„De, hogy ne szálljon vakmerőn veled,

A léghajót csinján mérsékeled,

S midőn egekben így zarándokol:

Azt sem felejted: „hátha lebukol!”

Ily célra megjár a bölcselmi eszme,

Különben annyi, mintha kárbaveszne.

S amit tapasztalsz, a concret’ igaz,

Neked valóság, egyszersmind nem az.

Vásár az élet: a földnek lakossa

Lót-fut, könyökli egymást, és tapossa,

Ad-vesz, civódik, káromol, kacag;

Por, sár megöl, megfojt a hagyma-szag;

S ha kételkednél, hogy mindez való,

Lépen bök egy rúd, feltaszít a ló: –”

Arany János: Vojtina ars poeticája

Nem nagyon nézem az Eb-t. Nézem, közben mást csinálok, ha följebb nyomja a hangját a szpíker, odapillantok. Többnyire unom. Néha nem. Mezőnyjáték egy kaptafára, a labda folyton elakad a tömegben, alig jutnak a kapu közelébe, nagyon ritkán jön össze olyasmi egyérintőzés, mint a magyaroknak az osztrákok ellen Bordeaux-ban. Tömeg van a pályán – oké, pályán kívül is –, ha jól szűkítik a területet, blokkolnak és nem nyílnak ki, nem támadnak fejetlenül, mint a magyarok a törökök ellen Mohácsnál, csak az átlövések segítenek. Meg a véletlen. Meg a zsenialitás. Akit a futball nem érdekel, ezt ugorja át. Bele se fogjon. Aki szerint a futball hamis v. hazug, ne olvasson focival kapcsolatos szövegeket. Nagyon tudnak, kicsik is, nagyok is: nagy különbségek vannak, ám ez nem mindig jön ki. Ha kijön, nem mindig látszik az eredményen. A francia–izlandin látszik, az angol–izlandin nem látszik. A belga–magyaron látszik, a portugál–magyaron nem látszik. Hosszú távon látszik. Nézem – nagyjából. Egy bemondó klapanciát szaval, vannak vicceskedők, szakértők, operatőrök, műszak, szervezés, minden. A vártnál jóval kevesebb baj. Több (tíz)ezer magyar vonul Marseilles-ben. Írom mindezt, pedig nem volt tervezve, most nagyon nem érek rá. A könyvemet kell leadnom, nincs időm, nem fér bele, ezeket mondom-írom, ha fölkérnek. Aztán mégis nekiülök. Izland nyer, de nem nyeri meg. Kevés a csel, nincs hely hozzá, nem tudom, mit tenne ekkora tömegben Törőcsik. Varga. Megnézném, Istenem! Fölrúgnák, elakadna, jó, de addig legalább jó volna nézni. Így nem jó. Néha jó. Shaqiri a lengyelek ellen, egy angol másodosztályú walesi játékos, Hal Robson-Kanu a belgák ellen, Gera a portugálok ellen, elképesztő gólok, nem sorolom. Rengeteget fut mindenki, végig bírják, irgalmatlan sprintelés, negyvenméteres átadások, tökéletes labdaátvétel, mindenki tud mindent. A magyarok is. Ezt meg azt ez meg az jobban, mint a többi, de nem nagy a különbség – és persze ez a különbség válik nagyon naggyá, ha kijön. Nem mindig jön ki. Végső soron inkább kijön azért, kivéve a kiveendőket – de ez mindennel kapcsolatban így van. Renato Sanchest 37 millió EUR-ért viszi a Benficától a Bayern München, helyette kétmillióét majd megveszik Nagyot – nagy üzlet. Nagy dolog ez.

Az egész. Az Eb. A futball. Nagy és unalmas. Ha játszol, nem unalmas. Ha drukkolsz, akkor sem. Amikor a magyarok játszanak, drukkolok. Ez kevés így, nem drukkolok, hanem nagyon izgulok. Remeg a gyomrom körül. A norvégok elleni meccsen folyton felálltam és kimentem. Föl kellett állnom. Kimész a szobából, megereszted a csapot, iszol, visszapököd. Bemész, leülsz, nem kaptunk gólt. Azt mondja egy néni a rádióban, hogy szerinte a magyarok direkt kikaptak, mert a Csányi csak idáig finanszírozta őket. Nem baj, honnan tudná, háziasszony vagy filozófus stb., mint én vagy te. Betelefonálós műsor, betelefonál, helyes!

Mondja a véleményét. megírja stb., mint én vagy te.

Ez nem úgy megy, közli vele a műs.vez negédesen, az UEFA nagy pénzeket ad a továbbjutóknak, mondja, de semmi nem befolyásolja a nénit, nem baj, ez az ő véleménye. Aztán az emeszpé jön sorra, arról is elmondja, amit el. A vélemény formál. Háziasszonyok és Beszélőfejek véleménye. A beszéd aktus, behatol, roncsol, gyógyít, attól függ – concret’ tőlem. A közérzet: beszéd, a rossz(kedv): beszéd. Ha a jó(kedv, -érzés stb., öröm) dolgozik rajtad, az (maga a) jó. Ehhez képest megy most a futball-örömtömeg (tömeg-öröm) körüli, engem lehangoló napi-pártpolitizálás. Fanyalgás, gúny, undor, utálat, düh, lenézés, gyűlölködés. Persze mindenki azt utál, amit utál, de – nem eszem tökfőzeléket, csak hogy aztán mások elé okádjam, az ünneplőasztal közepére. „Valóban nem a futballról van itt szó, hanem”, írja Tamás Gáspár Miklós, és mindjárt folytatjuk, hogy szerinte miről van szó, de előbb annyit: szerintem sem csak futballról.

De futballról is.

Meg, valóban, a nemzetiegység-érzületről. Ahogy írja, az „artikulálatlan és tartalmatlan nemzetiegység-érzületről, amely az orbánizmus lényege”, és hogy ez volna a „színtiszta orbánizmus („Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok! Ki a jó? Magyarok!”), illetve még rosszabb: konformizmus” stb. Ezt így nem szeretném érteni.

Tehát nem az, hogy értem, csak nem értek egyet, hanem nem értem, oszt’ annyi. Itt ugyanis, ahogy érzem, örülnek. Ja-ja, a magyarok, de azzal meg mi a baj? Egy mázsa endorfin termelődött, nem?

Mely nem tudom, micsoda.

A testből származó morfiumszerű anyag.

Fájdalom, veszély esetén endorfin hatására lelkesültség önti el az emberi testet. Vélhetően, írja a Wikipédia. Ha az ingerület eléri a gerincvelőt, endorfin szabadul fel, akadályozva az idegsejteket a fájdalominger továbbításában. Sérülésnél gondoskodik arról, hogy érzékeld és kontrolláld az erőd, visszakapd a tested feletti irányítást a sérülés okának elhárításáig. A szükséges ideig.

Örül hát egy örömtelen, búvalbaszott nép, igen, a magyarokról beszélek, ölel-csókolóznak egymással zárt, mogorva, gyanakvó vadidegenek, és akad, aki vesszen-trianonozik (amúgy vesszen!) meg karlenget (ne lengessen!), de mindez előfordult már filozófusokkal is. A magamfajta szemlélődőnek ajánlatos itt mindjárt némi empátia és irónia.

Bevonni a diskurzusba a komplementer és ellentétes impulzusokat.

Megpillantani, amiről beszélek. Magamat egy váratlanul az orrom elé került tükörben. Kedv, kedély. A véleményem mellé – úgy értem, mellette, de kívül – állni. Csodálkozni rajta. Megérteni valahogy mégis, amit esetleg nem (szívesen). Bólintani. Ásítani egy jót.

Elaludni rajta.

Nyugton aludni.

És most valamivel durvábban: tornából-fölmentettek ne szóljanak bele! Akinek lövése sincs, ne szóljon bele! Ha nem érdekel, ne beszélj róla. Ha nem érzel közösséget, idegesít-nyugtalanít az egyszeri/egyszerű magyar nemzeti örömködés, nyeld le v. köpd ki, ne siránkozz! Nyugi, dagi, még két perc, aztán lelohad, elpattan a buborék. Múlik, mint minden.

PS. A nagy és a magyar szót 17x írtam le. Ennyi érintés kell naponta egy csecsemőnek a megfelelő érzelmi kondícióhoz. Ennyi tiszt vett részt azon a versenyen, ahol Vronszkij bukott a lovával az Anna Kareninában.