Szerbiában tízezer menekült várakozik, hogy legálisan vagy illegálisan bejusson Magyarország területére, és akikkel tudósítónk beszélt, hittek a tisztességes és pozitív kimenetelű magyar elbánásban. Az elutasítást jósló beszámolóknak nem is hisznek. Közben láttuk működésben azt a várólistát, amelynek a létezését is tagadják a magyar hatóságok, mégis tartják magukat hozzá a szerb illetékesekkel és a menekültek választott képviselőivel együtt.
Szabad ki- és bejárás, csak mutatóban elhelyezett szögesdrót, hatalmas vöröskeresztes sátor – ilyen a magyar határhoz közeli szabadkai menekülttábor, ahol ottjártunk idején 152-en – többségükben afgánok – várták, hogy "szólítsák őket", és beadhassák a menedékkérelmüket Magyarországra.
"Ha lenne pénzem embercsempészre, már rég elmentem volna"
– mondja Ali, aki nem hagyta, hogy fényképet készítsünk róla. Szerbiában a becslések szerint jelenleg nagyjából 10 ezer menekült lehet, a nem hivatalos várólistán 6-7 ezren vannak, Ali közöttük a 881. helyen áll, de erre a listára még majd visszatérünk. Ali Szíriából menekült el szinte a teljes családjával az Iszlám Állam nevű terrorszervezet fenyegetése elől – egyik testvérét el is kapták, róla másfél éve nem tudnak semmit. Németországban élő testvéreihez igyekszik. 2016 novembere óta van Szerbiában egyik fiával, felesége másik két gyerekükkel a török menekülttáborban ragadt, mert nem volt elég pénzük az útra.
Ali tehát hivatalosan menedékkérelmet fog beadni Magyarországra – hiszen ezért van rajta a titokzatos listán –, de illegálisan már többször megpróbált átszökni, januárban például a befagyott folyón próbálkozott, ahol elesett és eltört a bordája. Eddig minden próbálkozásánál elkapták és visszatoloncolták Szerbiába.
A táborban sok gyerekkel találkoztunk, az illetékesek 68 kiskorúról tudnak. Egészen kicsi, három év körüli gyerekek is rohangáltak, golyóztak, pingpongoztak a szabadkai táborban.
"A gyerekek ezt úgy fogják föl, mint egy kirándulást" – mondja korábbi beszélgetései alapján segítőnk, Mustafa, a 34 éve Magyarországon élő szír férfi, aki tolmácsként került kapcsolatba a menekültekkel. Mi kabátban is fáztunk, de láttunk két év körüli kislányt az apja ölében rövidujjú pólóban és kisnadrágban vacogni. Nem sírt.
"Máshol van a tűréshatáruk"
– mondja értetlenkedésünkre egyik tábori kísérőnk. A kicsikkel érdemi kapcsolatot nem tudtunk teremteni – bár a telefonon mutatott Bogyó és Babóca feltétel nélküli érdeklődést váltott ki. Az egyik kisfiú kérdésünkre elmondta, hogy a táborban lett egy barátja.
A mesébe feledkező kisfiú nem tudja, miért voltak kénytelek elhagyni otthonukat. Apja, Zohir azt mondja: induláskor azt ígérték a kicsiknek, hogy olyan országba mennek, ahol lehet játszótérre menni és iskolába járni. Ez ugyanis Szíriában az utóbbi 1-2 évben lehetetlen volt. Zohir négy gyerekével és feleségével 2016 áprilisában hagyta el Szíriát. Felszólalt az Iszlám Állam ellen barátaival, akik közül többeket elkaptak és megöltek. Figyelmeztették, meneküljön, mert ő is sorra kerülhet.
Először csak Szírián belül bujkált: városi otthonát olyan gyorsan hagyta el, hogy még az étel is az asztalon maradt annak tudatában, hogy két órán belül visszamennek. Ez 2012-ben történt, soha többet nem járt otthon. Falun élő apjához menekültek, ahol a szeme láttára fejeztek le egy embert arra hivatkozva, hogy az ellenséges oldalon harcolt. Ezután az országot is elhagyták.
Kértük, mutasson emlékeket a telefonján, de kiderült, az már rég nincs meg, minden képe odaveszett. Azt mondja: „Ezt sajnálom a legjobban.”
A hazájában ügyvédként dolgozó férfi a jólétből indult, most egy konténertáborban várja, hogy beadhassa menedékkérelmét Magyarországra. Azt, hogy mennyire hirtelen változik a helyzet, jól mutatja, hogy beszélgetésünk után 3 órával hirtelen taxiba pattant a család, és átment Kelebiába (a tompai határátkelőhöz), mert kiderült, hamarosan sorra kerülhetnek. Erről délelőtt még fogalma sem volt.
Az út a magyar határig nagyjából egy évet vesz igénybe. Hogy a tumultuózus jelenetek megszűntek a magyar határkerítésnél, az a már említett, nem hivatalos listának köszönhető. A legális utat járók feliratkoznak a névsorba, így mindenki tudja, mikor kell megérkezniük a határhoz közeli táborba, hogy valóban át is léphessék a schengeni övezet határát. A "hamarosan" persze tág fogalom, volt olyan beszélgetőtársunk, aki már 20 napja várakozott Szabadkán. A magyar tempó sem túl gyors: a korábbi 30 helyett most már naponta csak 5-5 embert engednek be a tranzitzónába, a bevándorlási hivatal szerint azért, mert az alapos ellenőrzés sokáig tart.
A lista létét egyébként a magyar hatóságok nem ismerik el – jogvédők szerint azért, mert akkor el kellene ismerniük, hogy tudnak a menekültekről, így pár nappal később már szállást és ételt kellene biztosítani –, holott a szabadkai tábor vezetője, Szafet Reszulbegovics azt mondja, ezt először a magyarok állították össze. Már a szerbek is megszerezték a névsort, a rendszer – néha bökkenőkkel, de – működik. A menekültek oldaláról egy kiválasztott vezető koordinál a hatóságokkal.
A táborvezető arra panaszkodik, alig van kommunikáció a magyar szervekkel. Bár van, aki menedékjogot kap Magyarországon, az emberek döntő többségét elutasítják, arra hivatkozva, hogy Szerbia biztonságos ország, menjenek vissza oda. Az Irakból elmenekült 27 éves Amira hallott az ilyen végkifejletről, de nem tudja elhinni, hogy tényleg így döntsenek a magyarok. Azt nem tudja, mi lesz, ha elutasítják a kérelmüket, félelem tölti el, de még bizakodik.
"Mindenki a fejünk fölött dönt, anélkül, hogy bárki bármit kérdezne, hogy miért jöttünk el"
– panaszolja. Én megkérdeztem, de erre viszont ő képtelen szavakba önteni. A megmenekülésről is csak nagyon röviden beszél. Az ő városát akkor még nem érte el a terrorszervezet, a távolabbi rokonokat meglátogató apja figyelmeztette őket: azonnal induljanak útnak. Amira a jazidi vallási kisebbséghez tartozik, amelynek tagjait üldözi az Iszlám Állam, a nőket szexrabszolgaként használja. Amira szerint most is 3 ezer nő lehet a fogságukban.
Az út nem volt egyszerű. Éjszakáztak -18 fokban, mikor már a végkimerülés határán voltak. Bulgáriában elkapták őket, a férjét meg is verték a bolgár hatóságok úgy, hogy kórházi kezelésre szorult volna, ám ezt megtagadták tőle. "Még mindig fáj a háta." Miközben mesél, észrevesszük, hogy a körmén még látszik a festék nyoma. Azt mondja, ez emlékezteti őt a nőiességére.
Bulgáriában először zárt táborba kerültek, a bíróság fél év felfüggesztett börtönre ítélte őket azzal: ha még egyszer elkapják őket, már másfél évet kapnak. A nyílt táborból sikerült megszökniük, az embercsempésznek fejenként 2 ezer dollárt fizettek, hogy áthozza őket Szerbiába. Ha Magyarországon elutasítják a kérelmüket, Bulgária felé nincs visszaút. Végső esetben még Szerbiában is beadhatnak menedékkérelmet, ám déli szomszédunk ugyanúgy nem célország, mint hazánk.
A műszaki egyetemen végzős Amira és az orvosnak tanuló férje egyébként Magyarországot is el tudná képzelni menedékként, lényeg, hogy olyan helyen akarnak élni, ahol biztosítják számukra az emberi jogokat. A beilleszkedéssel nem lenne gond, nagy kulturális különbséget ő az eddigi útja során nem érzékelt.
A Bangladesből politikai okokból menekülő 17 éves Ibrahim is hallotta, hogy Magyarországon megváltoztak a szabályok, nem számít semmi jóra.
"A kiskorúaknak régen jó dolguk volt, most már börtönök vannak Magyarországon."
Börtönnek nem börtön, mindenesetre szögesdróttal jócskán bevont zárt tábor várja a menedékkérelmet benyújtókat. A kapu csak Szerbia felé nyitott.
Ibrahim egyébként nem akarta elhagyni otthonát, a családja küldte el. Beszélgetésünk előtt nézegeti azokat a képeket, amelyeket az ellenzéki párthoz tartozó, megvert nagybátyjáról kapott. Azt mondja, már érti, miért akarták őt biztonságban tudni. Az apja is úton van, már valahol Szerbiában jár, de neki nincs telefonja, így a fiú nem tudja, merre lehet. Ibrahim 10 hónapja van Szerbiában, de nem tud megbékélni az országgal. Arra a kérdésre nem akar válaszolni, hogy embercsempész szolgálatait igénybe vette-e.
Nemcsak az emberek nem szeretik őket Szerbiában, de a menekültek között sincs béke: "mire ideérnek az afgánok, elfogy a pénzük; kétszer is előfordult már, hogy elvették a pénzem". Azt, hogy neki honnan futja a szükségesek beszerzésére, szemérmesen elintézi annyival, hogy a szülei küldtek pénzt, illetve valamilyen szervezettől kap is egy keveset. Nem gondolta, hogy ez ilyen hosszú út lesz, a legdurvább számára az, hogy egyedül van.
Beszélgetőtársaink közül egyébként csak a Szíriából menekülő Alinak volt forgatókönyve arra, mi lesz, ha elutasítják a menedékkérelmét Magyarországon: "megyek Romániába vagy Horvátországba dolgozni". Ő azt mondja, amint tud, visszamegy hazájába. Zohir nem volt ilyen bizakodó: "aki egyszer elmenekül, annak minden vagyonára ráteszik a kezüket". Arra, hogy a kezdeti lelkesedés után távolságtartóbbak lettek az európaiak a menekültekkel, és több helyen – köztük Magyarországon – rendre elhangzik, hogy velük együtt érkeznek terroristák is, Zohir azt mondja,
"nem minden menekült rendes ember, nem is mindenki valódi menekült, de nem lehet mindenkit leterroristázni".
Minden országnak joga van megvédeni saját állampolgárait és a biztonságát, ezért nem ítéli el őket, de úgy érzi, az európai országoknak erkölcsi felelősség fogadni és segíteni a menekülteket, mert "nem önszántunkból jöttünk el". Amirától kérdeztük, az arab országoktól kaptak-e bármilyen segítséget, mire azt mondta,
"segítettek, csak nem nekünk, hanem az Iszlám Államnak".
