Miközben Putyin magyarországi látogatása fölött nehezen tér napirendre a nemzetközi sajtó, az Orbán-kormány újabb, finoman szólva is vitatott megítélésű magas rangú vendégeket fogad: jön Törökország kormányfője és külügyminisztere. A délkelet-európai NATO-tagot épp úgy kritizálják az ellenzékkel, a civilekkel és a kritikus médiával szembeni fellépése miatt, akárcsak Oroszországot vagy Magyarországot. A tárgyalásokon az Oroszországból érkező gázvezeték, a Török Áramlat, valamint az Iszlám Állam elleni háború biztosan szóba kerül.
Kedden Magyarországra érkezik a magyar-török kormány Stratégiai Együttműködési Tanácsának soros ülésére Ahmet Davutoglu kormányfő és Mevlüt Cavusoglu külügyminiszter. A látogatás Szijjártó Péter külgazdasági és külügyminiszter januári ankarai útját követi, amely során a két ország külügyminisztériuma stratégiai együttműködési megállapodást kötött, valamint az energetikai és gazdasági kooperációról tárgyalt „a globális kihívások fényében”.
A magyar és a török kormány kapcsolatai 2013 óta a Stratégiai Együttműködési Tanács intézményi rendszerében működnek. A kooperációt mindkét fél példaértékűnek tartja, ennek keretében került sor például a török vízumkényszer eltörlésére. A február 24-25-ei ülésen a gazdasági kapcsolatok erősítése mellett az energiakérdés, a Török Áramlat és a külpolitikai kihívások kerülhetnek előtérbe.
Putyin a csőben
Vlagyimir Putyin 2014 decemberében ankarai látogatásán jelentette be a tervezett Déli Áramlat leállítását. Az orosz elnök elmondása szerint az Európai Unió ellenkezése miatt mondott le a projektről (ezt Budapesten se rejtette véka alá), azonban a háttérben valójában komoly gazdasági problémák késztették erre: a rubelgyengülésben elégett az a valutamennyiség, amiből futotta volna a beruházásra.
Az új tervek szerint az oroszok a török-görög határig vinnék a gázvezetéket, ahol egy földgázelosztó-központ létesülne, amire rácsatlakozhatnának azok az országok, melyek szeretnének benne lenni a projektben: így Macedónia, Görögország, Szerbia és Magyarország. Orbán Viktor számos lépést tett a tervezet megvalósítására: Putyin magyarországi látogatása, Szijjártó Péter és Ivica Dacic szerb külügyminiszter állandó tárgyalásai, illetve az orosz elnöki vizit előtti kormányfői villámlátogatás Szerbiába mind ebbe az irányba mutatnak.
A magyar tárcavezető korábbi ankarai látogatásán kiemelte, hogy Magyarország a közvetítő szerepét kívánja betölteni a felek között. Orbán Viktor a Kommerszant orosz lapnak adott interjújában kiemelte, nem csak lobbizni, hanem küzdeni kíván az Európai Unióban a projekt elfogadásáért. Azt, hogy az oroszok mennyire vállalhatatlanok szövetségeseink számára, Orbán legkésőbb a varsói látogatásakor – „baráti” lengyel közvetítéssel – az arcába kapta. A törökök szövetsége számos területen hasonlóan vállalhatatlan a nemzetközi politikai színtéren.
Barátok közt
A török államot számos kritika érte az USA és a NATO irányából az Iszlám Állam (IÁ) elleni gyenge fellépése miatt. Törökország az egyetlen NATO-tagállam, amely határos az ISIS által ellenőrzött területekkel, így innen lehetne a legeredményesebb támadásokat indítani – hangoztatják a kritikusok. A török parlament viszont csak nem kevés spéttel, 2014 októberében adott felhatalmazást a török csapatok harcba küldésére, és mintha a mélyen elítélő hozzáállás is csak a retorika szintjén lenne meg.
Az óvatos fellépés oka, hogy a török állam félt a kurdokkal egy oldalra kerülni. A terrorista szervezetnek tekintett Kurdisztáni Munkáspárttal (PKK) folytatott évtizedes véres konfliktus a „kurd nyitás” programjával, valamint a közös ellenség megjelenésével jelentősen enyhült. Ennek példája a február 22-ei közös akció, amely során együtt evakuálták Szulejmán sah szíriai sírját. Ám a török vezetés továbbra is fél nyíltan egy oldalon harcolni korábbi ellenségével.
A nyugati szövetségesek lecsendesítésére az Orbán-kormány felajánlotta, hogy Magyarország esetlegesen katonailag is részt vesz a terrorista állammal szembeni harcban. Ebben az értelemben szólalt meg Németh Zsolt, az országgyűlés külügyi bizottságának elnöke, valamint Szijjártó Péter is, aki a kurdisztáni beavatkozásáról szólalt fel a parlamentben – ennek megfelelően a mostani tárgyalások egyik kulcstémája lehet az Iszlám Állammal szembeni fellépés.
Visszatér a szultánság?
A Nyugat szemében egyre súlyosabb kérdéseket vet fel, ahogy az Erdogan-rezsim a politikai ellenfeleivel bánik. A török államfő korábbi szövetségese, Fethullah Gülen mára a fő ellenséggé vált: 2015 februárjában a Gülenhez köthető Közösség Bankjának (Bank Asya) a teljes vezetését lecserélte, majd a csoportot az izraeli Moszadhoz kötötte, miközben előtte és utána is zajlottak letartóztatások. Az elnök ott tart, hogy Gülen „párhuzamos államát” a Kurd Munkáspártnál (PKK) is károsabbnak nevezte.
A kormány jelenleg az erőszakszervezetekkel kapcsolatos új törvény elfogadásán dolgozik. A jogszabály szerintük az európai uniós sztenderdeket követi, az azonban kétséges, hogy a bírói felhatalmazás nélküli, puszta gyanún alapuló házkutatás és őrizetbe vétel hol egyezik az uniós értékekkel. A kormánypárt a kurd zavargások ellen védené az országot, ám az ellenzék szerint a jogállami rendszert „rendőrállammá” kívánják alakítani. A problémás törvényjavaslat parlamenti vitája során több alkalommal hol szék, hol házelnöki kalapács röpködött, azonban úgy tűnik, Racep Tayyip Erdogan mint mindig, most is keresztülviszi akaratát.
A kiélezett belpolitikai helyzet a júniusi választásokig tovább fokozódhat. Az Igazság és Fejlődés Pártjának (AKP) várható újabb győzelmét azonban senki sem kérdőjelezi meg. Erdogant ez egyes szakértők szerint egyenest a szultánság visszaállítására és a választások eltörlésére ösztönözheti – az ezerszobás palota már meg is van hozzá, mindössze 350 millió dollárból.
A török államrendszer gyökeres átalakítása, a szabadságjogok korlátozása és a folyamatos jogalkotási láz akár még Magyarországról is ismerős lehet, mindenesetre Orbán Törökországot is megnevezte, mint követendő példát az illiberális államok sorában. Hiába azonban Törökország rohamos gazdasági fejlődése, a média és a civilek mozgástere leszűkült, a mélyben pedig komoly szociális problémák forrnak.
A világ „legszabadabb sajtója”
Tüntetések idejére korlátozott internet-hozzáférés, kritikus hangú újságírók elbocsátása, cenzúrázása és bebörtönzése, a YouTube betiltása és a közösségi médiumok blokkolása – csak néhány jól ismert elem a sokat támadott török médiarendszerből. A Freedom House 2014-es felmérése szerint Törökországban már részben sem szabad a sajtó: 2012-ben és 2013-ban több újságírót tartóztattak le, mint Kínában és Iránban együttvéve.
A 2001-es gazdasági válságot követően számos médiaszervezet csődbe ment vagy állami kézbe került. Az AKP 2002-es választási győzelmével tovább polarizálódott a médiatér, előtérbe került a konzervatív, iszlám értékeket követő média. Több médium, mint például az Anadolu Ügynökség, a kormány direkt propagandaeszközévé vált, míg a kritikus média folyamatos vegzálásokkal számolhat. Példaként emelhető ki a Gülen mozgalomhoz közeli Today’s Zaman lap 2014. decemberi rendőrségi razziája.
Az internet- és az antiterrorista törvény alapján akár börtönbüntetéssel is szankcionálható az, aki a nemzetet, az államalapító Atatürköt, a muszlim vallást és az erkölcsi normákat sértő tartalmakat közöl – a török állami vezetés gyakorlatilag bármire rásütheti a „betiltandó, káros tartalom” jelzőt. Ez a Facebook és a Twitter esetében többször fel is merült a „közösségi oldalak pánikkeltése és hamis tájékoztatása” miatt. Erdogan ennek ellenére továbbra is azt hajtogatja, hogy az egész világon Törökországban a legszabadabb a sajtó. Ilyet sem a török államfő szájából hallhatunk először.
Máig kísérti a civileket a Gezi szelleme
A török vezetés az ellenzéki médiához hasonlóan a civil szervezetek működését is károsnak tartja. A 2013-as Gezi-tüntetések óta az állam még kevésbé tolerálja a kritikát: a társadalmi apátia megtörésére irányuló mozgalom, amely egy modern és pluralista Törökországot kívánt kialakítani, gyakoribbá váló razziákat és a civilek pénzügyi mozgásterének további szűkítését vonta maga után.
A fenti példák jól illusztrálják, hogy Orbán Viktor Putyin Oroszországa mellett egy alig különb Törökországot választott szövetségesül magának. A keleti nyitás politikája végzetszerűen különböző autoriter rezsimekhez köti Magyarországot, ami miatt Orbánt a nyugati sajtóban egyszerűen Putyin trójai falovának tartják.
Az ukrajnai konfliktus miatt egyre jobban elszigetelődött Oroszország ráérzett arra, hogy a Brüsszel ellen lázadozó Orbán-kormány partner lesz a közeledésben. Se Erdogannak, se Orbánnak nem kell aggódnia amiatt, hogy Oroszország alapjogi kritikákat fogalmaz meg abból, amit odahaza művel. Nem úgy, mint az Európai Unió, az USA vagy újabban a visegrádi négyek országai, melyek értetlenül állnak Orbán lépései előtt.
