanakkor olyan történetekbe futottunk bele Iránnal, Kínával, ahol van keresztényüldözés, de ezeket inkább nem bolygattuk. Van-e értelme politikai szintre emelni a keresztényüldözés elleni harcot?

B. M.: Erről azt gondolom, hogy ezen egyszer majd túl kell lépni. Nekünk egyházaknak kellene kapcsolatot erősíteni a testvérközösségeinkkel, van is valami ilyen, de a koptokkal, a szíriai, iráni, iraki közösségekkel nekünk kéne ilyeneket csinálni, ez nem állami feladat. Karácsonykor Ferenc pápára tekintve, a mai világhelyzetet nézve: mi nem maradhatunk meg az 500 évvel ezelőtti gyűlölködés szintjén a protestáns testvérekkel, még kevésbé maradhatunk meg az 1000 éves szembenállásnál a zsidókkal, de éppen így a muszlim világgal való szembenállásunknál sem. Ezeken mind túl kell lépni.

Jézus Krisztus sem csak a keresztényekért halt meg, hanem a muszlimokért, sintoistákért, buddhistákért, nemhívőkért, mindenkiért. Ha ezt nem látjuk világosan, baj van velünk. Nem tudom, milyen ötletből jött létre ez az iroda, meg hogy mit csinálnak pontosan, de talán ez nem az állam dolga lenne. Miért csak keresztényeken akarunk segíteni? Biztos jó szándékkal jött létre, de nem tartom egy bölcs lépésnek.

hvg.hu: Említette, hogy nyugdíjba megy, ez pontosan mit jelent, illetve van-e terve, mihez kezd azután, tekintve, hogy egyre ismertebb a közéletben. Érdekelne, hogy ez az ismertség milyen tanulságokkal járt.

B. M.: A nyugdíjazás azt jelenti, hogy a 75. születésnapunkra be kell adni a lemondáskérelmünket. És ha már megtalálták az utódot, akkor már másnap jön, ha nem, akkor egy kicsit később. Ezt Rómában döntik el. Erre készülni kell, már nincs fél évem, május vége lesz. Mit fogok csinálni? Ez kicsit hiúsági kérdés is nálam, talán még nem vagyok annyira rokkant, hogy öregotthonba menjek, és azt mondtam, bevállalok egy falusi plébániát. Mindig szerettem falun élni, talán hasznomat veszik majd. Az emberi és társadalmi kapcsolataimat illetően: ezek maradnak. Naivan azt gondolom, talán több időm lesz a találkozásokra, bár sokan próbálnak eltántorítani, hogy a nyugdíjasoknak sincs olyan sok idejük. Jóleső érzés, hogy nagyon sok barátom van. Évtizedek alatt mindig bővült a baráti köröm, a családi hátterem is egyre bővül, nem félek attól, hogy magamra maradok. Ameddig az Úristen ad időt, megpróbálom továbbadni azt, amit kaptam, amit megértettem, a világlátásommal talán segíteni tudok másoknak. Majd meglátjuk.