Donald Trump megválasztásával kulturális ellenforradalom söpört át Kelet-Európán: pontosan úgy, ahogyan a tehetséges magyar- és lengyelországi kormányzó szélsőjobboldal jó előre meghirdette.

Mielőtt rátérnék ennek a kulturális ellenforradalomnak a leírására, kis türelmet kérek az olvasótól. Mivel az egyelőre még megjelenő magyar újságok a szokásos terminológiai összevisszaságot prezentálják, például „a neoliberális baloldal” vereségéről írnak, holott aki vagy ami neoliberális, az jobboldali (másfajta jobboldal is létezik persze).

Rugaszkodjunk neki hát századszor, hogy négy problémaköteg tekintetében leírjuk, hogy melyek a döntő nézeteltérések jobb- és baloldal között, hogy az olvasó világosan láthassa, miről van szó.

1. Osztálykérdés.

A baloldal (ha baloldal, s nem csak annak hívatja magát) a dolgozók és a munkából kiszorult szegények (a proletariátus és a prekariátus) érdekeit képviseli: bér- és nyugdíjemelést javasol, megadóztatja a gazdagokat, védi a népjóléti (szociális) rendszereket (egészségügy, társadalombiztosítás, népoktatás, olcsó tömegközlekedés, szociális lakásépítés, munkanélküli-segély), csökkenti a regionális különbségeket, korlátozza a munkaidőt, növeli az egyenlőséget, serkenti a mobilitást, a kultúrához való hozzáférést, igyekszik lehetővé tenni a dolgozók beleszólását az üzemvezetésbe, a munkahelyek irányításába és a politikába. A jobboldal mindezt helyteleníti, mert a piac korlátozását, az állam szociális kiadásainak növelését gazdaságilag veszélyesnek látja, az egyenlőséget utópiának hiszi (amely fenyegeti az egyéni szabadságot), az „alsóbb rétegek” beleszólását, politikai részvételét pedig civilizációs veszedelemnek tekinti, a társadalmi ellenállástól pedig a stabilitást és a harmóniát félti.

2. Etnikai kérdés.

A baloldal (ha csakugyan az) internacionalista és antirasszista. Ellenzi és megelőzné a nemzetek közötti hódító háborúkat. Enyhítené a nemzetállamok közötti érdekellentéteket. Hajlik a föderalizmusra. Egyenjogúságot akar az egyes államokon belül a különféle nemzetiségeknek, etnikumoknak, védené sajátos kultúrájukat és nyelvüket, híve a nemzetiségi autonómiának és önkormányzatnak, tiltaná a hátrányos megkülönböztetést, függetlenül attól, hogy a sérülékeny etnikai kisebbségek őslakosok-e, vagy új bevándorlók, keresztyének-e, vagy nem, színesek-e, vagy se. A baloldal arra törekszik, hogy a döntéshozók között az etnikai kisebbségek is arányosan képviseltessék magukat, s arra, hogy elérje, az etnikai eredet vagy vallásfelekezet ne lehessen jogi, gazdasági, politikai, kulturális „alsóbbrendűségre” ürügy. A jobboldal a hagyományos és jellegadó többség primátusát védi, „a történelmi nemzetet”, a hazafiságot – azaz a közügy közösségi fölfogását – etnikailag (vagy „fajilag” vagy „vallásilag”) korlátozná a fehér és az államnyelvet beszélő, a helyi egyházi mainstreamhez tartozó „törzslakosságra”. Evvel szemben nemlétezőnek tekinti az osztálykonfliktust.

3. Nemi kérdés.

A baloldal (ha baloldali) feminista. Teljes jogi, gazdasági, politikai, kulturális egyenlőséget követel a nőknek – de nemcsak a munkahelyeken: tehát ellenzi a hagyományos családszerkezetet. Az oikosz (az otthon) és az agora (a közélet) közötti határvonalat, amely a nőket távol tartaná a közügyektől (és különösen önmaguk képviseletétől, sajátosságuk kinyilvánításától), lerombolná. Elutasítja a nőknek mint az „alsóbbrendű” test, a férfiaknak mint a „magasabbrendű” szellem vagy ész megtestesítőinek az azonosítását, a nő („mint olyan”) szexualizálását és instrumentalizálását. A baloldal követeli a melegek (LMBTQIIA) egyenlőségét, a nők és a melegek „szociális” és „kulturális” kirekesztésének megszüntetését. Közvetve ide tartozik a nemzedékek közötti egyenlőség, az idősek tisztelete és védelme, a gyerekekkel szembeni kegyetlenség és tekintélyelvű „nevelési” bánásmód elvetése, a gyermekjogok bővítése. Nix pofozás, ordítozás. A jobboldal mindezt nyíltan vagy burkoltan ellenzi, elveti, mert a „természeti” rangsor racionalisztikus megerőszakolásának véli.

4. Környezetvédelem.

A baloldal ellenzi a természet kizsigerelését, kiszipolyozását, egyrészt a pokoli következmények miatt (globális fölmelegedés, talajmérgezés, genetikai fenyegetettség), másrészt az eleven élet iránti egalitárius szeretet miatt. A baloldal követeli az állatkínzás beszüntetését, az állat- és növényfajták sokaságának védelmét, a kemizálás és a géntechnikai beavatkozások korlátozását, az egészséges és természetes táplálkozást, a természeti környezet védelmét a technika („profitorientált”) túlterjeszkedésével szemben.

A jobboldal mindezt a gazdasági szabadságra és haszonra való hivatkozással (a környezetvédelem drága, az ökológiai szemlélet hajlamos a túlzásra, az ökopolitika piacpusztító állami beavatkozást jelent) szkeptikusan nézi.

*

Összefoglalva: a baloldal korlátozná vagy megszüntetné, a jobboldal fönntartaná a maga egészében a kapitalizmust (és ebben a szabadkereskedő és a védővámos-protekcionista jobboldal, piacbarát vagy etatista vagy korporatista jobboldal végső soron egyetért).

Mindezek az elemek a maguk tisztaságában nem lelhetők föl a kulturális és politikai dekadencia miatt vizenyőssé lett, fölpuhult mai szerveződésekben és attitűdökben – de ez nem lehet ok arra, hogy mi a magunk részéről ne láthassunk világosan. Nyilvánvaló, hogy a teljesen nevetséges mai magyarországi pártok (és médiairányzatok) ezeknek az elemeknek a szervetlen elegyét képviselik különféle kombinációkban, ahol a gondolatellenes zavarosság „eredetiségnek” és „innovációnak” számít. De nem hinném, hogy a nyájas olvasó az ilyesminek bedől.

A globális zűrzavarnak kiváló alkalma a sajnálatos Donald Trump választási győzelme (a szavazatok kevesebb mint felével, mellesleg). Az uralgó értelmezés a technikai-gazdasági „fejlődés” miatt előnytelen helyzetbe szorult „fehér” ipari munkásság reakciójára vezeti vissza ezt a kínos fejleményt, pedig „a Donald” szavazóinak átlagjövedelme magasabb, mint a szintúgy sajnálatos Hillary Clinton szavazóié, és végképp magasabb, mint az amerikai lakosság nem szavazó feléé. Bár ez a vélelem merő szamárság – amiről igazából szó van, az a szabadkereskedelmi és a védővámos kapitalizmus (egyik kutya, másik eb) ősidőktől fogva ismert ciklikus váltakozása, ahogyan az ismétlődő válságok diktálják –, most nem ez a témánk. A témánk a jobboldal (tagadhatatlan) világméretű győzelmének a következménye.

A témánk ma tehát a represszív deszublimáció (Herbert Marcuse, 1964) kelet-európai elterjedése. (Ne zavarja önöket, hogy Marcuse [1898–1979] még ma is főellenség: a kritikai elmélet egyik társalkotója, „kulturális marxista”, Freud-értő, hatvannyolcas, antibolsevista, újbaloldali, antifasiszta emigráns, hegeliánus, no meg zsidó; egyik se népszerű a hatalmi ideológia számára, sőt: a sztálini gyökerű magyarországi óbaloldalt is idegesíti. Az 1980-as évekig itt be volt tiltva, manapság csak rágalmazzák.)

A represszív deszublimáció – amelyet Marcuse elősorban a művészet területén elemzett (Az egydimenziós ember, 1964, magyarul 1990) – azt jelenti, hogy a kibírhatatlan konfliktusok szublimálásának (támadhatatlan, fennkölt tárgyisággá emelésének) visszavonása nem anarchikus lázadáshoz vezet, amint ez logikus lenne, hanem – a kései kapitalizmus logikájának megfelelően – mind a konfliktus, mind a moralizált tárgyiság ellaposításához, engedelmes konformizmusba süllyesztéséhez.

Az a hallatlan ujjongás, amely Donald Trump győzelmét fogadta a kelet-európai sajtóban és internetforgalomban (mindenekelőtt a „közösségi médiákban”, kommentekben stb.) pontosan beleillik ebbe a sémába.

A domináns kelet-európai ideológia elnyomásnak fogja föl a „politikai korrektséget” (erről lásd korábbi írásomat) tekintet nélkül arra, hogy a „politikai korrektség” önkéntes fölajánlás: ezentúl nem használunk népellenes, rasszista, szexista, etnicista, homofób, kényszerű hátrányokat elszenvedőket megalázó nyelvezetet. Az uralkodó kelet-európai ideológia nem képes elhinni, hogy az elnyomás rutinja elleni nyelvi-kulturális lázadást legitimáló stratégia más is lehet, mint KÉNYSZER, hiszen ezt az elnyomást – a gyöngébbek szimbolikus csonkítását az erősebbek által – természetesnek, olykor jótékonynak és rokonszenvesnek találja.

Fölszabadulásként éli meg, hogy ezentúl nyugodtan lehet szexuális tárgyként kezelni a nőket, gyalázni a „buzikat”, vadállatként jellemezni a feketéket és az arabokat, magasztalni a fizikai bántalmazást, megvetni a magaskultúrát, és általában: a legdurvábban elutasítani az egyenlőséget, a kíméletet, a szelídséget, a tapintatot, az együttérzést – és lehet idióta illúzióként kezelni a szabadságot. Mindezt eszerint eddig a „liberális” és a „baloldali” diktatúra tette lehetetlenné. Most már lehet nyíltan fasisztoid tahóként viselkedni (vö. erdélyi írótársunk kiáltványával), és értekezni arról az erekcióról, amelyet Mrs. Trump (azaz a fényképe) okoz a nemzeti-keresztyén magyar férfilakosság körében.

A legföltűnőbb mindebben a végtelenül gyarmati szemlélet: most, hogy Amerikában sikerült nőgyűlölő, soviniszta, műveletlen bunkót elnökké választani (szemben az establishment zombi-apparatcsikjával), most tehát, hogy a főnökség is úgy viselkedik, mint az óriáskivetítő előtt üvöltöző részeg focidrukker, most már „nekünk” is szabad. Eddig nem lehetett. Most már meg van engedve. Szép kis fölszabadulás. Engedélyezett lázadás, amelyre a helyi komprádor górék is rábólintanak.

Most már a legbeijedtebb, az alosztályvezető előtt is kushadó bétahímek is tudják, hogy szabad illetlenül viselkedni, szellenteni a hangversenyteremben, levizelni a világirodalmat, lekurvázni a szomszéd elérhetetlen feleségét, letolvajozni a villanyszerelőt, fenéken rúgni a csúfolódó gyereket, alamizsna helyett undorodni a hajléktalan koldustól, niggerezni és cigányozni – nyugodtan lehet sorozatfüggőnek lenni és mindenféle kommersz, gagyi vacakságért lelkesedni.

Szóval szabad elnyomottnak lenni, lelkiismeret-furdalás és lázadás nélkül, szabad fölképelt szolgának lenni, olcsónak, butának: a nép teljes fölszabadulása viszont „elitizmus” – ami a legkeservesebb rossz vicc a világ teremtése óta.

Elegendő indok-e minderre, hogy pár baloldali és főként liberális közszereplő valóban nagyképű volt meg fölényes meg lenéző meg fölfuvalkodott? Elég ez ahhoz, hogy a legszerényebb és legkorlátozottabb szabadságképzet is gyűlöletessé váljék? Elég ez a hatóságilag engedélyezett (mi több: bátorított) huliganizmus megdicsőüléséhöz?

Elég ehhez, hogy a finom és jó stílusú, ráadásul afrikai eredetű Obama elnök hivatali ideje lejárjon? (Amúgy ő is megéri a pénzét a háborúival meg belföldön a halogató óvatoskodásaival és az érzelmes semmitmondásaival.) Attól függ a magatartásunk, hogy a szuperhatalom csúcsán épp mi a divat?

Engedelmesség mint lázadás, önmegalázás mint fölszabadulás. Valóságshow Arany János vagy Mikszáth vagy Krúdy vagy Ottlik vagy Mándy vagy Weöres vagy Tandori helyett? Miért ne? Nagy művészet, nagy filozófia, tiszta tudomány, emancipáló politika: ez mind „elitizmus”, mintha nem az lenne a baj, hogy a nép mindmáig el van zárva mindettől, pedig ez a nép jussa.

A népet megint becsapják, mintha ez lenne a végzet.

Végzet? Hát egy nagy frászt, honfitársak.