Miután a közjogi próbálkozások eredménytelennek bizonyultak a megakadályozására, a köztársasági elnöki cím birtokosa kitűzte a népszavazást abban a kérdésben, hogy „akarja-e, hogy az Európai Unió az Országgyűlés hozzájárulása nélkül is előírhassa nem magyar állampolgárok Magyarországra történő kötelező betelepítését?” Akik elmélyedtek a témában, azok persze tudják, hogy kötelező betelepítésről szó sincs, hanem csak a menekültügyi eljárások elosztásáról a tagállamok között, de éppen ez jelzi, hogy a kérdés valójában arról szól: akarja-e ön, hogy hazánk továbbra is az Európai Unió tagja maradjon. S éppen ez az, ami miatt az alábbiakban amellett kívánok érvelni, hogy a népszavazáson igenis részt kell venni, és minél több választót meg kell győzni arról, hogy igennel szavazzon.

Mielőtt tovább mennék, előre kell bocsátanom, hogy nincs közöm Fodor Gábor Liberális Pártjához, és nem vagyok Orbán Viktor fizetett ügynöke sem. Mondandómat tehát nem valamiféle szekértáborhoz való lojalitás mondatja velem.

Orbán Viktor egyelőre keveset tett annak a látszatnak a cáfolata érdekében, hogy ő valójában Vlagyimir Putyin érdekeinek megfelelően az Európai Unió szétverésén fáradozik. Az Unió hanyatlása jó neki is, mert hatalmát semmi nem korlátozza majd, és jó Putyinnak is, hiszen egyre kevesebb akadállyal megküzdve érvényesítheti befolyását Európában. Ez utóbbi szempont véleményem szerint felülírja az Orbán számára az Unió mellett szóló szempontot is: Putyin pincsijeként hatalma korlátlan lehet, és a vazallusok között elosztható pénzforrások miatt sem kell aggódnia (miközben az Unióban minden új költségvetési ciklus és minden újabb lépés egy uniós szintű ügyészség felállítása felé a pénzforrások elapadásának lehetőségét vetik fel). Mindezek miatt tehát az, hogy Orbán Viktor előbb-utóbb meg akar szabadulni az uniós béklyóktól, ezért hazánkat ki akarja vinni az Európai Unióból, nagyon is reális lehetőség, amellyel számolni kell. (Erre utalnak a kormányszóvivőtől és Lázár Jánostól származó „magánvélemények”, amelyek elhintése kísértetiesen hasonló forgatókönyv szerint zajlott például az Alkotmánybíróság hatáskörének megnyirbálásával, a dohánykereskedelemben a szabad verseny felszámolásával vagy a vasárnapi boltbezárással. Magányos véleményként megjelenik valami, amiből aztán hivatalos politika, végül törvény lesz.) A mostani népszavazás is ebből a szempontból értékelendő: mindegy, hogy mi a konkrét kérdés, a népszavazás politikai célja mindenképpen az, hogy az aktív választók többsége az EU ellenében foglaljon állást, s ez a későbbiekben hivatkozási alap legyen.

Ebből következően a mostani népszavazással, és úgy általában a népszavazás intézményével szemben felhozott közjogi érvek sajnos lényegtelenek.

Természetesen hosszan lehet vitatkozni arról, hogy a népszavazás intézménye úgy egyébként helyes-e, bár e tekintetben sincsenek abszolút igazságok: vannak jogrendszerek, ahol nagyobb, vannak, ahol kisebb a népszavazás szerepe a népszuverenitás gyakorlásában. Azok az érvek, amelyek általában vitatják a népszavazás létjogosultságát, általában azon alapulnak, hogy a nép, amelynek tagjai jelentős részben nem tudják, miről döntenek, ne hozhasson olyan döntést, amely hosszú távon meghatározza az ország sorsát. Ez az érv azonban akkor lenne helytálló, ha következetes végigvitel után eljutna oda, hogy a választásokon is csak azok vehessenek részt, akik fel tudják mérni döntéseik következményeit (más kérdés, hogy ez hogyan mérhető). Mennyivel okozott kisebb kárt például a szociális népszavazás eredményénél az a tény, hogy Orbán Viktor hatalomra került? A kérdés költői.

Ugyancsak közjogiak azok az aggályok, amelyek szerint a népszavazási kérdés nem is lett volna feltehető, hiszen nemzetközi szerződésből eredő kötelezettséget érint, illetve nem az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Miután az ezekkel kapcsolatos eljárások lezárultak, a mostani népszavazással kapcsolatban vesztettek a jelentőségükből, de érdemes megjegyezni, hogy védhető egyrészt az a jogértelmezés is, miszerint a kérdés nem nemzetközi szerződésből eredő kötelezettséget érint, hanem egy szupranacionális szervezet (EU) egyedi jogi aktusát (amelyből a kötelezettség csak áttételesen vezethető vissza az alapító szerződésekre), másrészt az is, amely szerint az Unió kötelező jogi aktusával kapcsolatos véleménynyilvánítás természetesen az Országgyűlés hatáskörébe tartozik. Nem kétséges, hogy éveken át vita tárgya lesz majd a népszavazási eljárásban részt vevő intézmények politikai elkötelezettsége (a választási bizottságtól kezdve a Kúrián és az Alkotmánybíróságon át a köztársasági elnökig), ahogy az történt a 2008-as szociális népszavazás esetében is, a népszavazás kiírását követően azonban a politikai realitás az, hogy a népszavazás meg lesz tartva.

A továbbiakban tehát azt szükséges vizsgálni, hogy a népszavazás mint politikai cselekvés hogyan tölti be a rendeltetését a kormányoldal és az ellenzék, tágabb értelemben a rendszer ellenzéke számára.

A népszavazásra vonatkozó szabályok szerint a népszavazás akkor érvényes, ha a választójogosultak több mint fele érvényesen szavaz, és akkor eredményes, ha az érvényes szavazatok több mint fele azonos választ ad a kérdésre. Ebből következően a választójogosultak valamivel több mint 25 %-a el tudja dönteni a népszavazást.

Ennek azért van jelentősége, mert a népszavazás bojkottjára felszólító (általam olvasott) érvelések kivétel nélkül egy feltételezett választói magatartásból indulnak ki: abból, hogy a népszavazás és az orbáni politika ellenzői eleve otthon maradnak, azok pedig, akik részt kívánnak venni a népszavazáson, többségében Orbán mellett (tehát nemmel) szavaznak majd. Ezen érvelés szerint a népszavazáson való részvétel legitimálná a népszavazást magát, miközben az Orbán melletti („nem”) szavazatok többsége várható.

Nézzük először a legitimáció kérdését. Tegyük fel, hogy a választók többsége otthon marad, vagy érvénytelen szavazatot ad le. A bojkott mellett érvelők további alapfeltételezése szerint a népszavazáson részt vevők viszont többségében Orbán mellett szavaznak, de miután álláspontjuk szerint a bojkott hatására a népszavazás maga érvénytelen lesz, ennek nem lesz semmilyen kötőereje. Ez az álláspont közjogilag igaz lehet, politikailag azonban véleményem szerint alapvetően téves. A politikában minden a kommunikáció. Hiába lesz tehát a népszavazás érvénytelen, a naponta gátlástalanul hazudozó fideszeseket ez nem fogja megakadályozni abban, hogy az egyébként érvényesen leadott szavazatokon belül az EU-t elutasító szavazatok többségét mint népakaratot állítsák be az urnazárást követő másodperctől. Már látom magam előtt Rogán Antalt, amint mikrofonok erdejében nyilatkozza a tőle megszokott visszafogott stílusban, hogy „a magyar emberek döntöttek”, stb. És akik ezt hallgatják, nem fogják kérdőre vonni, hogy Tónikám, hiszen a népszavazás érvénytelen volt! Legfeljebb néhány lájkot kap majd egy-két jól sikerült karikatúra. De a kampány az EU-ból való kilépésért ezzel kezdetét veszi.

S feltétlenül igaz-e, hogy a népszavazáson az Orbánt támogató „nem” szavazatok kerülnek majd többségbe? A bojkottra felhívó érveléseknek ez a másik sarkalatos pontja, holott egy friss közvélemény-kutatás szerint a magyarok többsége az EU mellett szavazna. De tegyük fel, hogy a magyarok többségének tényleg elege lenne az EU-ból. Helyes-e ebben az esetben a népszavazás bojkottja? Vajon nem az-e a dolga az ellenzéknek, hogy egy álláspont helyességéről meggyőzze a választók többségét? A jelen esetben ez az álláspont nagyon egyszerű: akarja-e ön, hogy Magyarország méltó tagja legyen az Európai Uniónak, és amellett, hogy a támogatásokat megkapja, büszkén teljesítse is a kötelezettségeit? Ha igen, szavazzon október másodikán igennel.

Minthogy a politikában minden a kommunikáció, semmi akadálya nincs annak, hogy az ellenzék a népszavazási kérdést megfogalmazza akként, ahogy az valójában Orbán szerint is szól: EU vagy nem EU. Aki az EU-ra szavaz, szavazzon igennel. Ennyire egyszerű. És minthogy a politikában az számít, ki tud nagyobb többséget állítani maga mögé, ellenzéki politikus nem mondhat le a többségről. Ha az ellenzék eleve abból indul ki, hogy képtelen maga és az EU mögé állítani a választók többségét, akkor nincs létjogosultsága. Az Orbán-féle politikai cselekvésre politikai cselekvéssel kell válaszolni, nem eleve leeresztett karddal. A bojkott ezért elszalasztott lehetőség, súlyos politikai hiba lenne. Kőkemény kampányba kell ehelyett kezdeni, és Orbánék számára világos politikai helyzetet teremteni azzal, hogy a választók többsége egy eredményes népszavazáson meggyőző többséggel igent mond hazánk Európai Uniós tagságára.