A Centrál Kávéházban tartották szerdán a Századvég által kiadott Médiabefolyásolás – Az új kislexikon című kötet második kiadásának bemutatóját. A bemutatón a szerzők beszéltek arról, hogy veszélyes, ha az emberek magukat látják el hírekkel, a közmédia viszont remekül közvetíthetne értékeket. Ha ismerné a nézőket.
Talán csak véletlen, de majdnem éppen a könyv közepén, a „közszolgálati alapelvek” kifejezésnél pattant fel a kezemben a Századvég legújabb kiadványa, a Médiabefolyásolás – Az új kislexikon, amikor Gazsó L. Ferenc, az MTI vezérigazgatója ült le mellém, aki a legtöbb közszolgálati sajtótermék vezető pozícióit már megjárta és ennek során sajátos viszonyt alakított ki az előbb említett fogalommal. Véletlen? Vagy csak túl magas labda. Fogalmazzunk úgy, hogy beékelve éreztem magam a közszolgálati alapelvek és Gazsó L. Ferenc közé. Nehéz szerep, pedig semmit nem kellett csinálnom, mindössze végighallgatnom egy beszélgetést a média és leginkább az új média, vagyis a felhasználók által kreált tartalom manipulációs hatásairól. A konklúzió talán annyi, hogy nincs nagyobb veszély annál, mint amikor magunknak gyártunk híreket. Ezért is ajánlom, hogy olvassák nyugodtan továbbra is a mieinket.
Ön mivel szereti magát manipulálni?
A könyvről egy kicsit később, én is csak a bemutató után olvasgattam bele részletesebben. A bemutatón a miniszterelnök méltatását mindig szem előtt tartó és a Századvég munkatársaival egyébként is gyakran eszmecserét folytató Gulyás István kérdezte a szerzőket (vigyázat, manipuláció!). A tévés többek között arra volt kíváncsi, hogyan lehet elérni, hogy a gyerekek ne virtuális környezetben éljék az életüket.
A válasz a kérdésnél jóval szerteágazóbb lett. Bár az szóba került, hogy a mai gyerekek pár hónaposan már könnyebben kezelnek egy tabletet, mint egy fakockát, a hírek feldolgozásában és leginkább szűrésében viszont elég nagy a lemaradásuk, ezért elönti őket a sokszor értéktelen, vagy káros elemekből álló hírfolyam. A szerzők szerint a digitális fejlődéstől azonban nem félni kell, hanem megérteni azt. A manipuláció nem mumus, hanem a valóság szükségszerű sűrítése, hiszen senki nem fog végignézni egy teljes miniszterelnöki beszédet, elkerülhetetlen, hogy ebből készüljön egy összefoglaló változat. (A hasonlat saját, nem a beszélgetésen hangzott el.)
A vágó a legnagyobb manipulátor
Egyébként is, ha a média manipulációjáról szólunk, egy közönséges vágó semmi mást nem csinál a médiával, mint manipulálja. Persze a sarkítások ellenére szó volt arról is, hogy mi mindent próbálnak megetetni velünk képernyőről, nyomtatott betűkből, vagy egyszerűen a fülünkbe mászva. A szerzők szerint sokkal nagyobb veszélyeket rejteget az internet nyújtotta „áldemokrácia”, ahol a fogyasztók maguk állítják elő a tartalmat, viszont a befolyásolás veszélye sem volt soha olyan nagy, mint ezen a területen. A szerzők szerint itt a cenzúra és már az öncenzúra fogalmát is felváltotta a „kizárás”, vagyis egy adott irányultságú hírforrás önkéntes monopolizálása.
A hülyeblogok és az értékközvetítő közmédia
A híradót ki lehet kapcsolni, az interneten szembejövő információk egy részét pedig ki lehet zárni, vagyis ha valaki meg van győződve egy világnézet helyességéről, elég, ha annyit tesz, hogy csak ennek alárendelt tartalmakat fogyaszt és minden ellenvéleményt kizár. Bár az állítás némiképp megbicsaklik ott, hogy ezt nem csak az teheti meg, aki csak hülyeblogokat olvas, hiszen bárki bátran kötheti magát köztévés infúzióra is, hogy megbizonyosodhasson arról, hogy a gazdasági mutatók ma is a várakozások felett teljesítettek.
Lényeg a lényeg, az oktatás és a közmédia (!) kellene, hogy közvetítsen a bevételfanatikus kereskedelmi csatornák és az önellátásra berendezkedő, rengeteg lehetőséget, de veszélyt is rejtő közösségi hírszolgáltatás között.
A köztévé nem érti, miért nem nézik
Kíváncsi voltam, hogyan tudna bármit közvetíteni egy negatív nézettségi rekordokat döntögető, erős hitelességi deficittel küzdő felület bárkik között bármiről, ezért megkérdeztem erről a könyv egyik szerzőjét, Antal Zsoltot is, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Kommunikáció- és Médiatudományi Intézetének egyetemi docensét, a Századvég Médiaműhelyének alapítóját. Antal szerint a közmédiának is szüksége lenne egyfajta megújulásra és arra, hogy megértse, egyáltalán mit és miért akarnak ma nézni az emberek a tévében.
A kereskedelmi tévék ezen a téren jóval előrébb tartanak, de nagyobb is a mozgásterük, bár azt elismerte, hogy a pénzügyi források tekintetében pedig a közmédiának van behozhatatlan előnye. A kutató szerint nem lenne ördögtől való egyfajta együttműködés sem a közmédia és a kereskedelmi médiafelületek között sem a közjó szolgálatában.
Tudja ön, mi az a „hazug beállítás”?
A könyv maga egyébként tulajdonképpen egy fogalomtár. Olyan talán a mindennapi hírfogyasztót kevéssé érdeklő, de szakmailag kihagyhatatlan kifejezésektől, mint a kapcsolati dialektika, egészen a hashtag definíciójáig. Kiderül az is az átlag hírfogyasztó számára, hogy mit jelent a standup egy tévériportban, vagy miben más az interneten érvényesülő demokrácia a valóság működő és kevésbé működő demokratikus berendezkedéseihez képest, vagy miért káros a „hazug beállítás”.
Kezdő újságírók, kommunikáció szakos hallgatók, vagy a szakma iránt érdeklődő laikusok számára is ajánlják a szerzők, bár a nyelvezete sokszor éppen azt az egyszerűsítést nélkülözi, amit a média egyik alapelveként említenek, de ezt megbocsátható, ha figyelembe vesszük, hogy a könyv egyben tudományos szakanyag is.
Ha pedig valaki elmerült a mai magyar médiaszlengben és definícióorgiában, akkor immár kikupálódottan vethet egy pillantást a hazai hírgyártás állapotára – és teheti vissza a könyvet a könyvespolcra.
