„A kétharmados parlamenti többség nem ad felhatalmazást a 'többség diktatúrájára'. Az alkotmánybíráskodás kialakulását világszerte alapvetően ez indukálta. A mindenkori parlamenti többség tevékenységét, azt, hogy jogalkotói hatalmával éljen, és ne éljen vissza, azt, hogy a hatalom gyakorlása ne csapjon át visszaélésbe, kizárólagosságba, azt, hogy a többségi akarat érvényre juttatása együtt járjon a kisebbségi érdekek körültekintő, tárgyilagos mérlegelés szerinti méltányos figyelembe vételével, nos: mindezt az alkotmánybíróságok biztosíthatják” - írja esszéjében Vörös Imre jogász-akadémikus.

A volt alkotmánybíró érvelése szerint „nem a részről, hanem az egészről van szó. Lehetséges, hogy a médiatörvény, a bírák jogállásáról, az Alkotmánybíróság hatásköréről, a büntetőeljárásról szóló törvények rendelkezései önmagukban még akár alkotmányosnak is minősülnének. A rendszer egésze azonban fogaskerékszerűen egymásba illeszkedő hatalmi gépezetet, s azt a Kötcsén előre bejelentett „centrális erőteret” hozta létre, amely nem feltétlenül jogállami és demokratikus”.

„Nehéz nem szembenézni a tényekkel: alapos a gyanú arra, hogy kiépült a kizárólagos közhatalom-birtokláson alapuló hatalomgyakorlás rendszere. Ezt a köznyelv államcsínynek nevezi. Márpedig sem az egykori Magyar Köztársaságban, sem a mostani Magyarországon nem szabad államcsínyt végrehajtani. Alkotmányosan nem. A legitimitást - a törvényhozási úton végrehajtottságot - ugyanis felülírja az alkotmányosság” - érvel Vörös Imre jogászprofesszor.

Vörös Imre esszéje a HVG csütörtökön megjelenő számában olvasható.