Tölgyessy Péter - aki SZDSZ-es politikusként szintén tagja volt az Ellenzéki Kerekasztalnak, majd a szabad demokraták első parlamenti frakcióvezetője volt - kitért arra: az 1990-es MDF-SZDSZ-paktum arról szólt, hogy "olyan demokrácia legyen, ahol az alapokban a politikai felek egyetértenek, minden másban pedig versenyeznek".

Álláspontja szerint az 1989-1990-es politikai átmenet "nem volt népszerű Magyarországon", amit jelez, hogy míg itt 65 százalékos volt az első szabad parlamenti választáson a részvételi arány, addig Csehországban ugyanez a mutató 95 százalékos volt, de a keleti blokk országainak többségében is 85 százalék körül alakult.

Az alkotmányjogász úgy látja, a Kádár-korszakban a társadalom többsége elégedett volt, mert "végre béke és kiszámítható élet volt", és a piacgazdaságra történő átmenetet nemigen akarta elfogadni a társadalom.

Az 1998 és 2006 között a Fidesz parlamenti frakciójában ülő Tölgyessy Péter szerint a jelenlegi kormányzat igyekszik választ adni a bajokra. Ennek során a magyar hagyományokra hagyatkozik és nem egyszer nyugatellenes hangot is megüt, továbbá igyekszik szűkíteni a választójogot a regisztráció eszközével, és megpróbálja "leválthatatlanná tenni magát". 

Kónya Imre, az MDF első parlamenti frakcióvezetője kiemelte: az Ellenzéki Kerekasztal és az MSZMP képviselőiből álló Nemzeti Kerekasztal tárgyalásai során megállapodtak abban, hogy az ellenzék sem akar új alkotmányt. Kitért arra, hogy a tárgyalások eredményeként végül nem prezidenciális állam jött létre, amit eredetileg az állampárt akart. Az ellenzék és az állampárt közötti megállapodást az MDF aláírta, az SZDSZ és a Fidesz pedig nem, de a két utóbbi sem vétózta meg, amivel lehetővé vált a rendszerváltás - jegyezte meg.

Szólt arról is, hogy az SZDSZ hozzájárult a kétharmados törvények körének szűkítéséhez, az MDF pedig beleegyezett abba, hogy az SZDSZ jelöltje, Göncz Árpád legyen a köztársasági elnök. Az MDF még szűkebbre szerette volna szabni a kétharmados törvények körét, az SZDSZ pedig több embert is javasolt a posztra, de Antall József miniszterelnök Göncz Árpádhoz ragaszkodott, mert azt remélte, hogy pártatlan marad.

Kónya Imre annak a véleményének adott hangot, hogy Göncz Árpád nem tett eleget ennek az elvárásnak, nem maradt pártatlan, a taxisblokád alatt pedig "egyértelműen az ellenzék oldalára állt", holott "az államfőnek nem ez a szerepe".

Rainer M. János történész, az 1956-os Intézet vezetője kiemelte: Kádár János, az állampárt első titkára 1956 végén politikai kompromisszumra törekedett a munkástanácsokkal, ami kudarcba fulladt. A korabeli kisgazdapárt és a parasztpárt kompromisszumokra hajlandó részének egyfajta "társutasságot" kínált a kormányzatban, de ez sem jött létre, ugyanakkor ez utóbbi körök informális érdekvédelmi hálózata megmaradhatott, és kijárhattak maguknak kisebb engedményeket.

Megemlítette, hogy a népi mozgalom a Kádár-rendszer második felében a magyarság megmaradását állította középpontba, az állampárt azonban besúgóhálózatot telepített rájuk is, amivel igyekezett őket bomlasztani. Egy korabeli párizsi emigráns gondolkodót idézve rámutatott: "az egzisztenciális szabadság restaurálódott a Kádár-rendszerben 1963-1971 között".

A történész utalt arra, hogy a rendszerről szóló korabeli filmek és a szépirodalmi művek "sötétségről, kiábrándultságról, de minimum diszkonform érzetről" számolnak be. Megítélése szerint a Kádár-rendszer nem tekinthető kompromisszumnak, mert "nem volt alku, hiányzott a másik fél, a játékszabályok, a jogi és intézményi garanciák", a rendszert pedig "súlyos lelki és anyagi csapások után fogadta el a társadalom".

M. Kiss Sándor történész, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történeti Intézetének igazgatója azt mondta: 1956-ban a krízist békésen vagy erőszakkal is fel lehetett volna oldani, és "elvileg Kádár mindkettőben gondolkodott". Az ország ekkor szemben állt vele, de Kádár közben felépítette a saját apparátusát, így a párt ideiglenes intézőbizottságát, amely létrehozta a katonai tanácsot, és ennek égisze alatt jött létre a karhatalom - állapította meg.

Felhívta a figyelmet arra, hogy a budapesti munkástanácsok tagjait tárgyalás közben fogták el, 1956 decemberére pedig a hatalom úgy döntött, erőszakkal söpri félre a kegyeleti felvonulásokat, a terrorellenes és az elfogott emberek szabadon bocsátást követelő megmozdulásokat.

A fővárosi Nyugati téri sortűzzel kapcsolatban elmondta: a hatalom előzőleg azt híresztelte, hogy ellenforradalmi lázadás készült 1956 decemberében, és ezzel indokolta az erőszakos fellépést. Hangsúlyozta: a tömegoszlatásnak megvannak a szabályai, amelyeket Kádárék megszegtek, mert menekülő emberekre is lőttek. Megfogalmazása szerint Kádár "jogon kívüli és jogi eszközökkel megteremtette a csend országát".