Huszonöt év elteltével derült csak ki, hogy egy budapesti elit gimnázium, a Trefort tanára, a későbbi televíziós szerkesztő annak idején rendszeresen molesztálta a diákjait. Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértővel és Víg Sárával, az Anoni Mara egyesület és a Beszélj róla! projekt pszichológusával beszélgettünk a bántalmazás motivációjáról, a titkolózás okairól, a hatalom és a szexualitás összefüggéséről.
hvg.hu: Az elit gimnáziumban történt szexuális visszaélés esete azt bizonyítja, hogy bárkiből lehet áldozat, még a legjobb családban is.
Gyurkó Szilvia: Ez az egész történet arra is rámutat, milyen Magyarországon a szexedukáció. Egészen addig, amíg jellemzően biológiai értelemben beszélnek csak szexualitásról, nagyon nehéz a gyerekeknek segítséget nyújtani. Nincs benne a kommunikációban a szex megélése és támogatása. Ez a fajta magára hagyottság gyakorlatilag virágzó terepe bárkinek, aki vissza akar élni a gyerekkel akármilyen formában.
hvg.hu: Meddig tartjuk gyereknek a gyereket? Ha a kamasz bárki mással feküdt volna le, az már nem lenne visszaélés.
Víg Sára: Nagyon gyakran hivatkozik is erre az erőszaktevő. A tanár-diák kapcsolat, akárhány éves a diák, egy alárendelt kapcsolat. Ott nem kérdés, hogy az elkövető akkor is erőszakot tesz, ha az nem agresszív cselekmény. A történetben később olyanokról is volt szó, akik nagykorúak, és a közös szexuális játékokba belesodródtak.
Gy. Sz.: Magyarországon mindenkit, aki 18 éven aluli, jogilag gyereknek tekintünk. A felnőtt világban is megvannak ezek a pozícióból, hivatásból eredő visszaélések, de a 18 éven aluliak speciális védelmet élveznek. Senki nem olyan rossz érdekérvényesítő, mint egy gyerek, aki mindig a felnőttre van utalva, ha eljárást kell kezdeményezni. Ráadásul a szexuális erőszaknak nagyon fontos jellemvonása, hogy az áldozatnak van bűntudata, ő szégyelli magát. Ez a kiszolgáltatottság és az önvád különösen akadályozza őt abban, hogy mások előtt beszéljen arról, ami történt. Ehhez még hozzájön az is, hogy nagyon sok esetben nem tudjuk, ki mit ért szexuális erőszak alatt. Minden olyan jelenségnél, ahol nem egyértelműek a határok, két igen komoly kockázat van. Az egyik a túlreagálás, a másik az alulreagálás kockázata.
hvg.hu: Lehet ezt túlreagálni?
Gy. Sz.: Abszolút lehet. Pár évvel ezelőtt volt egy ügy: egy rajztanárral kapcsolatban merült fel, hogy lerajzolja a gyerekeket meztelenül. Egy délután alatt a rendőrség kijött, elvitte, előzetes letartóztatásba helyezte. Igazi kabátlopási ügy volt. Kiderült a nyomozás során, hogy nem történt semmi olyan, amivel kapcsolatban a szülőknek felmerült a gyanúja. Őt akkor elsodorta a népharag. De az esetek döntő többségében az alulreagálás tipikus. Elmaszatolják a történteket, visszahárítják a gyerekre. Nagyon sokszor nem is hisznek neki, vagy eleve nem találják az eseteket bizonyíthatónak. Szexuális erőszakkal kapcsolatban gyakran emiatt nem jelez a gyerekvédelmi jelzőrendszer. Pedig a bizonyítékok gyűjtése és értelmezése más hatóságra tartozik, a gyermekvédelemnek csak jeleznie kellene.
Gyurkó Szilvia gyermekjogi szakértő az ELTE jogi karán diplomázott, gyermeki jogokat oktat, 2005–2011 között az Országos Kriminológiai Intézet tudományos munkatársa volt, számos publikáció fűződik a nevéhez. 2012-től az UNICEF Magyarországi Bizottságának gyermekjogi szakértője, ezen kívül az ESZTER Alapítvány Jogsegély Szolgálatának munkatársa.
Víg Sára a Beszélj róla! alapítvány egyik alapítója és pszichológusa. Az alapítványt azért indította az Anoni Mara Társaság, hogy segítsen a bántalmazást elszenvedőknek abban, hogy anonim módon elmesélhessék az őket ért traumát, és ezzel a tabunak számító téma elég figyelmet is kapjon. A névadó Anoni Mara Bűn vagy bűnhődés című könyvében írói álnéven írta meg saját traumáját és a közel ötéves pszichoterápiát, amelyen részt vett.
hvg.hu: Tehát ebben a történetben is lépnie kellett volna az iskolának és a szülőknek.
V.S.: Igen. Nem adták meg a gyerekeknek azt a segítséget, amire szükségük lett volna. Pedig nem arról volt szó, hogy bizonyos jelek utalnak rá, hanem egyértelműen kiderült, miről van szó.
Gy. Sz.: Én is azt gondolom, cinkos, aki néma. Abszolút rátolja a felelősséget a gyerekre, amikor azt mondja, hogy a gyereket védi a hallgatással. Pedig nem a gyereket védte elsősorban, hanem az intézményt. A titkolózás, az egésznek a szőnyeg alá söprése nem segíti a gyereket abban, hogy ezzel a történettel együtt tudjon élni. Nem jó válasz, ami történt, hogy a tanárt minden következmény nélkül kipöcköljük a rendszerből. Öt perc múlva egy másik intézményben, egy másik helyzetben ugyanúgy folytathatja.
hvg.hu: A hallgatás, az elfojtás csak jobb híján marad az áldozatnak, vagy esetében is ez a logikus?
V. S.: Az teljesen természetes pszichés védekezés, hogy amivel nem tudok mit kezdeni, azzal nem foglalkozom, és ennek a legjobb módja a felejtés. De még huszonöt év után is érezheti magát az illető nagyon rosszul, úgy, hogy nem is tudja pontosan miért. És egyszer csak rádöbben hasonló történetekből, hogy neki mi a baja. Egyébként nagyon furcsa a riport befejező aktusa, hogy megiszom egy kávét az elkövetővel, és megkérdezem, most hogy érzi magát. Itt nem lehet arra hivatkozni, hogy huszonöt év eltelt. A társadalom részéről is tipikus ez az elfojtás. Látni a cikk utóéletében ezt az attitűdöt, hogy „olyan régen volt, lépjünk már túl rajta”.
hvg.hu: Az áldozatnak könnyebb, ha ismeri a bántalmazó motivációját?
Gy. Sz.: Részben az áldozattól is függ, hogy neki mi a segítség, vagy mi nem. A szembenézéssel kapcsolatban a svédek csináltak egy kísérletet a kilencvenes évek végén. Azoknak az elkövetőknek, akiket felnőttekkel szembeni nemi erőszak miatt ültettek le, lehetőségük volt levelet írni az áldozataiknak, amelyben bocsánatot kérhettek. Az áldozatok hetven százaléka mondta, hogy ez neki valamilyen formában segített lezárni a vele történteket, és harminc százalékban voltak olyanok, akik azt mondták, köszönik, ők ezt nem kérik, nincs rá szükségük.
hvg.hu: Nagyon sok esetet tudni, amikor bántalmazottból lesz valaki bántalmazó.
V. S.: Az igaz, hogy az elkövetők nagy százaléka maga is élt át bántalmazást gyerekkorában, és akár azóta is folyamatosan. Ebből a szempontból beszélhetünk egyfajta spirálról. De ez akkor sem ment fel senkit. Ezt a kettőt nem kellene összekeverni.
Gy. Sz.: Fontos megérteni az elkövetőt, hogy utólag bármiféle feldolgozása ennek a történetnek megtörténhessen. Része lehet a megbékélésnek, főleg, ha olyan elkövetőről van szó, aki maga is küzd ezzel a történettel. De azt látnunk kell, hogy a pedofil elkövetők aránya a gyerekkel szembeni szexuális erőszak elkövetésében a világban mindenhol 1-7 százalék körüli. Az elmúlt tíz-tizenkét évet tekintve én összesen három olyan elkövetőről tudok, amikor az elkövető komoly erőfeszítéseket tett, hogy ne bántson többé gyerekeket. Egyébként az elkövetők kilencven százaléka olyan, aki a gyerek ismerőse, barátja, hozzátartozója, tehát nem vadidegen. A magam részéről úgy vélem, és a statisztikák is azt mutatják, hogy nagyon sok elkövetőnek tök mindegy, hogy gyereket dug-e meg, vagy sem, mert alapvetően ezek az emberek nem pedofilok, hanem kihasználják, hogy ez egy könnyebb helyzet. Például amikor a férjnek az anyával már nincs szexuális kapcsolata, a gyerekek veszik át a helyet. Az elkövetők döntő többsége arra utazik, akivel könnyebb.
hvg.hu: A szexuális erőszak kizárólag a szexről szól, és nem a hatalom gyakorlásáról?
Gy. Sz.: A szexualitás egy kommunikációs nyelv, ha úgy tetszik, egy formája annak, hogy ezeket a hatalmi viszonyokat le lehessen képezni, de nem minden esetben és nem száz százalékban. A kortárs helyzetekben nagyon sokszor lehet látni, hogy a hierarchia kialakítása során a másik megalázásában valamilyen módon lehet szerepe a szexualitásnak. Például időről időre gyermekotthonokból, zárt közösségekből, fogyatékossággal élő gyerek intézeteiből hallani egy-egy ügyről. Ezekről a helyekről egyébként nagyon kevés információ szivárog ki, ami szintén hatalmas probléma.
hvg.hu: Ezekben a közösségekben a megalázó helyzetek rendszeresen összekapcsolódnak a szexualitással?
V. S.: Nagyon sok esetben a hatalommal való visszaélésben valamilyen szexuális tartalom is megjelenik. De erre nem csak a riportban felbukkanó gyerektábor nagyon jó példa, hanem bármilyen olyan közösség, aminek nagyon sajátos szabályai alakulhatnak ki, és kifelé nagyon zárt. Ha valaki itt vezető hatalmi szerepbe kerül, a szeretet, bizalom és mindenfajta pozitív érzelem is megjelenik, emiatt nagyon nehéz észrevenni, hogy hol van az a határ, amikor már visszaélnek ezzel a hatalommal. Ezt a tanárt nagyon szerették, a mai napig nagyon sokan szépen beszélnek róla, például, hogy milyen fantasztikus magyartanár volt. Valószínűleg nem vették észre, hogy hol van a pont, amikor szólni kellene, vagy neki, vagy akár más felnőttnek.
Gy. Sz.: Az UNICEF Magyarországnál végeztünk 2012-ben egy ezerfős felnőttkutatást a sporttapasztalatokról. Miközben a szexuális jellegű visszaélések a sportban harminc-harmincöt százalékban voltak jelen, a beavatási szertartások az ügyek közel felében. Ezeken pedig sok esetben volt szexuális felhangja a másik megalázásának. Nagyon könnyű belecsúszni azokba a helyzetekbe, amikor a gyerekek akkor is úgy viselkednek, mintha a Legyek urában játszanánk, ha egyébként nem ilyenek.
hvg.hu: Hova fordulhat az a gyerek, akit az apja zaklat, az anyja pedig cinkos ebben?
V. S.: Magyarországon nincsen kiépítve ennek a rendszere. Bizalmi személy lehet ilyenkor egy tanár vagy iskolapszichológus. Fontos, hogy az áldozatban tudatosuljon, hogy áldozat. Nem véletlen, hogy a honlapunkra csak felnőttek írják fel a történetüket, tíz-húsz év távlatából, mert akkor szembesülnek azzal, hogy ők milyen helyzetben voltak. Amikor benne vannak, akkor a legnehezebb elérni a segítségre szorulót, főleg, ha a családban megy a hallgatás vagy, ha mondjuk az anyuka nem hisz a gyerekének, hiába jelez. Tehát inkább lehet beszélni megelőzésről és utókezelésről, ami az emlékek feldolgozását, az együttélést ezekkel az emlékekkel segíti.
Gy. Sz.: Azt látom, ennél egy fokkal még cinikusabb a helyzet, mert a jogszabályok szintjén zérótolerancia van, és elviekben legalább háromszoros háló van a gyerekek körül, amely minden tagjának észlelni, jelezni, eljárni kellene. De mégis őrületesen nagy a látencia, a kevés kutatás is azt mutatja, hogy Magyarországon száz megtörtént esetből tíz derül ki, és abból egy esetben indul eljárás. Pedig az alapellátáson belül elvileg mindenkinek ismernie kéne a gyermekbántalmazás tüneteit. Akinek tudomására jut a gyanúja, és nem jelez, az büntetőjogi felelősségre vonható. Ugyanakkor az esetek döntő többségében pont az bántalmazza a gyereket, akinek a segítségére kellene lennie. Nem egy olyan ügy van, amikor az idősebb testvérek sietnek a kisebb segítségére, mert ők tudják, hogy mi vár a kistestvérre, ha tizenkét éves lesz, és a nagyapa elkezdi használni. Ugyanakkor a gyerekoldalon is van egy csomó gátló tényező, amihez hozzájárul, hogy a felnőttvilágnak ez egy nagyon kényelmetlen történet. Sokkal egyszerűbb nem hinni egy gyereknek. És ez a szakmára is jellemző.
hvg.hu: Ezt hogy érti?
Gy. Sz.: Nem ismerik a tüneteket. Például egy óvodapedagógus számára lehet kérdés, hogy tünet-e, ha a gyerek az asztalon állva maszturbál. Vagy az apukája a hétvégi kapcsolattartáskor mindig megnézi a kislány nemi szervét, hogy rendben van-e, és az összes vizsgálat mindig fél órán keresztül tart. Ez most szexuális erőszak vagy nem? Pornófilmet nézni a gyerek előtt az-e? Nagyon sok olyan kérdés van, amiben a szakma álláspontja sem egyértelmű. A rejtve maradásnak a rémséges büntetőeljárás is nagyon kedvez még. Néha az a felelős döntése a szülőnek, hogy a gyereket nem teszi ki egy évekig elhúzódó procedúrának, melyben többször kellene tanúvallomást tennie és bizonyíték nincs, mert legtöbbször az áldozat szava áll szemben az elkövetőével. És sok esetben az áldozatnak sincs áldozattudata.
hvg.hu: Az elévülési határidő meghosszabbítása hozott eredményt?
Gy. Sz.: Az egyik nóvuma az új büntető törvénykönyvnek, hogy az elévülési határidőt meghosszabbította ebben az esetben a gyermek felnőttkoráig. Én azokat az ügyeimet szenvedtem meg leginkább, amikor az áldozat hosszas munka után elérkezik abba a helyzetbe, hogy büntessék meg az elkövetőt, és elévülési határidő miatt kellett nemet mondani. Egyszer egy hetvenéves néni jött be az Eszter Alapítványba, amikor ott dolgoztam, egy gyerekkori történettel, és hogy ő már leélte az élettét, de ő nem akar úgy meghalni, hogy ő ezt ne tette volna helyre.
V. S.: Sokáig tart, míg az áldozat a büntetésről kezdhet el gondolkodni. Nem ez van a középpontban, hanem hogy minél előbb ki tudjon szállni a helyzetből, amibe belekerült.
Gy. Sz.: Nagyon sokszor a gyerek szereti azt, aki visszaél vele szexuálisan. A szülőt, a tanárt, a nagypapát. Nehezen éli meg, hogy a nevelőapa volt az egyetlen, aki törődött vele, de mellékesen belenyúlt a bugyijába.
hvg.hu: Hogyan lehet továbblépni?
Gy.Sz.: Meg nem történté nem lehet tenni. Abban hogy az áldozat együtt tudjon élni a történettel, iszonyatosan nagy a felelőssége az ellátórendszernek. Jelenleg azonban nincs olyan segítség a rendszerben, ami a szexuális erőszak áldozatává vált gyerekeket és felnőtteket célozná. Ez hihetetlen nagy adósság.
V. S.: Valójában minden eset egyedi, és erre se a szakma, se az állami apparátus nincs felkészülve. Az érintett foglalkozási területeken nincs is olyan képzés, és ez vonatkozik a pszichológusok képzésére is, amely erre készítene fel.
