Államfő, miniszterelnök, házelnök – ilyen közjogi méltóságok is kikerültek már a formálódó új magyar politikusdinasztiákból. Göncz Árpád köztársasági elnök Kinga lányából miniszter lett, az ő fia pedig az Együtt egyik alapítója. Az első szabadon választott kormány fejének, Antall Józsefnek az apja kormánybiztos és miniszter volt, Gál Zoltán, a rendszerváltás előtti utolsó belügyminiszter, később házelnök pedig láthatta a pulpitusról a fiát MSZP-s parlamenti képviselőként.

A rendszerváltó politikusok gyerekei már fideszeseknél is felnőttkorba lépnek, nem meglepő hát, hogy az új generációból egyre többen bukkannak fel közéleti poszton. Ez megtörtént korábban a Botka családban is, ahol anya és fia egyaránt szocialista országgyűlési képviselő volt. A Magyarországon újnak ható jelenség is előrevetíti a képét a világszerte megfigyelhető folyamatnak: egyes családokban a politika szakmává válik.

A tudás, az ismertség, a kapcsolatrendszer és néha a politikához szükséges vagyon szülőről gyerekre száll, és az oldalági rokonokat is számolva népes politikuscsaládok alakulnak ki. Európában ilyenek például a norvég Stoltenbergek, a görög Papandreuk vagy a német Weizsackerek. Nem csak a diktatúrákra jellemző ez, nincs ez másként a világhatalom Egyesült Államokban, a legnépesebb demokráciában, Indiában, vagy akár a megegyezéses kormányzású, aprócska Libanonban.

Kelet-Európában kicsit más

Magyarországon az első szabad választás óta nem telt el elég idő a harmadik generáció színre lépéséig, de ez is bekövetkezik majd. A kelet-európai államokban is megjelentek a legújabb kori politikuscsalád-kezdemények, de ezekben az országokban még többnyire a pénztőke-felhalmozásnál tartanak a családok: a politikus befolyásos állást keres vagy jól jövedelmező üzleti vállalkozást hoz össze a fiataloknak, hogy aztán a vagyonnal a háttérben esetleg beszálljanak a közéletbe.

Az 1989–1990-es békés átmenet is segítette a politikusdinasztiák kialakulását. Ezt a folyamatot megszakítani csak olyan véres események tudnák, amelyek mondjuk 1918–1920-ban vagy 1938–1950-ben bekövetkeztek. Akkor ugyanis a közéleti elitet alkotó családok egy részét elsodorta a történelem: kivégzések, száműzetések, visszavonulásra kényszerítések ritkították meg a politikai garnitúrát. Negyedszázada nem volt ilyen drámai cezúra: a tárgyalásos rendszerváltás lehetővé tette, hogy akár a Horthy-korszak, akár a kommunista évtizedek politikuscsaládjainak új generációi is bekapcsolódjanak a közéletbe.

A politika bizonyos értelemben éppen úgy átörökíthető, mint egy fogorvosi rendelő vagy egy cégposzt. Demokráciákban persze van egy pluszakadály: választást kell nyerni a hatalomért. Nem lehet adásvételi szerződéssel vagy végrendelettel megoldani az utódlást, mint egy civil családban. A Bárándyaknál például nemcsak a jogászkodás szállt apáról fiúra, de a politizálás is. Bárándy Péter miniszterként, fia, Gergely parlamenti képviselőként szállt be az igazságügyi piacra. „Nem úgy éltem meg, hogy politikus leszek, hanem hogy szakminiszter – és ehhez ragaszkodtam is” – mesélte Bárándy Péter.

A családban ma is érzékeny téma a politikusi lét. „Nem tetszett, hogy valaki elmegy politikusnak civil egzisztencia nélkül. Össze is vesztünk” – fejtegette Bárándy Péter, aki a fiát azért bemutatta Kósáné Kovács Magdának. Gergely viszont hivatásnak tekinti a politikát.

Mindig a Harrach Péter fia marad

Az internetadót elsöprő tüntetéseket szervező Gulyás Balázs is politikuscsaládban nőtt fel, az MSZP-s Gurmai Zita fia. Gulyás saját jogon akart érvényesülni, mondta. A vizitdíjas népszavazás után, 2008-ban például direkt nem az MSZP VII. kerületi szervezetébe lépett be, ahol a szülei is tagok voltak. „A Simon Gábor-ügy nagyon rosszul esett, kiléptem” – és most elsősorban az egyetemi tanulmányaira koncentrál. „Fontos volt, hogy szabadon dönthessen, soha semmit sem kényszerítettünk rá” – emlékezett vissza Gurmai Zita. Nagyon büszke a fiára, aki „januárban egy húszezer fős varsói tüntetésen mondott beszédet”, s mosolyogva meséli, hogy valaki azt írta neki gratulációként az internetadó elleni tüntetés sikerét látva, hogy „újraszületett Mátyás király”.

Nehezen lép ki apja árnyékából Harrach Tamás, aki Harrach Péternek, a KDNP-frakció vezetőjének a legkisebb fia: eddig csak a helyi képviselőségig jutott (meg három trafikhoz). Pártválasztásban nem követte az apját, inkább közvetlenül a Fideszbe állt be, annak ellenére, hogy a váci piarista gimnázium diákjaként 1994-ben még letépkedte a Fidesz plakátjait. Korábban a HVG-nek arra panaszkodott, hogy akármit tesz, mindig a Harrach Péter fia marad, pedig „nem is egy pártban, nem is egy kerületben politizálok apámmal, és nem is valamelyik barátjának voltam a kampányfőnöke”. Rajta keresztül apja is elzárkózott a nyilatkozattól, utalva arra, hogy nem a legjobb pillanatban történt a HVG megkeresése.

Az ismertebb nevek közül néhányan az is vitatják, hogy az apa vagy a fia politikus. Latorcai János KDNP-s képviselő, parlamenti alelnök kétségkívül az, fia, Csaba, aki a Miniszterelnökségen a kiemelt társadalmi ügyekért felelős helyettes államtitkár, határesetnek tekinthető. Ez a poszt a politika és a szakmai munka közti mezsgyén helyezkedik el, mikor így, mikor úgy számolják el.

A két Lánczinál még bonyolultabb a helyzet. András, a politológus apa – akit a minap épp a Corvinus rektorává választottak – a Századvég Alapítvány elnöke, befolyásos kormányzati tanácsadó, míg fia, Tamás igazságügyi helyettes államtitkár volt. Most már ő is századvéges: vezető elemző, a Politikai Elemzések Központjának igazgatója. Ő már a tanulmányai alatt a miniszterelnöki kabinetben dolgozott, 2002-től 2010-ig az Országgyűlés Hivatalának munkatársa volt.

Családi hálók a múlt századból

Az 1920 utáni magyar belpolitikában továbbra is részt vettek, sőt vezető szerepet játszottak azok, akiknél már családi hagyomány volt a politika művelése. Ők legtöbbször az arisztokrácia soraiból kerültek ki, és személyükben is képviselték a folytonosságot.

Ilyen volt például Apponyi Albert, az egyik legnagyobb hatású 20. század eleji politikus, aki azonban 1920 után legitimista nézetei miatt háttérbe szorult. A korábbi vallás- és közoktatásügyi miniszter, akinek apja országbíró és főrendiházi tag is volt, ennek ellenére haláláig parlamenti képviselő maradt. Sőt 1931-ben úgy kezdte utolsó parlamenti ciklusát, hogy fia, Apponyi György is képviselő lett. A fiú is legitimista volt ugyan, de a liberálisokhoz húzott, s 1935-től a Nemzeti Szabadelvű Párt, 1939-től pedig a Polgári Szabadságpárt tagjaként lett képviselő. „Jutalma” sem maradt el: 1944-ben Mauthausenbe hurcolták a nácik (szabadulása után nem tért vissza Magyarországra).

Apponyi minisztertársa volt 1906–1910 között ifjabb Andrássy Gyula, aki szintén legitimistaként volt tag az 1920 utáni parlamentben – és részt vett a királypuccsban is. Apja magyar miniszterelnök és a Monarchia közös külügyminisztere volt – a fiú ez utóbbiban is követte mint az osztrák–magyar külügyek utolsó közös gazdája.

A Monarchia politikusainak gyermekei közül számosan futottak be szintén politikusi karriert 1920 után. Kacskaringós pályát járt be Festetics Sándor, akinek apja, Festetics Andor képviselő és 1894–1895-ben földművelésügyi miniszter volt. A fiatalabb Festetics először még sógora, Károlyi Mihály felkérésére hadügyminiszter lett 1918 végén, de egy hónapot sem húzott ki ezen a poszton. Szociális érzékenységük hasonló volt, de külön utakra vezette őket: Károlyi később a kommunistákhoz közeledett, Festetics pedig megalakította a Magyar Nemzeti Szocialista Pártot, s 1935-ben ennek színeiben lett országgyűlési képviselő.

A Károlyiak közül Károlyi Tibor egykori főrendiházi elnök fia, Károlyi Gyula miniszterelnök lett 1931-ben, igaz, ő már 1919-ben is alakított kormányt, és ő kérte fel Horthy Miklóst hadügyminiszterének. Ghyczy Jenőnek, a Kállay-kormány 1943–1944-es külügyminiszterének már az apja és a nagyapja is országgyűlési képviselő volt. A Csáky családban több fiúra is hatott az apai útmutatás: Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter Imre nevű fia 1920-ban külügyminiszter lett, Károly nevű fia pedig hat évig volt Bethlen István kormányzása idején honvédelmi miniszter. Ráday Gedeon belügyminiszter lett 1921-ben, és országgyűlési képviselő is volt; apja, aki szintén ezt a nevet viselte, 1882–1883-ban töltötte be a honvédelmi tárca első emberének tisztét (a nagyapja, szintén Ráday Gedeon, 1848 előtt volt országgyűlési követ).

A nem arisztokrata, háromszoros magyar miniszterelnök Wekerle Sándor fia is miniszteri poszthoz jutott, mégpedig – apjához hasonlóan – pénzügyminiszter lett. Az idősebb Wekerle kormányzása idején Széll Ignác belügyminisztériumi államtitkár volt, a fia, Széll József pedig egy fokkal feljebb lépett, amikor 1937–1938-ban belügyminiszter lett Darányi Kálmán kormányában (a nagybátyja, Széll Kálmán miniszterelnök volt a XX. század elején). Széll Kálmán kormányában is földművelésügyi miniszter volt Darányi Ignác, akinek Kálmán nevű unokaöccse először szintén földművelésügyi miniszter lett, s ezt a posztot miniszterelnökként is megtartotta. Nem érezte idegenül magát a kormányban, hiszen annak tagja volt unokatestvére, Hóman Bálint is.

A régi nemesi családok közül a Kállayak is több rendszeren átívelően vettek részt a politikában. Kállay Béni közös pénzügyminiszter volt a Monarchia idején, távoli rokona, Kállay Tibor pedig szintén pénzügyminiszter lett 1921–1924 között. Az ő lányát, Helént Kállay Miklós későbbi miniszterelnök vette feleségül, akinek az unokája, Kállay Kristóf pedig 1990-ben lett független országgyűlési képviselő.

A Rajk család egyik tagja, Endre nyilas kormánybiztos volt, testvére, László kommunista bel-, majd külügyminiszter, akit párttársai kivégeztettek. Ifjabb Rajk László az 1990-es parlament SZDSZ-es tagja lett.

De az első szabadon választott miniszterelnök, Antall József is korán magába szívta a politika levegőjét, hiszen apja, szintén Antall József 1939 szeptemberétől a Belügyminisztérium menekültügyi kormánybiztosa volt, majd 1946–1947-ben újjáépítési miniszter. Kisgazda párttagsága ellenére az 1949-es, népfrontlistás választásokon is bekerült a parlamentbe, és egészen 1953-ig országgyűlési képviselő volt.