„Száz évvel ezelőtt, egy roma ember, ha azt akarta, hogy a fia vigye valamire, a hátán vitte el a cigánysor végéig, hogy ne legyen sáros a gyerek lába, ne csúfolják szedett-vetett külseje miatt az iskolában. Mert a cigánytelepnél véget ér minden, kezdődik a sáros, begyepesedett, több száz éves történelem. A baj csak az, hogy ma is ugyanabba a sáros nyomba taposnak bele a cigánysorokon” – mondja Attila, a magát roma aktivistaként meghatározó miskolci fiatalember.

Mindig az arcomba böfög

Most sincsenek jobb helyzetben azok, akiknek a telepről sikerül bekerülniük egy jobb hírű óvodába vagy iskolába. Norbi, a kilencéves nyíregyházi roma kisfiú a város hírhedt cigánytelepéről jár a belvárosi, jómódú gyerekek közé. Az édesanyja nagyon büszke volt rá, amikor felvették az „úri iskolába”, az öröm azonban nem tartott sokáig. A fiú fejét a földnek szegezve, nagy nehezen elmondja, hogy osztálya egyetlen roma tanulójaként a többiek részéről mindennapos megaláztatásnak van kitéve, „folyton cigányoznak”, az egyik társa például minden nap az arcába böfög, „a múltkor öten jöttek nekem” – meséli. A történeteknek, úgy tűnik, se vége-se hossza: a tornatanár „mindig nagyon erősen megszorít, de csak engem”, az egyik kislány pedig azt mondta a tanár előtt, hogy "nem szeretném, ha ellopnád a telefonom, mert akkor apukám bejön, és megver". "És a tanár nem szól semmit?" – csattan fel az édesanya. A korábbi tanítónőről azonban szeretettel beszél: "ő mindig rászólt a többiekre, ha cigányoztak. Tudta nagyon jól, hogy Norbi honnan jött, miféle, de nála csak az számított, hogy a gyerekek megértsék és elfogadják egymást. Azt mondta, hogy nem szabad annyiban hagyni, hát megpróbáltunk beszélni a mostani tanárral. De hiába mégy jelentgetni, úgyis nekik lesz igazuk, mert te cigány vagy, neked úgyse lehet igazad.”

''Politikailag nem éri meg'', hogy cigányok és nem cigányok között csökkenjen a feszültség?

Stiller Ákos

„Már nagyon unom” – mondja lemondóan Norbi, az édesanya pedig büszkeségét félretéve most azon gondolkodik, hogy a kisfiút átviszik abba az iskolába, ahová a többiek is járnak a telepről. Pedig ha egy roma gyerek a telep iskolájába jár, óriási hátránnyal indul, hogyha pedig eljut egyáltalán olyan intézménybe, ahol esélyt kaphat arra, hogy a tovább léphessen, elkerülhetetlenül a többiektől való különbözősége kerül középpontba. „Amikor bekerültem olyan intézménybe, ahová nem jártak cigányok, nehezen találtam a közös hangot. A szegregált általános iskolákat városszerte ismerik, ezért, ha a továbbtanuláshoz bárhova is adod be a jelentkezési lapot, akkor is látják, honnan jöttél” – számol be tapasztalatairól a miskolci Attila.

„Elkérik a lakcímedet, látják, hogy milyen utcában laksz, már azért nem kellesz sehova, mert azt gondolják: na, ez onnan jött. És akkor már tudják azt is, hogy milyen vagy. Arról, hogy romák vagyunk, mi nem tehetünk. Minket így kellene, hogy elfogadjanak. Nagyon ritka az olyan magyar, aki cigányt elfogad. És ez így van, akárhová mégy. Hiába vagy illemtudó, hiába jó a szíved és meg tudsz jelenni úgy, ahogy kell. De egy cigány menjen úgy be, hogy durva, csúnyán beszél vagy a megjelenése nincs rendben, rögtön a többi is olyan lesz, mint ő” – meséli keserűen Norbi édesanyja, majd hozzáteszi: „de a legjobb barátnőm magyar, itt él a telepen”. „Olyan, mintha ő is cigány lenne” – sorolja a kisfiú is.

"Politikailag senkinek nem éri meg"

Attila úgy látja, hogy „politikailag senkinek sem éri meg az, hogy elősegítse és bemutassa: együtt tud élni és tanulni a cigány és a magyar, hiszen akkor elesnének legalább egy jó októl, amiért egymásra mutogathatnak”. A mindenkori kormány meglátása szerint ezért nem fektet nagyobb hangsúlyt az elfogadást és együttélést előmozdító, roma gyerekek felzárkóztatását elősegítő, integrált oktatás megszervezésébe. „De miért neveljünk újra és újra írni-olvasni nem tudó cigány gyerekeket, ez kinek jó?” – kérdezi megütközve.

Pedig az aktivista szerint "fel kellene ismerni, hogy ha nem adunk esélyt ezeknek a gyerekeknek, nem lesz nyugdíjunk", ez egyszerű demográfia. "El kellene fogadni, hogy nincs más lehetőségünk. Ha a romáknak tudást adnánk, megváltozna, kinyílna a világ, mivel el tudnák mondani, hogyan kellene a dolgokat alulról megszervezni. A helyi vezetők gyakran ezért érzik veszélyesnek a tudatos romákat. Pedig ha egy faluért vagy közösségért mindenki tenni akar, akkor nem fognak szembefordulni egymással” – vázolja a borsodi cigányság felemelkedésének esélyeit latolgatva.

"Nem tudom magamat hova sorolni"

"Cigány-magyar konfliktus mindig lesz, nem változik és nem is fog" – mondja az alsózsolcai Tünde, aki nem roma származású férjével három lányt nevelt fel. "Akármit csinálsz, ezt már egy kisgyerek is érzi. Még négyéves se volt az egyik lányom, amikor egyik reggel, kéz a kézben közeledtünk az óvoda felé. Felnézett rám, és azt mondta: anya, délután apa jöjjön értem, mert akkor nem fognak csúfolni a többiek."

Tünde a gyerekek születése után letette az érettségit, gyermek- és ifjúságsegítő képesítést szerzett, jelenleg dajkaként dolgozik egy óvodában. De az ő élete sem volt mindig ilyen rendezett. Édesapja nem ismerte el saját gyerekeként, nagymamája vette magához, aki a hátára kötötte, úgy ment vele napszámba dolgozni. „Amikor nagymamám meghalt, kilencéves voltam. Onnantól minden utat megjártam. Édesanyám újra férjhez ment, ott nem fogadott el a mostoha. Így kerültem az utcára, utcáról a nevelőintézetbe, onnan megszöktem, visszakerültem az utcára. Képzelj el egy 12 éves cigánylányt. Éjfélkor ott állsz az utca közepén és sírsz, mert senki nem enged be. Évek bolyongásai voltak ezek” – meséli.

Tündét tizennégy évesen vette magához nála kilenc évvel idősebb férje, egy szintén nagyon szegény, hétgyermekes paraszti családból származó "magyar ember". "Háromnapi ismeretség után költöztünk össze, barátilag. Azért, mert ő sajnált engem, hogy ilyen szedett-vetettként jártam a falvakat. Azóta is együtt vagyunk. A szerelem nem, de a szeretet aztán bőségesen megjött, és ebben minden benne van. Mindenem a férjem, mindent helyettesít, a barátot, az apát, az anyát."

Tünde mindennapos kapcsolatban van a "tanyán", vagyis a cigánysoron élőkkel, hiszen ő is itt nőtt fel, velük jár a helyi metodista gyülekezetbe. Őt azonban a helyi roma közösség már "magyar asszonyként" tartja számon, mivel "magyar emberhez" ment feleségül. Amikor megszülettek a gyerekek, folyamatosan azzal kellett szembesülniük, hogy "sem a cigányok, sem magyarok között nem tudták őket elhelyezni. A magyarok azért nem fogadták el őket, mert cigány az anyjuk. A cigányok azért nem, mert magyar az apjuk. Szegénykék itt se, ott se érezték jól magukat. Én is így vagyok vele, nem tudom magamat hova sorolni.”