Valójában nőnek a legszegényebbek lakhatási költségei, a lakásfenntartási támogatás megszűnését képtelenek pótolni az önkormányzatok, derült ki egy friss tanulmányból. A segélyek fokozatos kivezetésével tovább mélyülhet a társadalmi szakadék: ha nem lép az állam, nagy bajok lesznek.
Idén március 1-jéig kellett elfogadniuk az önkormányzatoknak saját szociális rendeleteiket, miután a szociális törvényből négy segélyt is kiírtak. Ezek közül kettő lakhatással kapcsolatos támogatás volt: egyszerre vonták ki az állami transzferek közül a normatív lakásfenntartási támogatást és az adósságkezelési szolgáltatást. Várható volt, hogy az önkormányzati hatáskörbe utalt segélyezés jelentős különbségekhez fog vezetni a települések között, nagyobbakhoz, mint amekkora a jó helyzetben levő budapesti kerületek esetében már kiderült.
A lakáspolitikai kérdésekkel foglalkozó Habitat for Humanity Magyarország legújabb kutatása is ezt támasztja alá: a „3200 lakáspolitika országában” szinte nincs két ugyanolyan szociális rendelet. Ez akár jó hír is lehetne, hiszen sejtethetné azt is, hogy az önkormányzatok testre szabták a szabadon alakítható támogatási formákat. Azonban a Habitat eredményei azt jelzik, hogy a segélyek kevésbé célzottak, és a vizsgált települések többségében csökkentek a lakhatással kapcsolatos támogatások.
| Márciusig így jártak a segélyek |
Amíg a szociális törvény szabályozta a normatív lakásfenntartási támogatást, addig éves szinten 450 ezer ember részesült belőle. Háztartásnagyságtól függően havi 71 ezer forintos egy főre jutó jövedelem után lehetett igényelni, átlagosan havi 3870 forintot. Szegényebb és nagyobb háztartások esetén azonban ez az összeg magasabbra nőtt, így a háztartás havi költségvetésének fontos hányadát jelenthette. Mindez éves szinten 21 milliárdjába került az államnak. Az adósságcsökkentési szolgáltatás a lakásfenntartási támogatásnál jóval kisebb volumenű – csupán 1,1 milliárdot költött rá az állam 2013-ban –, de annál fontosabb transzfer volt, hiszen a kilakoltatásokra leggyakrabban a családok felhalmozódott adóssága szolgáltat indokot. Éves szinten körülbelül 10 ezren vették igénybe a szolgáltatást, ennek összege évente átlagosan 107 ezer forint volt háztartásonként. |
Állami költés lakásfenntartásra: 0 Ft
A 2015-ös költségvetésben 30 milliárd forintos kompenzációs keretet különítettek el, amiből az alacsonyabb adóerejű önkormányzatok igényelhetnek támogatást szociális kiadásaikra. Ez papíron lehetővé tenné, hogy a kisebb önkormányzatok fenntartsák a korábbi segélyezési színvonalat, az elkészült rendeletek alapján ez sok helyen mégsem így történt.
„Az egyik oldal azt mondja: ’Értem, de nem érdekel.’ A másik oldal pedig azt: ’Értem, de dögöljenek meg’” – dramatizálta a politikusok hozzáállását Bényei Zoltán lakásügyi tanácsadó. Ha ez az állítás ennyire élesen nyilvánvalóan túlzás is, az a számokból jól látszik, hogy a lakásfenntartási kiadások megvágása már 2007-ben megindult, így hiba lenne a negatív tendenciát kizárólag a Fidesz-kormányra kenni. A válság előtt még 130 milliárd forint körüli összeget költött az állam ilyen célokra – aminek túlnyomó hányada az energiaár-támogatás volt –, ez az összeg csökkent idén március 1-jével nullára. Az energiaár-támogatás lecsökkentését amúgy önmagában nem tartják rossznak a szakértők, mert rosszul célzott transzfer volt, ami „elfolyt a rendszerben”, a baj az, hogy semmi nem került a helyére.
A kialakulóban levő állapot Kováts Bence, a Habitat-tanulmány szerzője szerint nincs ellenére a kormányzatnak, mert tökéletesen beleillik abba az elképzelésbe, ami a középosztályt támogatná a legszegényebbek helyett. A lakásfenntartási kiadások lenullázásával párhuzamosan ugyanis a jelentős önerőt igénylő lakástulajdon-szerzést támogató programok (például CSOK, lakástakarék-pénztárak állami támogatása) költségvetése folyamatosan növekszik.
Valahol csak a szemétszállításra elég a pénz
A Habitat úgy választott ki véletlenszerűen 31 települést, hogy azok reprezentálják az országos helyzetet. Az adósságkezelési szolgáltatás 2015 előtt is csak a 40 ezer fősnél népesebb településeken volt kötelező, a mintába került öt ilyen városból kettő (Hódmezővásárhely és Miskolc) megszüntette a szolgáltatást, amint lehetősége nyílt rá.
A normatív lakásfenntartási támogatás eltörlése után a 31-ből 26 település továbbra is támogatja valamilyen formában a szociálisan rászorulók lakhatását, de négy kivételével mindenütt csökkentették a jövedelmi küszöböt, valamint az egyéb szubjektív „szűrők” bevezetése sem ritka. Ilyenek például a „tiszta udvar, rendes ház”-típusú kritériumok, de ami többeknél kiverte a biztosítékot, az a „túlzsúfoltság” mint kizáró ok. Az is problémás, hogy március óta a polgármester, a jegyző vagy más hivatalnok dönt a támogatás mértékéről, ami főleg kisebb településeken okozhat gondot, ahol „mindenki ismer mindenkit”, ami miatt személyes antipátia is meghatározhatja akár a segély kiutalhatóságát is.
A lakhatási célú támogatás szabályai szinte minden vizsgált településen eltérnek a korábbiaktól, és általánosságban elmondható, hogy a legszegényebb, nagycsaládos háztartások mindenütt rosszul jártak. Hiába kommunikálja a Fidesz folyamatosan, hogy a rezsicsökkentés tulajdonképpen szociálpolitikai intézkedés, a tanulmányból az derült ki, hogy a leginkább rászorultak éppen többet kényszerülnek költeni az önkormányzatokra testált lakásfenntartási támogatás mértéknek csökkenése következtében. Általánosságban is elmondható, hogy az önkormányzati rendeletek rosszabbul céloznak, mint korábban az állami szinten meghatározott segélyezési rendszer, így a rászorultak könnyebben esnek ki a szociális hálóból.
Sok település a korábbiaktól eltérően azt is megszabja, hogy mire költhető a támogatás: valahol csak önkormányzati közművek szolgáltatásaira fordítható, máshol lakbérre nem költhető a segély; Mezőtúron pedig a szemétszállítási díj élvez prioroitást, ami el is viszi a 2000 forintban maximalizált támogatást.
Ahol emberek fagynak meg, ott jöhetne az állam
„Az önkormányzatokon veri el mindenki a port, pedig nem vagyunk egyszerű helyzetben” – mondta Weeber Tibor, Kőbánya szociális ügyekért felelős alpolgármestere, aki egyedüliként jelent meg a közönségben önkormányzati oldalról. A fideszes alpolgármester a kőbányai szociális rendeletet lobogtatva bizonygatta, hogy hiába igyekeznek mindent megtenni „saját szegényeikért” – ezt támasztja alá, hogy az önkormányzat a Habitattal és a A Város Mindenkié aktivistacsoporttal is együttműködik –, az újságírók egyszerűen besétálnak a Hős utcába, aztán megírják, hogy a kerületi vezetés a hibás.
Weeber állításával szemben az általa idézett cikkben is arról írtunk, hogy az állami lakáspolitika totális hiánya a problémák gyökere, az önkormányzatok állami segítség nélkül képtelenek úrrá lenni a helyzeten. Pozitív változásra viszont kevés esély van, mint Bényei elmondta a szakmai koordinációs szervezeteket fokozatosan eltávolították a lakáspolitikai döntéshozó testületekből.
A tanulmány véleményezésére meghívott Somogyi Eszter szociológus is úgy látta, hogy a területre fordított állami költések megvágása jól kirajzolja a kormányzati akaratot, és ezt követi az önkormányzati segélyezés íve is. Ez Budapesten 2015-ben ugyan némi növekedést mutat, de ez betudható annak is, hogy már nem volt hova tovább csökkennie.
A láthatóan elkötelezett Weeber több megoldási ötlettel is előállt, amelyek közül sokra – például a háztáji gazdálkodás támogatása, munkásszállók építése – csak fejcsóválás volt a válasz. Az mindenestre világos volt az alpolgármester szavaiból, hogy amíg nincs állami lakáspolitka, addig az önkormányzatoknak legfeljebb tűzoltásra van erejük. Pedig „ahol emberek fagynak meg a lakásukban, ott súlyos kötelezettségei vannak az államnak” – mondta Bényei, amivel senki nem akart vitatkozni.
