Sötét bunkerek, elhagyott óriásgarázsok, rádióvevő-állomások. Mivel az oroszok kedvelték ezt a terepet, a Bakonyban túrázva jó eséllyel botlunk bele volt szovjet katonai objektumokba. Mi a hajagtetői bunker gyomrába ereszkedtünk le, ami harminc éve egy esetleges atomtámadás ellen is védve volt.
„Mindenki vigyázzon, mert bárhol lehet akna, gödör, kút vagy lyuk, akár hatméteres is” - figyelmeztet a hajagtetői szovjet vasszörny bejáratánál Kizmus Szabolcs amatőr hadtörténész, bunkerkutató, akivel kilenc méterrel a föld alá ereszkedünk. Az elhagyatott hegytetőn két rozsdás tornyot látunk, fűvel benőtt betonházikókat, és hatalmas, 18 méter hosszú, tátongó garázsokat. A tornyokat ugyan életveszélyes megmászni, mégis van, aki megteszi.
A felfedezendő objektum a Bakony közepén, Herend közelében van, 640 méter magasan - ebből a harcálláspontból irányította volna Moszkva a NATO ellen harcoló magyar és szovjet alakulatokat, bár a bázist alapvetően békeidős kommunikációra tervezték. A tornyokra szerelt antennák hatótávolsága anno meghaladta a kétszáz kilométert, a bunker pedig kiváló lehetőséget adott egy atomtámadás esetén egy szűkebb csoport túlélésére is.
Mivel az újrahasznosításra nem volt kidolgozott terv, az építményből mára nem sok maradt. Ahogy a bunkerkutató fogalmaz: a blokk rendszerváltása igencsak magyarosra sikerült. Amikor 1991-ben kiderült, hogy az alakulatot végleg kivonják Magyarországról, a bázis vezetője szeretett volna némi hasznot húzni a 25 méteres acél antennatornyokból, ezért megbízta az egyik helyi kft. munkásait, hogy kezdjék el a bontást, hogy el lehessen adni a fémet.
Ebből végül annyi valósult meg, hogy egy tornyot elbontottak, az oroszok viszont igen gyorsan távoztak, az objektum pedig végül magántulajdonba került, és az enyészeté lett. Az értékesebb elemeit széthordták a színesfém tolvajok - lángvágóval szerelték le a több tonnás vasajtókat, és elvitték a még megmaradt műszaki berendezéseket, kábeleket és rézhuzalokat.
Nem túl csalogató
A bejáratot mára elbarikádozták: jelenleg egy sáros földhányás mellett lehet leereszkedni egy barátságtalan, szűk lyukon keresztül. Bár a bunker gyomrában már sokkal könnyebb a közlekedés, a térerőt és a fényt hamar elfelejthetjük - csak zseblámpákkal lehet tájékozódni. Orosz feliratok, rozsdás csövek, neonáci graffitik, titokzatos, a laikusnak mára már felismerhetetlen járatok és terek. Az egykori berendezésből főleg gázolaj tartályokat, és a klímaegység maradványait találjuk a mélyben. Amíg mi vakon tapogatózunk a kibelezett bunkerben, Kizmus Szabolcs pontosan tudja, melyik beugróban, mi volt egykor.
Huszonegy szovjet katona aludt és evett a bunker háromszintes emeletes ágyain, de a bázisparancsnoknak is csak egy hat négyzetméteres, puritánul berendezett szoba jutott. Konyha és spájz volt ugyan, külön étkezővel viszont már nem számolhattak. Ezeknél sokkal fontosabb volt a vezérlőterem, a híradószoba, vagy a gépház. Órákig bolyongunk, könnyű megbotlani a lepusztult gerendák között, itt-ott még az olajszagot is érezni lehet, ezért sem ajánlott rágyújtani. A kijutás sem túl baráti, de megúszható: vaslétra vezet ki egy szűk járaton a hegytetőre.
Pusztítással kezdték
Az állomást 1983 nyarán kezdte el építeni Moszkva, ehhez pedig egy közel 50 ezer négyzetméteres erdős területet taroltak le robbantással és munkagépekkel. A fő- és mellékfalakat orosz kiskatonák húzták fel előre legyártott elemekből, amelyeket a herendi vasútállomás melletti üzemben öntöttek ki. A mesterséges domb alatt két szintet alakítottak ki.
A komplett rendszer kiépítéséről a rendelkezésre álló források alapján annyit lehet tudni, hogy a Varsói Szerződés védelmi bizottságának 1977-es ülésén született egy olyan határozat, mely szerint korszerűsíteni kell a szövetség informatikai rendszerét. Ennek volt az eredménye a katonai kommunikációban áttörést jelentő BARSZ-rendszer (ez a mozaikszó egy védett, autonóm rádiórendszert takart), aminek Hajagtető volt az egyik magyar bázisa, 504-es számmal.
A Hópárducnak is nevezett rendszert 1987-től kezdték el működtetni a szovjetek, az eredeti tervek szerint 28 állomást építettek volna fel több országon átívelően, ami 5000 kilométer átfogását jelentette volna, ez azonban sosem valósult meg. Ettől függetlenül a Szovjetunióban öt, Lengyelországban hét, az NDK-ban és Csehszlovákiában három-három, Magyarországon és Bulgáriában pedig négy-négy BARSZ típusú objektumot építettek fel 1983 és 1987 között.
Ez a katonai objektum egyébként nem egyedi a környéken: 20-25 kilométerrel arrébb, Tótvázsonyban például atomfejeket tároltak. A "Kis Moszkvának" is nevezett területet most is őrzik, s csak különleges engedéllyel lehet bejutni. Az ottani szovjet laktanyában, mint sok más helyőrségben, a katonák a családjukkal éltek együtt, gyermekeik ott jártak iskolába, a katonafeleségek pedig a telep konyháján, kórházában, óvodájában dolgoztak. Ezek a tömbök Magyarországon - miután eredeti funkciójukat elvesztették - mára zömmel mind szellemvárosokká változtak.
