„Bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek”(Máté 6, 12.)

 

Roppant örülnék annak, ha az önreflexió és a bocsánatkérés kultúrája kialakulna a hazai köz-és magánszereplők között, de ami itt látszik kialakulni, az nem az. Manapság a bocsánatkérés a végső esetre tartogatott  kommunikációs csodafegyver: valaki elkövet egy vétket – olyasmit, ami az általános erkölcsi felfogás szerint elítélendő – majd szól, hogy bocsánat, vagy elnézést, és nincs tovább  firtatni való, hisz „bocsánatot kért”. Attól tartok, kering bocsánatügyben néhány közkeletű félreértés.

„Nem bocsánatot kell kérni, hanem úgy élni, hogy erre ne legyen szükség.”

Hála Istennek, nem mindannyian erőszakolunk nőket, nem mindannyian verünk gyereket és nem mindannyian teszünk el embereket láb alól, de – így, vagy úgy – mindannyian vétkezünk mások ellen. Ez alól egyszerűen nincs kivétel. Sokszor épp azokat bántjuk, akiket szeretünk. (Azokat persze még többször, akiket nem.) Azt mondod, hogy soha nem teszel semmit, amivel megbántasz, megalázol akarva-akaratlanul másokat? Azt mondod, hogy soha, semmilyen lelki vagy fizikai kárt nem okozol senkinek? Akkor, a tetejébe, még hazug is vagy. Az ember gyarló lény, és aki ezt nem hiszi, az álomvilágban él. Ez a közbeszéd formálóira fokozottan igaz, hiszen a  sok beszédnek, ugye, sok az alja. Egy igazi bocsánatkérés pedig olyan tud lenni, mint amikor kihúznak egy tüskét a gennyedt sebből. Mindkét fél számára.

„Vannak megbocsáthatatlan bűnök.”

Ez az általános tévedés Puskás Panni kitűnő írásában is szerepel itt a hvg.hu-n, ilyenformán: „van, amire nincs bocsánat, és a nemi erőszak vitán felül ilyen.” Panni, szerintem semmi sincs „vitán felül”. Az én (vitatható) állításom a tiéddel szemben az, hogy nincs megbocsáthatatlan bűn. Hogy lehetséges-e a megbocsátás, az nem a tett, hanem az emberi lelkierő függvénye; ebben mindig az a döntő, hogy az elkövető és a sértett hogyan tud egymáshoz viszonyulni. Van, aki meg tudta bocsátani, hogy a családját kiirtották a holokauszt során. Ismerek egy nőt, akinek egy részeg társaság agyonverte a férjét, majd évek múlva elment a börtönbe és megbocsátott az egyik gyilkosnak. Biztos láttad a megrázó képsorozatot a ruandai nőkről: némelyik még a gyermeke gyilkosának is meg tudott bocsátani.  De ebből nem következik a „mindent szabad, legfeljebb majd bocsánatot kérünk” elve, és mindjárt elmondom, hogy miért nem.

„Az ember megbocsáthat történelmi, közösség elleni bűnöket.”

 A ló másik oldala. Hívő újságíróként gyakran hallom, hogy „teneked igazán meg kéne bocsátanod X vagy Y közszereplőnek.” Ez hülyeség. A megbocsátás a legszemélyesebb ügy. Én nem bocsáthatok meg gazember politikusoknak, akik kifosztják és tönkreteszik a hazámat, de nem azért, mert a személyes sérelemeimet nem akarom elengedni, hanem azért, mert nincs  felhatalmazásom megbocsátást gyakorolni mindenki nevében, akinek ártottak. Ennél is durvábbak a „bocsássunk már meg a Kiss Lászlónak”-típusú kívánalmak. Kik vagyunk mi, hogy megbocsássunk? Együtt érezhetünk az áldozatokkal, de nem léphetünk a szerepükbe. Isten szerepébe meg végképp nem. Csak azt az adósságot engedhetjük el, amivel konkrétan nekünk tartoznak.

„A bocsánatkérés annyi, hogy bocsánatot kérek.”

Nem, nem, nem. Az igazi bocsánatkérésnek vannak elengedhetetlen feltételei. Az első, hogy a vétkes valóban mérje fel a tettei súlyát, ne a  mentségeivel nyomuljon, és ne azt hangoztassa, hogy az ügy mennyire bagatell, és mennyire más tehet róla, és az ügy mennyire nem az, aminek látszik, hanem csak félremagyarázás , és valójában ő egy jó ember. Azt se mondogassa hetykén, hogy mekkora menőség már bocsánatot kérni. Ezek a tipikus kommunikációs húzások, kényszer-szülte taktikai bocsánatkérések okkal váltanak ki viszolygást.

Az igazi bocsánatkérés nem megy megalázkodás nélkül. Ezért nem könnyű vagy olcsó dolog, és egyáltalán nem játék. Az igazi bocsánatkérés tartalma az, hogy vétkeztem, konkrétan ellened vétkeztem, nagyon sajnálom, megérdemlem és vállalom a következményeket, de kérlek, hogy bocsáss meg nekem. Az igazi bocsánatkérésben ráadásul ígéret is van: „azon leszek, hogy ez többé ne fordulhasson elő”.

„A megbocsátás erkölcsi kötelesség.”

Rohadtul nem az, pedig ebbe is beleütközünk lépten-nyomon: „hoppá, már kimondta a varázsszót, hogy bocsánat, innen az áldozatnál pattog a labda”. Lehet, hogy a sértett felet kifejezetten bántja a bocsánatkérés, egyáltalán nincs rá felkészülve: nem elég, hogy megalázták, ezután még haragudni se legyen joga? Hát abszolúte joga van haragudni, joga nem megbocsátani és elégtételt követelni. Az igazi  bocsánatkéréssel a sértett fél nem egy újabb erkölcsi kötelesség terhét kapja, hanem lehetőséget arra, hogy további sérülés nélkül vehessen elégtételt: íme, aki megalázta, most megalázkodik előtte. Lelki nagyság kell ahhoz, hogy valaki beérje ennyivel, és elfogadja a bocsánatkérést.

Az igazit. Nem az ócska, virágos-bonbonos, zsúrfiús kutyamédiát.