Egy maroknyi, nehéz körülmények között élő és onnan kitörni vágyó cigány asszony rájött arra, hogy az emberek szívéhez legkönnyebben a hasukon keresztül vezet az út. Még a családdal is konfliktusokat vállalva megnyitották Pécsen a Kóstoldát, a világ első cigány lakáséttermét.
A Kóstolda Pécsnek abban a városrészében van, melyet miliőjében leginkább a főváros 8. kerületéhez lehet hasonlítani. Az augusztusi kánikulában egy szebb napokat is megélt szocreál lakópark árnyékában félmeztelen fiatalok ülnek és beszélgetnek, szakadt ruhás gyerekek fociznak. Az utca végén az egyik panel tövében frissen festett üzlethelyiség. A falán hatalmas színes tábla hirdeti: itt működik az ország első cigány lakásétterme.
Az egyszerűen felújított vendéglő puritán, inkább "az ételekkel és a vendéglátással szeretnénk otthonossá tenni a helyet", mondta a hvg.hu-nak Kelemenné Várnai Anna, az éttermet működtető Színes Gyöngyök Egyesület vezetője. Reggel 9 óra van, a székek még az asztal tetején vannak, de már terjeng a frissen sütött kenyér, a punya illata. A konyhában három asszony húst klopfol, zöldséget szeletel, és úgy kínálnak a frissen szeletelt császár szalonnával, mintha már legalább ezer éve ismernénk egymást.
Közelebb a városhoz
„A családom egy Pécs melletti település cigánysoráról indult. Nyolcan voltunk tesvérek. A szüleim írástudatlan cigány emberek voltak, akik szerették volna, hogy a gyerekek többre vigyék náluk”, meséli Kelemenné, akit egyébként mindenki csak Ancsikának hív. Az édesapa olcsó, nagyon rossz állapotban lévő házakat vett meg, amiket felújítás után egy kicsivel több pénzért adott el. Így jutottak egyre közelebb a városhoz, és ahhoz az életmódhoz, amit a gyerekeknek szántak. „A vendéglátóipariba jártam középiskolába. Amikor az első munkahelyemen dolgoztam, eljött apu és anyu, nem kértek semmit csak ültek és könnyes szemmel nézték, ahogy kiszolgálom a vendégeket. Nagyon büszkék voltak, hogy lett valaki a lányukból.”
De Ancsika sem olyan, aki megelégedne valamivel. Sok olyan problémával találkozott az életében, ami főként cigány nőket sújt. „Nálunk még mindig az az elfogadott, hogy a nők az egész életüket szenteljék kizárólag a családnak, még ha nagy a pénznélküliség, akkor is. Szerintem ez nem jó felfogás. Anyagilag is fontos a családnak, hogy eljárhassanak dolgozni, de emellett személyesen a nőknek is, hogy ne csak annyi legyen az életük, hogy mosnak, főznek, takarítanak.” Az első időkben Ancsika amolyan asszonyklubot szervezett. Összejártak hímezni, kézimunkázni, közben beszélgettek. Mindenki elmonda ki-ki a maga bánatát, amin ha tudtak, segítettek.
Miután látta, hogy kicsiben milyen eredményeket lehet elérni, Ancsika mert nagyon álmodni, és 2004-ben létrehozta a Színes Gyöngyök Egyesületet. Ez már konkrétan azt a célt tűzte ki, hogy segítse a roma nőket a különböző szerepeik megélésében. Mivel kezdetben rengetegen támadták, sok férfi nem is akarta engedni a feleségét az összejövetelekre, Kelemenné szervezett egy bemutatkozó partit, amire minden nőt és a hozzátartozót meghívott. „Láttam a férfiakon, hogy nem nagyon bíznak bennünk. Eljöttek, hogy boldog legyen az asszony, de inkább csak mosolyogtak a bajuszuk alatt. Kivéve a férjem, mert ő tudta, hogyha egyszer valamit a fejembe veszek, azt tűzön-vizen át keresztülviszem. Volt a társaságban egy idős cigányasszony, akit mindenki nagyon tisztelt. Az összejövetel közepén egyszer csak fellált, elmondott egy gyönyörű beszédet, a zsebébe nyúlt és az asztalra tett száz forintot, kívánja, hogy az évek múlásával megezerszereződjön. Azt hiszem itt kezdődött el valami.”
Közben megérkezik Zoli, Ancsika "jobbkeze". Harmadszor kanyarodik vissza a boltba, mert mindig elfelejtett valamit. A történetet már ő fejezi be azzal, hogy időközben a férfiak többsége is rájött arra, hogy jó az, amit a feleségeik az egyesületben csinálnak, majd nevetve hozzáteszi, hogyha másért nem, azért, mert van hol megbeszélni a problémáikat, és nem őket froclizzák otthon, így kevesebb a konfliktus.
Ha kap enni, odajön
Még alig van dél, amikor az ételek nagy része már elkészült. A konyhában dolgozó asszonyokon a fáradtság legapróbb jele sem látszódik, pedig már hajnal óta talpon vannak. Közösen kezdenek rétest nyújtani. Sztorizgatnak, vitatkoznak arról, hogy kell-e ecet a tésztába vagy nem, és egymás szavába vágva, büszkén mesélik, hogy úgy született a Kóstolda ötlete, hogy rendszeresen jártak a környékbeli rendezvényekre segíteni, programot szervezni. Ilyenkor mindig főztek valamit, hogy ezzel kedveskedjenek az odalátogatóknak. Ugyanaz az ember, aki az előadások láttán simán köpött egyet, mielőtt szó nélkül elsétált, ha kapott valamit enni, gondolkodás nélkül odajött kóstolni, belenézett az előadásba, és még beszélgetni is lehetett vele.
„Érdekes, hogy mikor lángossal vagy lecsóval kínáltuk őket, már nem voltunk cigányok. Rájöttünk, ha az ételeinket szívesen fogadják, akkor ezen keresztül talán a kultúránkat is kicsit jobban meg tudjuk ismertetni az emberekkel, és a cigány közösségekkel szembeni előítéleteket is könnyebb leépíteni.” Közösen azt találták ki, hogy igényelnek a pécsi önkormányzattól egy olyan épületrészt, amit át lehet alakítani egy apró étteremmé, ahol minden héten egy nap autentikus cigány ételeket fognak főzni, és vacsora közben a vendégekkel a szokásaikról és a kultúrájukról beszélgetnek. Az önkormányzattól megkapták a helyiséget, a felújításhoz pedig a Norvég Civil Alaptól nyertek pénzt, és sok barát, családtag, jóakaró is segített.
Mialatt beszélgetünk, megérkeznek az egyesület fiatalabb tagjai is. Többen közülük közfoglalkoztatottként dolgoznak: heti 4 napot az irodában töltenek, egyet pedig a Kóstoldában. Felszolgálnak, segítenek, éppen amire szükség van. Közülük szinte mindenki nagyon rossz körülmények között élt. Több lányt komolyan bántott otthon a férjük, de van, aki éppen a drogokkal küzdött. A közös bennük, hogy mióta találkoztak Ancsikával, az életük kezd normális kerékvágásba kerülni.
Az egyikük megemlíti, hogy megint leszakították a szúnyoghálókat az ablakról. „Hogy miért megint? Mert szokták. Cigányok vagyunk, azért. Bármit csinálunk, az rossz.”, meséli, felemlegetve azt is, hogy miközben csendben bent főznek, már többször kihívták rájuk a rendőrséget. Nem számít, hogy nem úgy viselkednek, mint amilyen a sztereotípia. Sok ember ezt nem látja, vagy nem akarja látni.
Egy igazi éttermet szeretnének
Ennek ellenére tényleg nem akarnak panaszkodni: sokan szeretettel fogadják őket, ami mi sem bizonyít jobban, minthogy hétről hétre egyre többen járnak a Kóstoldába. Nem igazán hírdették magukat sehol sem, de az emberek jönnek, mert ajánlják egymásnak. Este hét óra lett közben, az első vendégek megérkeztek. Sok a visszajáró. Folyamatosan csörög a telefon, kérdezik lehet-e még jönni. Egy fiatal pedig jelzi, hogy következő héten hoznák magukkal a barátaikat is.
Ancsikáék nem győzik fogadni a dícséreteket, hogy milyen finom az étel, hogy kellene egy főzőtanfolyam is. Azt mondják, azért jó a Kóstolda, mert a gasztronómiában nincsenek előítéletek, és itt ők is a többségi társadalom szerves részének érezhetik magukat. Minden este kicsit közelebb érzik magukat ahhoz, hogy a gyermekeiknek már élhetőbb életük legyen.
Azt szeretnék, ha a Kóstoldában dolgozó nők a konyhán kívül is egyre önállóbbá tudjanak válni, hogy helyt tudjanak állni, számukra eddig ismeretlen szerepekben is. Hosszabb távon pedig jó lenne egy olyan étterem, amely megélhetést biztosítana hátrányos helyzetű nők számára.
