Felsorolni is nehéz, mennyi programmal kezdte meg Berlin a menekültek integrációját: lakás, pénz, nyelvórák, jogi segítség, óvodai és iskolai képzés. Ezrek dolgoznak megfeszülve – köztük magyarok is –, hogy ebből valóban sikertörténet legyen, de a nyelvtudás és a munka csak az első lépést jelentik az új otthon felé. Abcúg a hvg.hu-n.
Das ist ein Stift!
– nevetett Özge a barátaival a fodrászüzlet bejáratánál, amíg mi értetlenül pislogtunk, mi lett hirtelen olyan vicces. “Kérdezz meg egy németországi törököt az integrációról, és ezt fogja válaszolni” – magyarázta a 34 éves, török származású lány, akit Berlinben ismertünk meg. “Azt jelenti: ez egy ceruza. Ez volt az első mondat, amit a vendégmunkások megtanultak a hatvanas években” – mondta.
“Csak beköszöntem ide munkába menet, amúgy orvosként dolgozom egy kórházban” – folytatta, amikor már egy kávézó teraszán ültünk, mindössze egysaroknyira a híres kreuzbergi török piactól.
Bár nem a törökök, hanem a szírek miatt utaztunk Berlinbe, mégis úgy éreztük, hogy itt, a Landwehr-csatorna partján kell kezdenünk a történetet. “Az idősebb törökök közül sokan két metrómegállónyit ismernek a városból. Nem beszélnek jól németül, nincsenek német ismerőseik, nem illeszkedtek be, és magányosan üldögélnek a kreuzbergi vagy a neuköllni lakásukban” – mondta Özge.
Németország alig tett valamit a török vendégmunkások integrációjáért, a második és harmadik generációban viszont már más a helyzet: sokan közülük egyetemre járnak, jól beszélnek angolul és németül, ugyanott vásárolnak, ahol a német fiatalok. Mindez persze nem jelenti azt, hogy ne kötődnének Törökországhoz. “Sokan hazamennek tanulni, mert a tengerparton és a napsütésben nagyobb buli egyetemre járni. De aztán visszajönnek, és itt élnek tovább” – mondta Özge, aki különösen szerencsés, hiszen értelmiségi családból származik, a szülei politikai menekültekként érkeztek az 1980-as katonai puccs után.
“Nehéz egységes török közösségről beszélni. Köztünk is vannak gazdagok és szegények, akárcsak a németek közt. A különbség nem is a nemzetiségek, hanem a társadalmi csoportok közt van. Németország rengeteget változott az elmúlt években, az emberek nyitottabbak, befogadóbbak lettek. Ha a szírek be akarnak illeszkedni, akkor jó eséllyel sikerülni fog nekik, nem úgy mint a régi vendégmunkásoknak” – mondta Özge, amikor a mostani menekültválságról kérdeztük. “Én alig látok az egészből valamit. Az átlag ember nem is találkozik velük”. Lássuk, mihez kezd Berlin a menekültekkel!
Iszonyú jó érzés jó fejnek lenni
Legyen szó szíriaiakról, irakiakról vagy koszovóiakról, aki menekültstátuszt akar szerezni Berlinben, annak a LaGeSo-ba (Landesamt für Gesundheit und Soziales), vagyis az állami egészségügyi és szociális hivatalba vezet az első útja. Itt fogadják a menedékkérelmeket, és innen küldenek tovább mindenkit a szállásokra, ahol kivárhatják azt a néhány hónapot, amíg eldől, kaphatnak-e tartózkodási engedélyt. Ilyen szállásból pedig rengeteg van a városban: a legtöbbet az állam civil szervezetekhez és egyházakhoz utalta, de akad olyan is, ami magánkézben van.
Egy ilyen szálláson dolgozik Fojdl Eszter is, aki közel sem az egyetlen, menekültekkel foglalkozó magyar Berlinben. “Három éve nyertem egy ösztöndíjat Drezdába, onnan költöztem Berlinbe” – mondta a lány, akivel egy sörözőben találkoztunk. “Egy négyszáz fős szálláson dolgozom, amit éppen most bővítenek ki száz férőhellyel”. A bővítések mellett Berlin tornatermeket, rég nem használt épületeket alakított át menekültszállókká.
“Olyan az egész mint egy furcsa kollégium: egymás mellett sorakoznak a szobák, amelyekben mindenféle nemzetiségű családok élnek, közös a konyha és a mosógép, ami persze néha konfliktushoz vagy akár vicces jelentekhez is vezet” – magyarázta tovább Eszter, aki még a nehézségekről is csak fülig érő szájjal tudott mesélni, látszott, hogy élvezi, amit csinál. “Iszonyú jó érzés jó fejnek lenni, segíteni a hétköznapi gondok megoldásában, úgy, hogy közben én is sokat tanulok az emberekről, az országokról.”
“Előfordul, hogy nekem kellene igazságot tenni abban, hogy ki akarja már sokadszor használni a héten a mosógépet, ahelyett, hogy mást is odaengedne. Sok ilyen apró konfrontációnk van, hiszen mindenki részesülni akar mindenből, és konzekvensnek kell lennünk, hogy mindenki egyenlő részben, de a szükségéhez mérten részesüljön a segítségből országra, vallásra való tekintet nélkül. De egy idő után azért mindenki megbarátkozik egymással. Jó látni, ahogy minimális nyelvtudással viccelődik egymással a bosnyák anyuka és a szír apuka, ahogy a macedón cigány asszony főz a koszovói gyerekekre, miközben persze a koszovóiak meg a szerbek olykor fújnak egymásra, ahogy a szírek is csak néznek, hogy mit keres itt bárki, aki nem háborúból jön. De persze erre is megvan a válasz a másik oldalról: a szírek oldják meg a problémájukat odahaza.”
Eligazítani őket a borzasztó bürokráciában
– ez Eszter legfontosabb feladata a menekültszállón. “Hivatalról hivatalra kell rohangálniuk, segítünk a német levelek megértésében… Aki megkapja a hároméves tartózkodási engedélyt, az kapcsolatba kerül a munkaügyi központtal, ahol újabb bürokratikus akadályokkal kell megküzdeni. Betegbiztosítási kártyát igénylünk, ötoldalas papírokat töltünk ki… ” – sorolta. “Négyszáz ember mindennapjait kell megszerveznünk. Ha megbetegszik egy gyerek, időpontot egyeztetek az orvossal, folyamatosan konzultálok az iskolákkal, az óvodákkal, az önkénteseinkkel, vagy csak keresek egy nyelvkurzust, ha éppen arra van szükség. Mindenre próbálunk odafigyelni, hiszen hiába vagyunk magáncég, így is komoly központi követelményeknek kell megfelelnünk” – mondta.
A német, na, az nem könnyű
Menekültstátuszra most elsősorban a szírek pályázhatnak eséllyel, amivel komoly állami segítség is jár: 400 eurót kapnak lakhatásra, ugyanennyit megélhetésre, jár egészségbiztosítás és 660-960 órányi integrációs kurzus is. Utóbbinak része 600 németóra, ami elvileg elég a B1-es nyelvvizsga megszerzéséhez és a munkaügyi központ állásajánlataihoz. Ha valakinek mégsem sikerülne letennie a vizsgát, újabb 300 órát tanulhat ingyen, de ha ekkor sem jön össze, már csak olyan munkát vállalhat, amihez nem szükséges nyelvtudás. Az egészet pedig kiegészítik 60 órányi integrációs képzéssel, amelyen a német történelemről, kultúráról és olyan értékekről tanulnak, mint az egyenlő jogok és a tolerancia.
“Sokkal nehezebb, mint az angol vagy a francia” – mondta Omar és Ali, akik szinte egymásra licitáltak, amikor a német kurzus nehézségéről kérdeztük őket. A két szír fiú alig fél éve érkezett Németországba, most mindketten menekültszállón élnek, mi pedig az egyik, menekültekkel foglalkozó civil szervezet, a BBZ konyhájában találkoztunk velük. Bár az állam sokat segít, a menekültek integrációja főleg az ilyen szervezeteken múlik, amiből szinte minden sarkon találni egyet Berlinben.
“Összekötjük a menedékkérőket a LaGeSo-val, és segítünk nekik szállást találni – mondta Walid Chahrour, a BBZ palesztin származású igazgatója. – Jogi és pszichés segítséget adunk nekik, a legfontosabb projektünk pedig, hogy iskolaköteles korú gyerekeknek oktatunk németet, amíg az állam nem tudja beiskolázni őket.”
Csakhogy erre éppen most nincs pénz, talán a következő hónapokban tudják ismét elindítani a kurzusokat. “Sajnos sokkal több pénz jut a nagy segélyszervezeteknek és az egyházaknak, mint a civileknek. Pedig mi kifejezetten a menekültekre specializálódtunk, ellentétben velük. Így aztán nem is minden programjuk válik be. Közben nekünk minden euróért meg kell harcolnunk, és háromszorosan túlteljesítünk” – panaszkodott Chahrour a BBZ tárgyalójában, amikor néhány percre sikerült kiszakítanunk a munkából.
“Hozzájuk megy a pénz, de közben évekig csak aludtak. Most ébredtek fel, amikor igazán nagy lett a baj, pedig évek óta látható volt, hogy ez lesz. De ugyanez igaz a kormányra: a német külpolitika elfelejtette, hogy ahol háború van, onnan el fognak menekülni” – mondta. A BBZ ezért főleg az EU Menekültügyi, Migrációs és Integrációs Alapjára (AMIF) támaszkodik, pedig Chahrour szerint jobb lenne, ha a berlini szenátus nagyobb arányban szállna be a civilek támogatásába. “A város feladata integrálni, segíteni ezeket az embereket”.
Hová tűnt a gyerek az iskolából? Férjhez ment, de semmi baj
Bár Chahrour elégedetlen a finanszírozással, még így is feltűnő, milyen sok civil szervezet segíti a menekültek beilleszkedését, köztük olyanok is, amelyek kifejezetten a gyerekekkel foglalkoznak. “Reinickendorf kerületben létrehoztunk egy mobil iskolai segítő csoportot” – mondta Szikra Csaba, aki szociális munkásként dolgozik az Aufwind nevű szervezetnél. “Az állami Wilkommensklassékba járó gyerekeknek adunk plusz segítséget. Ezek olyan speciális osztályok, ahol extra integrációs németórákat tartanak a bevándorló és menekült gyerekeknek, hogy minél könnyebben beilleszkedhessenek” – magyarázta. Az ilyen osztályokban előfordulnak olyan problémák, amelyeken csak szakember tud segíteni, ilyenkor jönnek képbe Csabáék.
“Előfordul, hogy némelyik gyerek hosszabb ideje nem jár iskolába. Ha szólnak nekünk, kimegyünk a családhoz, és megpróbálunk rájönni, mi lehet a baj. Egyszer például kiderült egy bevándorló lányról, hogy férjhez ment, ezért nem akarták többé koedukált iskolába engedni. A kollégáim segítettek neki lányiskolát találni, hogy folytathassa a tanulmányait” – mondta Szikra. “Gyakran van szükség kulturális közvetítésre, például a kórházban, ha a kislány kultúrája nem engedi, hogy levetkőzzön egy férfi orvos előtt. Ilyenkor elkísérjük őket, és segítünk, hogy a két fél kulturálisan is megértse egymást.”
Nem véletlen, hogy az iskolásokat segítő program éppen most indult el, hiszen az elmúlt hónapokban rengeteg bevándorló és menekült gyerek érkezett Berlinbe, ahol amúgy is magasabb a születések száma, mint a halálozásoké. “Az egész ország megmozdult. A magas gyerekszám miatt több száz tanárt helyeztek át Bajorországból Berlinbe, az óvodák gyűjtéseket szerveznek, önkéntesek ajánlják fel a lakásaikat… Eredetileg engem is egy fogyatékkal élő és tartós beteg gyerekekkel foglalkozó csoportba vettek volna fel, és csak utólag derült ki, hogy inkább menekültekkel kellene dolgozni, én pedig csak örültem a lehetőségnek” – mondta Szikra.
Az Aufwind egy másik projektje azoknak próbál segíteni, akinek nem jutott óvodai hely. “Sajnos Berlinben kevés a férőhely, ezért fejlesztő foglalkozásokat tartanak a kollégáim azoknak, akik kimaradnak. Ezekbe a szervezet mindig bevonja a szülőket is, és végül szinte egy minióvodát hozunk létre” – mondta.
Nem mindenki luxus-menekült
Bár most a szírekről esik a legtöbb szó, Németországba közel sem csak ők érkeztek az elmúlt hónapokban, hanem számos olyan afrikai, közel-keleti és ázsiai bevándorló is szerencsét próbált, akinek amúgy nem kell üldöztetéstől tartania a hazájában. Bár az állam velük közel sem olyan nagyvonalú, mint a menekültekkel, bizonyos programok kifejezetten az ő beilleszkedésüket segítik.
A Spree folyó déli partjánál, egy régi gyárépületben találkoztunk Anton Schünemannal, az ARRIVO projekt vezetőjével. “Ezekben a műhelyekben teszik meg a bevándorlók az első lépést az állásszerzés felé” – mutatott körbe Schünemann a szerszámokkal felszerelt helyiségben. Amíg itt beszélgettünk, addig Szabó Ágnes néhány ajtóval odébb éppen németórát tartott egy csapat bevándorlónak, köztük koszovóiaknak, beninieknek és bangladesieknek. “Ezek a programunk alappillérei. Amíg az egyik csoport intenzív nyelvkurzuson vesz részt, addig a másik szakmát tanul, aztán pedig cserélnek. Átlagosan két hónapot töltenek nálunk” – magyarázta.
Az ARRIVO megállapodott egy sor berlini vállalkozóval, hogy adjanak gyakornoki helyeket olyan bevándorlóknak, akik részt vesznek az ő képzésükön. “Hidat építünk a képzetlen bevándorlók és a cégek közt” – mondta Schünemann. “Féltem, hogy nehéz lesz meggyőzni a vállalkozókat, hiszen azt hinné az ember, hogy az ilyen apró műhelyekben kevésbé befogadóak az emberek. De semmilyen rossz tapasztalatunk nem volt: aki eddig kikerült tőlünk, az be tudott illeszkedni a munkahelyén, és megállta a helyét. Ez előnyös a cégeknek is, hiszen motivált embereket kapnak, akik azt teszik, amit mondanak nekik, ellentétben sok német fiatallal, akiknek nem fűlik a foguk az ilyesfajta munkákhoz. Miközben a bevándorlók is jól járnak, mert ha van munkájuk, Németországban maradhatnak.”
Szabó Ágnes 2012 óta dolgozik Berlinben, korábban kulturális újságíró volt, most már inkább bevándorlókkal foglalkozik – a BBZ-nél és az ARRIVO-nál egyszerre. “Eredetileg némettanárként végeztem, úgyhogy idekint is nyelvet tanítok, a BBZ-nél gyerekeknek, az ARRIVO-nál pedig felnőtteknek” – mondta az autójában ülve, amikor éppen az egyik szervezettől a másikhoz rohantunk.“Mire hozzánk kerülnek az ARRIVO-ba, már felszedtek valamennyi némettudást az utcán, a célunk, hogy ezt pár hét alatt kiegészítsük, főleg olyasmivel, ami a munkavállalásnál hasznos lehet, például önéletrajzot írunk, szókincset bővítünk” – mondta. “A szírekkel ellentétben ezek az emberek nulla képzettséggel jönnek, csak azt tudják, hogy nem akarnak többet otthon szenvedni. A legtöbbjüknek az egyetlen munkatapasztalatuk az, hogy Líbiában rabszolgaként dolgoztatták őket, amíg összeszedték a pénzt, hogy Európába jöhessenek. Azt mondják, nincsen se múltjuk, se hazájuk, csak jelenük.”
Noha most mindenki a szírekkel van elfoglalva, Schünemann szerint Németország sokkal jobban felkészült az ő befogadásukra, mint a többi bevándorlóéra. “A menekültügyi szabályozás sokkal fejlettebb, mint a bevándorlásügyi. A társadalom be akarja fogadni a menekülteket, különösen a fiatalok, a gazdaságnak pedig szüksége van az új munkaerőre – a magasan képzettre és a munkásra egyaránt. A politikusoknak viszont oda kell figyelniük, hogy a nagy befogadás közben ne könnyítsék meg túlságosan az integrációt, mert attól félnek, hogy akkor még többen fognak jönni” – mondta. “Ezért különböztetik most meg a jó és rossz menekülteket. A szírekből valóságos luxusmenekültek lettek, akikkel még a bürokrácia is megengedőbb, pedig az aztán óriási probléma nálunk” – tette hozzá.
“A Szíriából érkezetteknél talán nem is az az igazi kérdés, hogy megtanulnak-e németül, és hogy lesz-e munkájuk” – mondta Eszter, a menekültszállón dolgozó magyar lány. “Ekkora segítség mellett ez biztosan sikerülni fog, és kell is, mert enélkül nincs beilleszkedés. A nagyobb dilemma, hogy megértik-e a mindennapos kulturális különbségeket, amelyekkel a világon minden bevándorlónak meg kell küzdenie. Hogy nem azért kapott pofont a gyerekük a játszótéren a német gyerektől, mert muszlim, hanem azért, mert így rendezték le a vitát egymás közt. Vagy hogy a nőgyógyász nem a hét hónapos terhes nő vallását akarja megsérteni, amikor a ramadán ellen tiltakozik” – mondta. “Nagy feladat áll még előttük, de nagyon elszántak. Sok szíriai nem is érti, hogy az évek óta itt élő törökök egy része miért nem beszél még németül. Ők nem akarnak beleesni ugyanebbe a csapdába.”
“Ha már itt vannak, Németországnak mindenképpen kezdenie kell velük valamit. Folyamatosan arra sarkallják az embereket, hogy legyenek emberségesek és befogadóak. De persze ez nem új keletű dolog: a második világháború óta nagyon jó szociális rendszer épült ki, ideértve az önkéntes szervezeteket is, hiszen a pénz önmagában nem lenne elég. Németországban nem ciki segíteni. Senki sem tudja, mi lesz a menekültáradat vége, de amíg Magyarországon a menekültekkel riogatták a lakosságot, addig itt más hozzáállást sikerült kialakítani” – folytatta.
“Nagyon sokféle ember érkezett Németországba. Akad olyan, akinek a munkakeresés vagy a beilleszkedés már nem probléma, vagy akinek még van mit tanulnia, de mindenképp bizakodóak és szorgalmasak. Ez egy újfajta helyzet, melyet meg kell oldani, nincs visszaút. Az nem feltétlenül elég, ha valaki kevésbé követi a vallást. Attól, hogy valaki iszik és dohányzik, még nem lesz integrálva: szembe kell nézniük a homoszexualitás és a női egyenjogúság kérdésével, amin a német társadalom már jórészt túl van, de ők – a magyarokhoz hasonlóan – még nincsenek” – mondta.
A kérdés, hogy otthon fogják-e érezni magukat Németországban, vagy idegen testek maradnak.
Erre azonban egyetlen integrációs program sem tudja a választ előre.
Az Abcúg-riportsorozatának következő részéből megtudhatja, hogyan telnek a napjai egy Szíriából érkezett angoltanárnak, akit egyszerre üldöz az Aszad-rezsim és az Iszlám Állam.
