Vámosszabadiban lassan havonta annyi menekült fordul meg, mint a falu népessége. A vámosiak becsapva érzik magukat és félnek, pedig a menekültek kerülik a falut, és nagyobb balhét sem csináltak. Egzotikus állatok, rasszista alpolgármester, Boko Haram-túlélők és mosolygós bangladesiek kényszerülnek együtt élni a szlovák határ mellett.
Kis kerti tavak, kovácsoltvas kerítés, két autó a beállóban. Tiszta udvar, rendes ház, polgári idill. A Győrtől 10 kilométerre fekvő, 1600 lelkes Vámosszabadi inkább tűnik burgenlandi falunak, mint egy olyan településnek, amely úgymond a menekültproblémával küzd. Az újonnan beköltözők közül sokan az Audinál dolgoznak magasabb pozícióban, de más kertvárosi miliőbe vágyó közép- és felsővezetők is bevásárolták ide magukat.
Innen egy-két kilométerre rohadnak a funkciójukat vesztett határőrbódék, a légyszaros üvegen még olvashatóak a kopott IBUSZ és az EXCHANGE feliratok. A családi házaktól messzebb, az uniós polgároknak már tét nélküli határátkelő szomszédságában áll a vámosszabadi menekülttábor négyszintes paneltömbje, mögötte az újonnan felhúzott sátrak. A nyílt befogadóállomás köré épített, legfeljebb jelzésértékű drótkerítésen belül még egy beton sportpálya kivehető: a két végén összedőlni készülő kosárpalánkok, az árnyékba húzott tábori ágyakon pakisztáni férfiak fekszenek.
Nyugalmat vettek, de félelmet kaptak?
„Aki ide költözött, az nyugalmat vásárolt” – Lizákné Vajda Lívia, Vámosszabadi független polgármestere szerint ezt a „befektetést” húzta keresztül a két éve a falu határába telepített tábor. A vámosiak már az ideiglenesnek tervezett tábor ötletének felmerülése óta tiltakoznak: 2013-ban többször demonstráltak, és leültek tárgyalni a Bevándorlási és Állampolgári Hivatal (BÁH) és a Belügyminisztérium (BM) illetékeseivel is. Tábor mégis lett, amit a falu lakói részben a tiltakozások mögül kitáncoló korábbi polgármester és képviselő-testület számlájára írtak: a 2014-es önkormányzati választásokon meg is büntették őket a választók, és a tábort leghangosabban ellenző civilek kerültek pozícióba, a régiek csomagolhattak.
A tábor megnyitásakor állítólag alig pislákolt három lámpa esténként, a legújabb adatok szerint viszont csak júniusban a falu népességével vetekedő létszám, több mint 1200 illegális bevándorló fordult meg az ideiglenesnek szánt, de kibővített állomáson.
Félünk, nagyon félünk. Meg kell várni a nagy bajt, hogy igazat adjanak nekünk?
– a polgármestert az sem nyugtatta meg, hogy a településre rendőrőrs került, a polgárőrség létszáma megugrott, és térfigyelő kamerarendszert is felszereltek, amit idén további négy kamerával bővítenek.
Lizákné intő példaként hozta fel a júniusi debreceni zavargást, és ő Vámosszabadiban is hallott olyan esetről, amikor a buszról leszálló migránsok lécekkel estek egymásnak. A hivatalos statisztika szerint ugyan nem regisztráltak az utóbbi időben illegális határátlépőhöz kapcsolódó bűncselekményt, de a polgármester szkeptikus: arról beszélt, hogy a táborhoz gyakran vonul ki a rendőrség, amikor viszont rákérdez, akkor azt a választ kapja, hogy nem történt semmi. Mindenesetre ottlétünkkor, a folyamatos rákérdezésünk ellenére sem a falusiak, sem a táborlakók nem meséltek semmilyen incidensről.
A helyi lapok írtak egy esetről, amikor hárman verekedtek össze a táborban, és egy férfi egy törött kanállal szúrt meg egy másikat. De ami igazán lázban tartja a falut, az a tavaly novemberben, a kukoricásban talált afrikai férfi holtteste, amiről már több legenda kering, a rendőrség viszont kizárta az idegenkezűséget.
Mindig elmondom, hogy ha itt munkásszálló maradt volna, akkor sokkal több lenne a bűncselekmény
– utalt vissza Gláser Attila telephelyvezető a befogadóállomás épületének eredeti rendeltetésére. Ugyanis a főépületet még a jugoszláv vendégmunkásoknak építették, akiket a bős–nagymarosi vízlépcső építkezésére hoztak. Az viszont kivehető volt Gláser szavaiból, hogy az utóbbi időben annyian érkeznek, majd indulnak tovább még azonosítás előtt, hogy pontosan nem lehet tudni, kik haladnak át Vámosszabadin. Ez nem csak a vámosiaknak lehet aggasztó, hanem egész Európának, másrészt olyan helyi pletykákat alapoz meg, mint hogy itt is járt a madridi robbantó.
A legkonkrétabb bűncselekmény (inkább szabálysértés), amit hallottunk, hogy a menekültek leeszik a fákról a barackokat, de ennek a történet mesélője szerint azért nem örülnek a helyi fiatalok, mert eddig ők ették le. Napi szintű gyakorlati problémákról azonban többen is említést tettek, például hogy a táborba tartók nem találják az utat, mert a buszállomástól nincs kitáblázva, és néha be is csöngetnek házakba kérdezősködni. Többször kérték már a falusiak, hogy tegyenek ki táblákat, de ez évek óta várat magára, pedig a tábort még magyarul tudóként is nehéz megtalálni. A vámosiak másik baja, hogy a táborlakók nem csak a BÁH naponta hatszor induló buszjárataival mennek Győrbe, hanem a helyi járatokra is felszállnak, amire ezért nem férnek fel az ingázók. Egy fiatal nő ellenben ezt túlzásnak nevezte: „főleg az idősek egyszerűen nem akarnak leülni egy néger mellé”.
Gyarmati romantika, döglött leguán, rasszista alpolgármester
„Régen egy-kettő bejött enni egy pizzát, volt olyan is, hogy itt sportoltak, de most már nem jönnek” – mondta a táborlakókról a templom–kocsma–nemzeti dohánybolt falusi szentháromságától alig egy köpésre levő Jungle Pub pultosa. A polgármester is megerősítette, hogy menekülttel inkább csak a falu északi végén és a buszokon találkoznak a helyiek, „nincs itt nekik semmi érdekes, minek jönnének?”.
Hús-vér menekültek helyett így marad a Jungle Pub gyarmati romantikája. A fagyis pult mellett a falra festve három különböző rasszba tartozó kislány nyalja a fagylaltokat a legnagyobb egyetértésben, bent pedig naiv stílusban festett dzsungeles-szafaris belső tér sokkol.
Volt egy leguán is, de a telet nem élte túl
– indokolta a pultos a sarokban szomorkodó üres terráriumot. Az őrzött közösségek golfklubjait és a gyarmati udvarházak verandáit egyszerre idéző teraszra egy krokodilokra figyelmeztető tábla is kikerült. Sajnos krokodilok helyett csak békalencse úszkál a vízen, a távolból pedig szól a Bulibáró, finoman jelezve, hogy még Magyarországon vagyunk.
A Jungle Pub kedves, bazári egzotikuma népszerűbbnek tűnik Vámosszabadiban, mint azok a menekültek, akik a dizájn eredetijéből jöttek. „Mondták már ránk, hogy rasszisták, xenofóbok” – de a polgármester ezeket alaptalan vádaknak nevezte. Azzal érvelt, hogy a faluban is laknak bevándorlók, nem csak Európából, és mivel gazdag faluról van szó, ezért sokat utaznak a lakók, így az az érv sem áll meg, hogy az ismeretlentől félnek, mert még nem láttak nem fehér embert. Egyszerűen a település nem bír el egy kapacitások felett működő, egyszerre 600-700 embernek átmeneti otthont adó tábort, ahol a jövés-menés is óriási. De ettől elmondása szerint még sokaknak megesik a szíve a menekülteken, főleg a karonülőkkel kóválygó anyákon.
Buruzs István alpolgármester viszont rácáfol Lizákné racionalizáló okfejtésére. Az alpolgármesterrel nem tudtunk találkozni, de internetes tevékenysége árulkodó: főleg a menekülttábort ellenző Facebook-csoportban fejti ki gyakran radikális véleményét, de saját falára is kirakta például a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalom egy képét, amin Nagy-Magyarországon nem csak az elcsatolt terültek vannak jelölve, hanem a megmaradt országrész is fel van osztva Afganisztánra, Szíriára, Izraelre, Nigériára és Albániára.
„Azt kellene felfogni, hogy a 300 milliós plakátkampány (amire nem mondom hogy jó) HÁROMSZÁZSZOROSÁT költi Orbán üres stadionok építésére, mégsem hőbörög senki. Endivajna a plakátok árának ötvenszeresét kapja adómentes kaszinó-koncesszió formájában, mégis kussoltok. Egy retkes afgán kecskepásztor terroristára tízszer annyit költ az állam naponta, mint egy adófizető magyar betegre, aki kórházban fekszik. Egy magyar ápolónő feleannyit keres, mint amennyiért egy ilyen retkes négert pátyolgat a Bevándorlási Hivatal” – írta Buruzs a csoport egyik legnépszerűbb posztjában.
Úgy tudjuk, több párt is felvette a kapcsolatot a falu lakóival, de elutasították őket. Lizákné úgy fogalmazott, hogy elsősorban az állam és a hatáskörrel rendelkező szervek segítségét várják, és lehetőleg nem kérnek a különböző szabadcsapatokból. „Ezt a problémát helyi szinten biztosan nem, de még állami szinten sem lehet megoldani” – a polgármester szerint a kerítés hozhat enyhülést, de még inkább csak az összeurópai stratégia segíthet Vámosszabadin.
Akik megzavarják a nyugalmat
A menedékkérők addig is egyre nagyobb számban érkeznek, amíg az európai stratégia várat magára. „Tudom ajánlani Győrben a Baross utcát, megdöbbentő élmény” – igazított útba Lizákné, merre keressük a táborlakókat. A menekültek teljesen érthető módon inkább a városban keresnek wifis helyeket, vásárolnak élelmiszert, töltik az idejüket, mint a túlzsúfolt táborban.
A táborban ottjártunkkor valóban több volt a kerítésen és ablakokból lógó száradó ruha, mint a menekült, így – miután megtudtuk a kerítés mellett pihenő pakisztániaktól, hogy a munkanélküliség és a bombázások elől egyaránt menekültek, és családjukat otthon hagyva egy hónapot utaztak, míg ideértek – inkább Győr belvárosát céloztuk meg. Megdöbbentő élmény helyett viszont csupán padokon ücsörgő menekülteket találtunk, belőlük viszont sokat.
Jellemzően fiatal férfiakra bukkantunk, akiket előreküldött a családjuk, mert több ember utazására nem volt pénzük. Az ő feladatuk lenne összegyűjteni azt az összeget, amiből utánuk jöhetnek a rokonaik. Abból a szempontból teljesen vegyes volt a kép, hogy maradnának-e az országban, vagy mennének tovább. Mindenesetre akikkel beszéltünk, főleg szakképzetlenek vagy szakmunkások voltak, akik közül a legtöbben építkezéseken tudnák elképzelni magukat.
A szúrópróbaszerű kérdezősködés alapján egy biztos: ember legyen a talpán, aki eldönti, hol húzódik a határ menekült és gazdasági bevándorló között. Egy csoport mosolygós, Magyarországot eddigi élményeik alapján a világ legjobb helyének tartó bangladesi inkább utóbbi, de a „politikai helyzetre” is fogták jöttüket, amit leginkább hiányos angoljuk miatt nem fejtettek ki bővebben. Az Iszlám Államot, a terrorizmust és a bombázásokat emlegető afgánok és pakisztániak (belőlük van jelenleg a legtöbb Vámosszabadiban) hozzáteszik, hogy ha már építkezésen dolgoznának, akkor úgy tudják, azt Németországban jobban megfizetik.
Még a ránézésre legviszontagságosabb sorsú afrikaiak is felhozzák a munka témát, igazándiból furcsa lenne, ha nem. A békésen korzózó győriek kulisszái között velük lehet a sétálóutca hangulatába legkevésbé illő párbeszédekbe keveredni:
- Miért jöttél el Nigériából?
- Boko Haram. Megölték a fél családom.
Majd nem sokkal később ugyanez a férfi azt mondta, hogy otthon bútorokkal kereskedett, és azzal kapcsolatban kérne tanácsot, hogy Magyarországon hol érdemes belevágni. Az addig vidám ghánaiak és kameruniak az Európába vezető hajóútra vonatkozó kérdésem után csendesednek el egyszerre, és nagyon hosszú szünet után is csak annyit tud mondani a legidősebb közülük, hogy nem szeretne erről beszélni.
A vámosszabadi táborról viszont a leggyakoribb vélemény az „It’s cool!” volt. A Magyar Helsinki Bizottság jogvédő szervezet munkatársa által is az egyik legélhetőbbnek tartott táborra egyetlen rossz szavuk sem volt a lakóknak, amit persze magyaráz az is, hogy egy iszonyatos út után sokan itt pihenhetnek meg először. Egyedül nyolc afgán srác állított túl magas mércét: „Egy tábor sosem lesz olyan, mint otthon. De igazándiból sehol nem lesz olyan, mint otthon.”
