2010. október 4-én, a szokásos parlamenti viták közben, kora délután érkezett a hír: „Átszakadt a tározó - iszapömlés Devecsernél”. Első pillantásra ez nem mondott nekünk sokat, hiszen addig kevesen láttunk a szerkesztőségben „iszaptározót”. Valamilyen patakra gondoltunk, amely esetleg megáradt; a hírnek csak a közepén szerepelt a „vörösiszap” szó. Aztán egyszer csak ömleni kezdtek az igencsak ellentmondásos információk.
Az első hírből egyáltalán nem volt egyértelmű, hogy a vörösiszap-tározó tetején úszó folyadék tulajdonképpen marónátron volt, egy rendkívül veszélyes anyag. Nem volt nyilvánvaló, hogy amikor a gát átszakadt, ez a hatalmas mennyiségű marólúg rázúdult két településre, összesen tíz ember halálát okozva, százötvenen pedig megsebesültek a katasztrófában. Azt sem tudta mindenki, hogy a vörösiszap az alumíniumgyártás mellékterméke, mikroszemcsékből és mérgező, toxikus nehézfémekből áll. Nem tudtuk, hogy a port szárazon – például másnap, kedden, Devecserben – egészségtelen belélegezni.
Ők se tudták...
Persze nemcsak mi nem tudtuk, hanem valószínűleg a devecseriek, kolontáriak sem, akikre rázúdult a vörösiszap. Aznap este Devecserbe érve csak azt láthattuk, hogy több méteres magasságban megáradt a Torna-patak. Az eset későbbi rekonstrukciójából tudtuk meg, hogy a tározó tetejéről először a híg, marólúgos folyadék zúdult le, a szárazabb, tömörebb alsóbb rétegek nagy része a hatalmas tározó alján meg is maradt. Mindez azt eredményezte, hogy a magasra feltöltött, hatalmas tározó átszakadásakor hipószerű hatalmas ár öntötte el először Kolontárt, majd Devecsert. A több méteres hullám nem túlzás: iszonyatos pusztítást végzett az áradás, az iszap a házfalakat mindkét település legsúlyosabban érintett részén két-három méteres magasságban festette pirosra. És mint említettük: nemcsak az áradás ereje, hanem a kiáradt anyag veszélyessége sem volt hétköznapi.
Az első hírekben még nem esett szó halálos áldozatokról, csak arról, hogy „a kolontári iskolából gyermekeket kellett kimenekíteniük a tűzoltóknak”. Elképzelni sem lehetett Budapestről azt a hatalmas mennyiségű iszapot, mintegy 700 ezer köbméternyi anyagot, amely elárasztotta „az Ajka és Devecser között lévő Kolontár települést”. Az első MTI-hír szerint „az ár Devecser irányába folyik, az anyagi kár jelentős, a felderítés jelenleg is folyik”. Csak később érkezett a Mávinform közleménye, amely szerint a vasúti sínekre folyt iszap miatt a Budapest-Székesfehérvár-Szombathely vasútvonalon Ajka és Devecser között Kolontár megállóhelynél már „12 óra 30 perckor le kellett zárni a vasúti pályát”. (A hírek a katasztrófa után több mint egy óra múlva értek Budapestre. Maga a gátszakadás – mai tudásunk szerint – dél és fél egy között következett be.)
Veszélyes anyag
A következő „vörösiszapos” MTI-hír már arról szólt, hogy a vörösiszap veszélyes anyag, és ekkor már tudtuk, hogy nagy baj lehet, hiszen megérkeztek az információk az első halálos áldozatról. Akkor már indulóban voltunk a helyszínre (szerencsére legalább egy-egy gumicsizmát beszereztünk közben magunknak), s mire Devecserbe értünk, a hírek és álhírek már jócskán összekeveredtek.
A devecseriek tragédiáját nehéz lenne szavakkal érzékeltetni. Hétfő este, a katasztrófa napján, odaérkezésünkkor találkoztunk olyan polgárőrrel, aki kimentett a megáradt Torna-patakban, a vörösiszap-áradatban három kilométeren át hánykolódó férfit. A megmenekült ember nővérét azonban hiába keresték aznap este.
Katasztrófafilmek képei
Ami a vörösiszappal elöntött Devecser képét illeti, az amerikai katasztrófafilmeket idéző jeleneteket láttunk. Rajtunk, újságírókon legfeljebb gumicsizma volt, miközben a honvédség alakulatai vastag védőfelszerelésekben, búvárszerű öltözetben közelítették meg az áradó Torna-patakot. A vegyvédelmi szerelés, a hatalmas honvédségi teherautók és különleges járművek látványa, az éjszakában világító reflektorok, a szúrós szag (mint utóbb kiderült, a marónátront éreztük) félelmetes és kísérteties hangulatot keltettek.
Devecser főutcáját ekkor már folyamatosan locsolták, de a mellékutcákban még állt a vörösiszap, vagy a locsolóvízzel keveredett barnásvöröses szenny. Fotós kollégánk, Stiller Ákos derítette fel a helyszínt – a devecseri patakpart a sötétben talán félelmetesebb látványt nyújtott, mint másnap délelőtt.
Az áradat a plafonig emelkedett a földszintes házakban, az emeletes épületekben az ott lakók a felsőbb szintekre tudtak menekülni. Amint a túlélők elmondták, még szerencse, hogy dél körül történt a gátszakadás, hiszen a gyerekek többnyire iskolában voltak, a felnőttek pedig dolgoztak. Ha otthon vannak, még tragikusabb lett volna a helyzet.
A bajban persze rögtön ott volt a segítség is: a helyi iskolában egy ideiglenesen felállított szükségszálláson, egy osztályteremben – a hajléktalanul maradt devecseriek között – néhány tábori ágyat kaptak az éjszakára ottrekedt újságírók is.
Másnap reggel Kolontáron egy idősebb ember állt a patak partján – kopott melegítője azt bizonyította, hogy az ajkai timföldgyárban dolgozott, amelynek tározója átszakadt. A széttört kolontári patakhíd mellett meredt a messzeségbe. Édesanyját kereste, hiába. Közben az áldozatokról szóló hírek egyre sokasodtak, a halottak száma folyamatosan nőtt. Az utolsó, a tizedik, 2010 novemberében halt meg a győri kórházban.
Pánik és álhírek
Másnap reggel, Kolontáron a védelmi bizottság tartott ülést. Politikusok – és nagy nehezen – az ajkai timföldgyárat üzemeltető MAL Zrt. vezetői is megjelentek a helyszínen. (Hogy miket mondtak a cégvezérek, azóta is idézi a sajtó, nem is tartjuk érdemesnek citálni e szavakat.)
A tanácskozás után, az idegesítő várakozás közben rémhírek terjedtek. Kolontár központjában kedden délelőtt például mindenki futni kezdett hirtelen – azt hallották, hogy átszakadt egy másik iszaptároló-kazetta is. Amikor megláttuk a rohanó, kiabáló embereket, mi is felszaladtunk a templomdombra a főutcáról. A pánik alaptalannak bizonyult: a vízügyi szakemberek mindenkit – politikusokat, újságírókat, helybelieket – megnyugtattak: nincs ok az aggodalomra, nem szakadt át újabb kazettafal.
Kolontáron, Devecseren azóta megkezdődött a kárelhárítás. A természeti, környezeti károk felmérése is zajlik, aligha kétséges, hogy a pusztítás maradandó károkat okozott a környék élővilágában. A kiáradt vörösiszap nagy részét visszahordták ugyan a tározóba, új házakat is építettek a károsultaknak, de máig nem tudni, pontosan kik felelősek a történtekért, és mi okozta a gátszakadást. A MAL Zrt. – Magyar Alumínium és Termelő és Kereskedő Zrt. – ugyan az elmúlt hetekben kapott egy 135 milliárd forintos gigabírságot, de ez nem az okok tisztázásának volt az eredménye, hanem csupán azt jelezte, hogy a környezetbe kikerült óriási mennyiségű káros anyagért a céget teszi felelőssé a hatóság.