Sokan latolgatják Orbán Viktor és az általa teremtett, illiberális – valójában diktatórikus - rendszer jövőjét. Két éve két kutató matematikai modellekkel eredt a nyomába annak, milyen hatások formálják a 21. század új típusú diktátorainak sorsát (S. Guriev, D. Treisman: How Modern Dictators Survive: Cooptation, Censorship, Propaganda, and Repression.).

Kiindulópontjuk: a globalizáció és a szociális média korában a diktátorok stratégiája megváltozott. Egykor a féktelen erőszakra és az ideológia monopóliumának kisajátítására alapoztak. Korunk modern diktátorai csak kivételes esetben – bár akkor habozás nélkül - alkalmazzák a tömeges erőszakot. Inkább, kisajátítva a társadalom pénzügyi forrásait és a véleményformáló médiát, manipulálják a társadalmat és arról igyekeznek meggyőzni a polgárokat: kompetensek és hatékonyan kormányoznak.

Stratégiájuk lényege: országaikon belül „megvásárolnak” kiválasztott társadalmi csoportokat, az országaikban tevékenykedő nemzetközi szervezeteket viszont zsarolják. Ennek példája Orbán Viktor civilek elleni támadása, és egyes külföldi nagyvállalatok „szívatása”. Gyakran - pusztán szeszélyeik érvényesítése érdekében - túszokat szednek, és azokat használják eszközként céljaik valóra váltására. Ez a gyökere Orbán Viktor CEU-val kapcsolatos akciójának. „Nem tárgyalnak velem az amerikaiak? Túszul ejtem a CEU-t. Majd kijelentem: a CEU sorsa az amerikai és magyar kormány közötti tárgyaláson múlik”. Az efféle túszejtés nehezen megoldható problémák elé állítja a diktátorok racionális és a morál által is vezérelt partnereit.

Ez a fajta stratégia azért lehet gyakran sikeres, mert az átlagpolgárok nem rendelkeznek reális képpel a társadalom tényleges állapotáról, és gyakran nem is érdeklődnek az iránt. Benyomásaik viszonylag egyszerűen manipulálhatók. Egyrészt, a totálisan kisajátított média azt sulykolja: minden rendben és minden a polgár érdekében történik. Azért, hogy az „agymosás” tökéletes legyen, a diktátorok ellehetetlenítik a független médiát, kiszorítják mindenhonnan a hozzáértő és kritikus szakembergárdát, és kizárólag hozzájuk hű „véleményvezéreket” neveznek ki. Másrészt, különböző fortélyos módon megvesztegetik a polgárok nagyobb csoportjait. Számtalan lehetőség van a társadalmi szolgáltatások költségeinek a valóságostól való eltérítésére – lásd rezsicsökkentés – vagy meghatározott térségek és rétegek ígéretekkel vagy juttatásokkal való megvásárlására.

Ha a média a helyzetet nagyjából rendben levőnek, sőt sikeresnek tűnteti fel, az esetleges problémákat meg külső támadás következményének mutatja be, a polgár békén marad, sőt támogatja a diktátort. Ám e manipulációs stratégia sikerességét két tényező behatárolja: képes-e finanszírozni a diktátor a támogatás megvásárlásának költségeit, és létezik-e a diktatórikus hatalomnak működőképes alternatívája, olyan ellenzéki csoportosulás, amelyet a polgárok, kormányképesnek tekintenek?

Amíg a gazdaság működik – érveltek a kutatók - a diktátor meg tudja vásárolni a támogatást. Ezt egészíti ki a veszélyhelyzet érzetének kialakítása, amely a „ne rázd a csónakot” nyugalomra intő figyelmeztetését üzeni. A diktátor így nem csupán hatalmon képes maradni, a stabilitást idővel személyes kompetenciájának tulajdonítják. S bár a diktátorok mindig készek a különböző típusú – jogi, intézményi, politikailag szervezett - erőszakot alkalmazni, a modern autokraták inkább kompetens vezetőként igyekeznek feltüntetni magukat.

Napjaink polgára megszokta, hogy az életében előbukkanó lehetőségek között az alternatívák összevetésével válasszon. Ennek mintájára politikai támogatásának „odaítélésénél” is azt latolgatja: vajon van-e másik alternatíva, és azt támogatva jobban jár-e? Vagyis, ki tudatosan, ki ösztönszerűen azt kutatja, van-e jelenleginek kormányképes alternatívája? Ha ilyent nem lát, akkor - miként a piacon - hajlandó belenyugodni egy sérült termékbe, amennyiben az működőképesnek látszik, legfeljebb morgolódik. Ezért a diktatúrák többnyire akkor roppannak meg – érvelnek a hivatkozott cikk szerzői - ha váratlanul megromlik a gazdasági helyzet, és finanszírozhatatlanná válik a támogatás-vásárlás.

Eddig az Orbán kormány, döntően az EU pénzeinek köszönhetően, képes volt fenntartani a gazdasági stabilitást. Alapvetően nem a gazdaság versenyképességének és a társadalom alkalmazkodóképességének javítására törekedett. Inkább a „leghangosabban nyikorgó kerékre figyelj” stratégiát alkalmazta. Ahol látványossá vált a leromlás, vagy erős társadalmi ellenállás mutatkozott, oda gyorsan átcsoportosított erőforrásokat. Így érte el, hogy a rendre felbukkanó összeomlást vizionáló jövendölések ellenére a szekér halad, bár inkább csak döcög, és mind jobban lemarad a környezetétől.

Figyelemmel azonban az éleződő globális problémákra valamint a világpolitika és a világgazdaság bizonytalan helyzetére, krízishelyzetek nagy valószínűséggel bekövetkezhetnek öt éven belül. Hasonló destabilizáló hatást váltana ki, ha valamilyen politikai vagy gazdasági ok miatt az EU kiegyensúlyozó szerepe jelentősen meggyengülne.

Az ilyen helyzet szinte azonnal megroppantja a diktátorok – estünkben Orbán Viktor - korábban olajozottan működő rendszerét. Ugyanakkor éppen a demokrácia hiánya miatt a változások ilyenkor többnyire társadalmi robbanás formájában mennek végbe. És ez a lehetőség irányítja rá a figyelmet a diktatúrák bukásának másik fontos tényezőjére: kormányképes alternatíva létrejöttére. Ha a nép nem zavar el egy diktátort, azt nem azért nem teszi, mert elégedett vele. Inkább azért tart ki mellette, mert nem lát kormányképes alternatívát.

Ám éppen a diktatúrák bukásának idején növekszik meg a demokratikus ellenzék elháríthatatlan felelőssége: képes-e összetartó, magas szakmai színvonalú, gyakorlottan működő, vagyis kormányképes koalíciót létrehozni. Ez nem egy éppen előbukkanó választásra összeszerveződő, ideiglenes szövetséget jelent. Egy diktatórikus rendszer „leváltása” nem egyéjszakás kaland. A diktatúrák ugyanis – elvonva a forrásokat a fejlődést meghatározó területeiről, és elhanyagolva az alkalmazkodás intézményeinek kialakítását – gazdaságilag és morálisan egyaránt lepusztítják a társadalmat. Az újrakezdés pillanatában a társadalom a végtelenségig kiéheztetett és kivéreztetett. A győztesek - ösztönszerűen - „osztogatással” akarják megszilárdítani hatalmukat, ami középtávon tovább súlyosbítja a helyzetet.

Ezek a körülmények ezért nem kedveznek a gyors javulásnak. Még ha a társadalom céltudatosan és kitartóan a felzárkózást segítő területek fejlesztésére összpontosít, akkor is csak hosszú távon és fokozatosan lehet enyhíteni helyzeten. Erre egy olyan koalíció, amely a diktátor leváltását követően gyorsan felbomlik, majd mindenki a maga külön útján keresi a kibontakozást, nem képes. Olyan tartós szövetségre van szükség, amely akár másfél évtizedig együtt és egy irányba „menetel”, miközben résztvevői megtartják a maguk identitását. Olyan, amelyikről az értékek különbözősége ellenére hihető, hogy nem esik szét az első viták során.

Ha erre képtelenek – márpedig az elmúlt nyolc év hazánkban ezt mutatta - akkor miért higgyen nekik bárki? A polgár nem bízik azokban, akik nem tudnak, és nem is hajlandók egymással szót érteni, pusztán csak arra várnak, majd egyszer rájuk mosolyog a történelem.

Ha ilyen helyzetben rendül meg a diktatúra és robban ki a lázadás, az többnyire borzalmakat szül. Erre azoknak, akik reális alternatívának gondolják magukat, fel kell készülni. Ez már csak azért is szükséges, mert a diktátorok előtt még válsághelyzetekben is lehetőségek széles tárháza nyílik. Feláldozhatják saját régebbi támogatóikat, leváltják kompromittálódott kiszolgálóikat, megvásárolják az ellenzék egyik vagy másik csoportját, maguk indítanak el ellenzékinek feltüntetett mozgalmakat, és újabb szervezetet, társadalmi csoportot ejthetnek túszul. Főként azonban: igénybe vehetik diktátor-társak támogatását. És minél keletebbre van ez a diktátor-társ, annál kíméletlenebb és erőszakosabb eszközökkel képes és hajlandó segítségre sietni.

Sokkoló látni, hogy a demokratikus ellenzék – hosszú évek tapasztalata után – még mindig csak az ezernyi zsibbadt vágy lázában ég. A polgár meg egyre csak azt kérdezi: mikor születik végre meg az egy erős akarat siker-forgatókönyve?