Hogy néz ki egy átkelés ma Törökországból a görög Leszbosz szigetére? A hvg.hu-t a szigeten a mentést végző civilek közt dolgozó Zsohár Zsuzsanna, a Migration Aid szóvivője tudósította arról, mennyibe kerül egy adott esetben a halálút, kiket kell megkenni a szigorodó török ellenőrzés miatt, és hogy milyen a jet skis mentés. A helyiek úgy látják, az EU-török megegyezés ellenére sem áll le a menekültbiznisz, hiszen a szigorítás október óta folyamatban van, mégis érkeznek a menekültek.
Bár korábban mérséklődött a nyomás, a vasárnap kezdődött jó idővel ismét megjelentek a leszboszi partokon a menekültekkel tömött gumicsónakok. A 7-9 méteres, partközeli közlekedésre tervezett járművekben nem ritkán 40-50 ember préselődik össze. A nagyjából 50 perces, Ayvacikból Leszbosz északi partszakaszára vezető útnak mostanra kizárólag embercsempészek segítségével lehet nekivágni.
A törökök érezhetően bekeményítettek, a környéket a rendőrség folyamatos ellenőrzés alatt tartja. Már Isztambul környékén megkezdődik a buszok kísérése, gyakran vissza is fordítják az egyértelműen nem nyaralási céllal utazókat. Október elseje óta egyre szigorúbban alkalmazzák a rendeletet, miszerint minden Törökországban tartós tartózkodásra regisztrált személy – mely ugyan a menekültstátusszal azonos, de például munkavállalásra többéves tartózkodás esetén sem jogosító állapot – köteles a regisztrációjának megfelelő településen tartózkodni, azt csak tanulmányi vagy egészségügyi célból hagyhatja el. Vissza is esett a tengeri átkelésre indulók száma, de azért még így is tömött gumicsónakok érkeztek még december 1-jén is a görög partokhoz.
Folyamatos igazoltatások, telnek a fogdák
A rendőrség folyamatosan igazoltat, szárazföldön és a vízen is. A közvetlen partszakaszon tartózkodni, különösképpen törökül nem értő közel-keleti, iráni, afgán, pakisztáni és bangladesi állampolgárok számára szinte biztos utat jelent valamelyik rendőrségi fogdába. Épp ezért az átkelésre várakozók a gyönyörűen kialakított, valódi turistaparadicsom helyett a strandok közötti sziklás partszakaszon várakoznak. A partszakasz feletti dombokon lévő falvak és a tengerpart közötti szakaszt naponta akár többször is meg kell tenni – természetesen teljes felszereléssel, gyerekkel, családdal, csomagokkal. Már akinek még van.
A lélekvesztők nagy része újrahasznosított, a hagyományosan nem túl acélos török-görög barátságot a pénz minden további nélkül felülírta, és a két partszakaszon a maffia kéz a kézben dolgozik. Nem csoda, hogy a szoroson másodszorra, harmadszorra átkelő gumicsónakban bármelyik pillanatban feltörhet a hajóbelsőben a víz, leállhat a motor, kifogyhat az üzemanyag. Mégis, még a használt csónakért is 13 000 török lírát, azaz mintegy 1,3 millió forintot kérnek a kereskedők. Miközben a jó helyre született szerencsések a kompjegyért 25 eurót, azaz kb. 8000 forintot fizetnek, szemben a csónakon átkelők fejenként 1000-1500 dolláros, azaz több mint háromszázezer forintos díjával szemben.
Az Európába tartók napokon keresztül az erdőkben bujkálnak, a rendőri önkénynek, a csempészek jóindulatának és az időjárás viszontagságainak kiszolgáltatva. Szinte mindennap újra meg kell vásárolniuk a mentőmellényt, amit a török rendfenntartó igazoltatásnál szinte rutinszerűen gyűjt be. Míg Isztambulban akár 40 líráért is lehet találni, a parton ez már napi 100 lírás kiadást jelent. Természetesen nem bizonyított, hogy a hatóságok összejátszanak az árusokkal és a csempészekkel, de egyelőre a hatalmas mennyiségű elkobzott mentőmellény ellenére sem hallani a tárolási vagy a megsemmisítési kapacitásban felmerült problémákról.
Ha pedig végre sikerült egy jó partszakaszt találni, a csempész leszállította a hajót, valamint gondoskodott arról is, hogy a szolgálatos járőr másfelé induljon, az utasok nekiállhatnak összeszerelni a saját hajójukat. A tömlőket felfújják, beszerelik a motort, ellenőrzik a biztonsági eszközöket – mindezt olyanok, akik talán életükben először szállnak tengerre.
Imádkoznak, sírnak, egymást nyugtatják a gumicsónakban
Ha a török parti őrség hatalmas, még a görög oldalról is látható fénycsóvával monitorozó hajója arrébb állt, vízre száll a csapat. Míg a csónakot vezető, gyakran találomra kiválasztott ember próbálja irányban tartani a hajót, addig a többiek vérmérsékletüknek megfelelően imádkoznak vagy sírnak, nyugtatják a gyerekeket, próbálnak túlélni. Azzal mindenki tisztában van, hogy amint elkezd a csónak süllyedni, a csomagok azonnal a tengerbe kerülnek. Nagyon sokan érkeznek úgy át a túlsó partra, hogy a rajtuk lévő holmi az egyetlen tulajdonuk.
A hullámok már 12-14 km/h-s szélnél is ijesztően nagyok, efölött pedig képtelenség átkelni. A hajóban ülve is úgy tűnik, mintha minden egyes hullám egyben az utolsó lenne. Szeptember közepe óta a görög oldalon egyre több önkéntes csoport létesített állomáshelyet. Az úton lévők szempontjából a legnagyobb segítséget jelenleg a spanyol Proactiva életmentő csoport jelenti. A szeptember 15. óta a helyszínen kétheti váltásban 9 fővel tartózkodó csapat profi tengeri mentőúszókkal és két jet skivel dolgozik éjt nappallá téve. Csak az első pár órában tűnik szürreális élménynek, hogy a tengerről valaki közvetlenül felhívja a csoport vezetőjét, segítséget kérve. Ők pedig hajnal négykor, délben és este tizenegykor is ugyanolyan elhivatottsággal indulnak neki életet menteni és bevontatni a csónakot.
A nagyjából 15 km-es, biztonságosnak mondható érkezési szakaszon minden kilométerre jut lassan egy-egy önkéntes pont. A civilek és a segélyszervezetek egymással lazán összehangolt munkában fogadják az érkezőket. A helyszíni önkéntesek természetesnek vették, hogy a csónakból sokkos állapotban kiszállt és összeesett nőt azonnal ellátja az orvosi csapat, szükség esetén pedig kórházba szállítják. A görög Vöröskereszt mellett találkozni izraeli, német, svéd, norvég, cseh orvosokkal és ápolókkal, fiatal és idősebb önkéntesekkel, akik az átázott ruhák helyett tiszta, száraz ruhát osztanak, ételt és forró teát adnak az átázott vándoroknak.
Nem lesz vége, hiába fizet az EU Törökországnak
Amellett, hogy a török parton is van néha „kontakt”, a rendelkezésre álló eszközökkel folyamatosan figyelik az önkéntesek a vizet. Jó esetben éjjellátó távcsővel, de sokszor egy-egy sziklára felkapaszkodva már szabad szemmel, messziről is látszik az apró, mozgó pont a vízen. A riadólánc beindul. A mentőúszók vagy a norvég mentőhajók kirajzanak, szükség bevontatják a csónakot. A parton civilek várakoznak, akik a kiszállás alatt a visszavetődő hullámoknak ellentartva kapaszkodnak a hajóba. Mire mindenki kiszáll, a csoport eleje, a gyerekek már izolációs fóliába tekerve járnak kézről kézre. A segítők mellett pedig pillanatok alatt megjelennek a kisteherautók, amikre a mentőmellényeket és a hajókról leszerelt motorokat dobálják fel szakavatott kezek – a szükség és a pénz továbbra is forgatja az égei-tengeri vízkereket.
Legalábbis az optimális forgatókönyv szerint. A jelenlévők száma ugyanis változó. Önkéntes szerveződésről lévén szó, még a legnagyobb igyekezet mellett is képtelenség a folyamatos jelenlétet biztosítani. És vannak éjszakák, mikor egy-egy hajó nem ér át a határon, így a görög oldalon dolgozó életmentők nem tudnak értük indulni. Jó esetben a török parti őrség vagy a csempész által néhanapján biztosított kísérőhajó menti ki a 10 fokos vízből az embereket. De tragédiákról így is gyakran hallani. A megkérdezettek szerint az új uniós-török megállapodás nem fogja megállítani a gumicsónakokat. Csak az árak lesznek magasabbak, tovább kell várni az átkelésre, és többen fognak meghalni. Úgyhogy az a hír, hogy a napokban 1300 menekültet állított elő Törökország, nem minősíthető másnak, mint egy ügyes PR-fogásnak. A török állam már egy ideje megpróbálja visszafogni a menekülteket, akinek egy jelentős része azonban még így is eléri a görög szigeteket.
