Milyennek látja hazánkat a BBC tudósítója? Hát, nem édesnek.
Nemrégiben egy filmforgatáson dolgoztam Észak-Írországban. A film a várost szétszabdaló, az összecsapások megelőzését szolgáló “békefalakról” szól. Utazásom során azt hiszem, megértettem valamit a magyar valóságból is.
Van egy szó, ami gyakran hangzik el Belfastban, a köztársasági és a lojalista oldalon egyaránt: a keserűség. Azokat nevezik ott megkeseredettnek, akik nem tették túl magukat a múlt század második felének gerillaháborúján; akiket megkeserített az erőszak, amit elszenvedtek vagy elkövettek. Hazahoztam ezt a szót, és alkalmaztam a helyre, ahol élek: Budapestre. Először is az 1956-os forradalom 60. évfordulójára.
A kormányzó Fidesz tíz éve keseredett meg, amikor a sokkal nagyobb jelentőségű 50. évfordulót a szocialista-liberális koalíció vezényelte le. Huszonkét államfő jött el, és iszonyú botrány szemtanúi lehettek. A magyar rendőrség könnygázzal és gumilövedékkel támadt békés ellenzéki tüntetőkre – a most hatalmon lévő párt támogatóira.
Az ellenzék vezetője, Orbán Viktor akár forradalmat is hirdethetett volna. Ehelyett népszavazást kezdeményezett szociális kérdésekről. Konfliktuskerülő, de okos ötlet volt. A tömeg csalódottan hallgatta a bejelentést, de az a népszavazás segítette kormányra Orbánt és pártját. Azóta is övék a hatalom.
De nekem úgy tűnik, ő és ellenfelei egyaránt megkeseredtek. A Fidesz-kormány kerítéssel és kiközösítéssel válaszolt a menekültválságra ahelyett a nagylelkűség és vendégszeretet helyett, amelyet én idegenként mindennap tapasztalhattam.
Ez a keserű menekültellenes kampány újabb népszavazásban csúcsosodott ki október másodikán. Már a kérdés is rossz ízű volt, lefodítva így hangzott: „akarja-e, hogy azok a senki által meg nem választott brüsszeli bürokraták ránk kényszerítsék azokat az átkozott migránsokat a mi választott képviselőink akarata ellenére?” A népszavazáson csak egy kisebbség vett részt, de ők szinte egyhangúlag nemmel válaszoltak – bár érvénytelenül. A legtöbb ellenzéki párt bojkottal válaszolt – ami szintén elég keserű végkifejlet 27 év demokratikus kísérlet után. Csak egy viccpárt humora mentette a helyzetet, amely éppen ebből a keserűségből űzött tréfát.
És keserűséget hozott a folytatás is. A kormány most az alaptörvénybe akarja foglalni a menekültek elutasítását, amihez szükségük van a szélsőjobbos Jobbik támogatására. Ők azonban csak akkor hajlandók a módosítás támogatására, ha a gazdag külföldiek letelepedésének is véget vet a kormány. Erre a Fidesz kitalálta, hogy elege van ezekből is – elsősorban kínaiakról van szó a hírek szerint –, és megszünteti a letelepedési kötvényeket. De nem ám a Jobbik zsarolása miatt.
Belfastban ezt hívják a keserűség spiráljának.
De térjünk vissza a hatvanadik évfordulóhoz. A mindenható kormánypárt ezúttal az 1956-os utcai harcosokra helyezte a hangsúlyt, akik esélytelen bátorsággal küzdöttek az orosz túlerővel. Az üzenet az, hogy az erkölcsi győzelem az övék volt akkor is, ha kíméletlenül eltaposták őket.
Ezúttal csak egyetlen külföldi vezető jött: Andzrej Duda lengyel elnök. És egy ellenzéki csoport sípokkal, akik tiltakoztak, amiért a kormány saját propagandájához használja fel 1956-ot. A kritikusok megjegyezték, hogy az új fideszes narratíva nem vesz tudomást a reformkommunistákról, köztük Nagy Imréről, akik a forradalom élére álltak, majd életükkel fizettek ezért.
A magyar politikában keserű szelek fújnak ezen az őszön – hol az ellenzék, hol a kormány felől. Fél- és egymillió között van azok száma, akik az elmúlt években elhagyták Magyarországot. Őket az keserítette meg, hogy otthon nem tudtak megélni.
És hogy mi a keserűség ellenszere? Talán a nagyvonalúság. Nagylelkűség a Magyarországon annyit szenvedő menekültek felé. És nagylelkűség, vagy legalább egy csipet jóindulat a hatalmon lévők, és az ellenzék felé, kölcsönösen.
A szerző a BBC közép-európai tudósítója.