Örök emlék lett az a nap egy budapesti spanyol nőnek, amikor a magyar kormány konvojban elszállította a menekülteket a budapesti tranzitzónákból az osztrák határra. Az itt készült képek Pulitzer-díjat értek fotográfusoknak, a spanyol nő pedig elmondta nekünk, az egész hátterét – így, háromnegyed év távlatából is hátborzongató ami történt.
Akik átélték, de akik csak közelebbről látták, mind azt mondják, történelmi időket éltek át tavaly a budapesti pályaudvarok tranzitzónájában. Történelmi időkről rendre ikonikus fotók készülnek, az idei World Press Photo és a Pulitzer-díj kitüntettetjei között is találhatunk a magyarországi menekültválságot megörökítő alkotásokat. Az egyik ikonikus felvételen tömött, amúgy budapesti BKV-buszon alszanak-ülnek egymás hegyén-hátán a menekültek. Hegyeshalom felé tartanak azon a napon, 2015. szeptember 4-én, amikor annyian elindultak gyalogosan az osztrák határnak, annak tudatában, vagy reményében hogy Németországban befogadják őket.
Imagem de refugiados a caminho da Áustria dá Pulitzer a fotógrafo brasileiro Maurício Lima https://t.co/Z3nv6iQnTI pic.twitter.com/k21RuKZdvZ
— Renato Parente (@rparente64) April 18, 2016
(A Pulitzer-díjas fotókat ide kattintva, a galériában találja, az ugyanazon az estén készült fotókból pedig a következő, lenti képre kattintva nézheti végig a hvg.hu fotósának galériáját.)
A Budapesten tanító Meli is ott volt a buszok egyikén, ahol a képek is készültek, a spanyol lány már egy hete önkénteskedett a Nyugati pályudvar tranzitzónájában. Azt mondja, amíg él, emlékezni fog ezekre a napokra. A buszos indulást megelőzően is tele volt a Nyugati tranzitzóna, hűvös esős idő volt, háromszáznál is több ember fázott. Este már megindultak a pletykák, hogy újra megnyitják az akkor már napok óta lezárt osztrák határt. Volt olyan menekült, aki elhitte, és táncolni kezdett örömében, más inkább megerősítésre várt. De ahogy telt-múlt az idő, nem lett semmi biztosabb, az emberek lefeküdtek aludni. Késő éjjel volt, amikor érkezett a hír a kormányzati döntésről, hogy indulhatnak a konvojok a határra. Közben el kellett kezdeni felébreszteni az embereket, akik többek közt még a Sziget Fesztiválon hagyott, nekik felajánlott sátrakban aludtak. Megindult a konvojok szervezése, és az, hogy az étellel-italokkal felpakolt buszokon párosával utazzanak önkéntesek, az egyetlenek, akikben a bicskei húzás után megbíznak a menekültek. A csuklós buszok dugig teltek, gombostűt sem lehetett elejteni. Meli azt mondja, maga sem tudott hova állni sem, így végül a buszsofőr fülkéjébe szorult be, valamikor hajnali 3 óra körül.
Filmbe illő motorosbaleset
Mindenki fáradt és izgatott volt egyszerre. A rendőrség motorosokkal vezette fel a konvojt, de a rendőrök látványa nyugtalanította az embereket, mert gyanakodtak, hogy mégis valamilyen táborba viszik őket. Közben az egyik motoros rendőr nekirohant a Meliék előtt haladó buszba, a rendőr le is repült a motorról, mindenki sikoltozott, aki látta. Az önkéntesek megpróbálták nyugtatni a gyerekekkel és tinédzserekkel teli tömeget. „Az egész olyan volt, mint egy film” - mondja Meli.
Aztán kicsit később eltűntek a rendőrök, a buszok magukban folytatták tovább az útjukat. Már épp kezdtek megnyugodni a kedélyek, amikor Meli azt látta, hogy a sofőr lekanyarodik a sztrádáról. Hova mennek? Ez is csapda, átverés volt? A végig nagyon együttműködő, normális sofőr elmagyarázza, hogy azt az utasítást kapta, hogy Tatánál álljon félre, mert fel kell venni további menekülteket – akik a nap közbeni vonulással idáig jutottak, és a rendőrség összegyűjtötte őket.
Ekkor már hajnali 5 óra felé járhatott. A busz bekanyarodott egy helyre, ott várt pár teljesen átázott menekült és rendőr – ők sem kaptak vízhatlan köpenyt. Végletekig sokkolt, síró emberek álltak ott lent. Az önkéntesek próbálták nyugtatni őket, Meli egy fiatalembert próbált átölelni, megnyugtatni. Ekkor zajlott le a következő szürreális párbeszéd:
Meli: Honnan jöttél?
Fiatalember: (sírva) Aleppóból
Meli: Mit csináltál ott?
Fiatalember: (sírva) Filozófiát tanultam.
Meli: Kedveled a racionalizmust?
Fiatalember: (sírva) Hát hogy kedvelném?
Meli: Mi a kedvenc irányzatod?
Fiatalember: (sírva) A preszókratikus iskola.
"Elképesztő, mennyi méltóságuk volt"
Az emberek zöme aludt, Meli a sofőr mellé kucorodva próbált aludni, de néha a kormány elforgató kezével a lány fejét is megbökte. Eljött a reggel. Az emberek ébredeztek, és bizonyos természetes ingerek is jelentkeztek. A konvoj megállt, a buszsofőrök először nem akarták kinyitni az ajtókat – gyerekek, fiatalok is jócskán voltak a tömegben -, de végül belátták, hogy innen nem fog senki elmenekülni. Végre kiszálhattak az utasok elvégezni a szükségüket – de a nők, akik szinte minden esetben nagyon tartózkodóak és szégyellősek voltak, nem akartak a bokrokba guggolni. Meli máskor is tapasztalta, mennyire szégyellősek, más kulturális határjelölőik vannak. Betétet is csak úgy fogadtak el, ha az önkéntesek belerejtették valamibe.
Az összesen nagyjából hetven busz végül 9 óra hosszat tette meg Hegyeshalomig a kevesebb mint 200 km-es utat. Pár kilométerre a határtól megálltak, és mivel jöttek megint a pletykák, hogy zárva van a határ, megint kitört a pánik. Végül jött a verdikt: az osztrákok gyalogosan átengedik a menekülteket.
Meli maga sem tudta, hogyan kerül majd vissza a fővárosba, a vonatok nem jártak, taxizni nem akart, végül egy busszal utazott vissza, és volt olyan menekült, aki inkább visszajött velük a határról, a Paradicsom kapujából. Mert az osztrák oldalon tényleg paradicsomi állapotok voltak, a budapestiekhez képest legalább is. Ágyak sátrak helyett, orvosi ellátás, tisztálkodási lehetőség. Meli a tranzitzónában kétféle orvosi segítséget tudott nyújtani: „ha valaki a fejét fogta, fájdalomcsillapítót adtam neki. Ha a hasát, probiotikumot”. Erről Meliék is megbizonyosodtak, amikor később átmentek az osztrákokhoz.
Jöttek egyedül 3-4 évesek is
Este 6-ra értek vissza a fővárosba. Meli még sokáig önkénteskedett, pénzzel is támogatta a Migration Aidet. „Egyszerűen ott voltam” mondja, amikor arról érdeklődünk, hogy miként került az egészbe. Később barátnője is meglátogatta Spanyolországból – nyaralni jött, de egy hónapig maradt önkénteskedni, autót béreltek, úgy mentek le Szerbiába, Horvátországba. Ott sokkal rosszabb volt a helyzet, volt, hogy 12 ezer ember szorult be valamelyik országba. „Rengeteg gyereket láttam, akik egyedül voltak, és nemcsak viszonylag nagyobbak, de 3-4 évesek is. Jöttek, mert talán a családjuknak csak őket volt lehetőségük ’befizetni’ az útra. Őket egy falubeli, egy szomszéd hozta, akit aztán elhagytak a hosszú úton. Hogy velük mi lehet, senki nem tudja, de nem is nagyon akarok belegondolni.”
