Az index alapján Törökország mellett Ukrajnában, Bulgáriában és Magyarországon a legerősebb a kereslet a kirekesztő, rendszerellenes, tekintélyelvű ideológiákra és megoldásokra. Hazánkban hat év alatt több mint duplájára, 10 százalékról 21 százalékra nőtt a potenciális jobboldali extremisták aránya. Magyarország ugyanakkor inkább a kivétel, mely nem erősíti, hanem cáfolja a szabályt.

A kutatás nem igazolja ugyanis azt a sokat hangoztatott tételt, miszerint az utóbbi években Európa-szerte kibővült a szélsőjobboldal társadalmi bázisa. Míg Kelet-Európa egyes országaiban ez a tendencia valóban megfigyelhető, Nyugat-Európában a szélsőjobb jelentette fenyegetés inkább csökkenőben van. Annál is inkább, mert Nyugat-európában a szélsőjobb slágertémája a bevándorlásellenesség, ami erőteljes rendszerellenességgel nagyon ritkán egészül ki. Kelet-Európában az előítéletesség és romaellenesség erőteljes rendszerellenességgel, bizalmatlansággal és rossz közérzettel kapcsolódik össze, ez a kombináció pedig komolyabban veszélyezteti a rendszer stabilitását.

Keresleti oldal

Ralf Dahrendorf tétele szerint egy politikai rendszert hat hónap alatt le lehet váltani, egy gazdasági rendszert hat év alatt át lehet alakítani, a társadalmi változáshoz hatvan év kell. A közhellyé vált állítás új megvilágításba kerül, ha megnézzük, a demokratikus intézményekhez való állampolgári viszonyban milyen alapvető változások tudnak végbemenni egy társadalmon belül akár néhány év leforgása alatt is. A kedvezőtlen trendre példa, hogy Ukrajnában 2005 és 2007 között, a narancsos forradalomból való kiábrándulás időszakában az intézménykritikus rendszerellenesség 25-ről 51 százalékra nőtt.

Ugyanez a mutató Magyarországon 2003 és 2009 között csaknem négyszeresére, 12-ről 46 százalékra emelkedett. A gyors átalakulás persze nem csak a régió országaira jellemző: az olyan társadalmi tapasztalatok, mint a háborúk, terrorcselekmények, válságok vagy akár a kormánnyal való extrém elégedetlenség más országokban is gyorsan átrajzolhatják a sokszor kulturálisan beágyazottnak és így nehezen megváltoztathatónak hitt jellemzőket, mint a bizalom másokban és a társadalmi intézményekben, vagy a kisebbségekkel szembeni tolerancia.

A DEREX index segítségével nyomon követhetőek az egyes társadalmak radikalizálódásával fenyegető tényezők időbeli változásai. A jobboldali extremizmus iránti magasabb igény pedig több szempontból is rizikófaktort jelent. A bizalom alacsony szintje erodálhatja a demokratikus rendszert, rontva annak működőképességét. Az erős elitellenesség és a gazdasági bezárkózás iránti igény a befektetői környezetet ronthatja, a xenofóbia és agresszív nacionalizmus pedig a külső és belső békét veszélyeztetheti. Az előítéletes, nacionalista, rendszerellenes közvélemény a politikai rendszer szereplőit is radikálisabb irányba tolhatja. Jó példa erre Bulgária esete, ahol Bojko Boriszov kormánya sokszor a demokratikus kereteket áthágva igyekszik leszámolni ellenfeleivel, és rendpárti retorikáját gyakorlatba átültetve szinte rendőrállam kiépítésén munkálkodik – mindezt a közvélemény élénk helyeslésétől kísérve.

Ez a veszély az adatok alapján leginkább Európa keleti részén fenyeget. A szélsőjobboldal potenciális támogatói a vizsgálatba bevont országok közül a térség „zaklatottabb” közelmúltú országaiban - Ukrajna, Magyarország és Bulgária - illetve Európán kívül Izraelben és Törökországban a legmagasabb. Ezen országokban a potenciális jobboldali extremisták aránya a társadalom 20-30 százalékát teszi ki.

(Az alábbi táblázat a Fullscreen feliratra kattintva teljes képernyőméretben megtekinthető)

A Kelet-Nyugat törésvonal mellett azonban nem elhanyagolható az Észak-Dél törésvonal szerepe sem, az EU 15-ök közül a déli országokban (Görögországban, Olaszországban és Portugáliában) láthatunk magasabb arányokat. A legalacsonyabb jobboldali extrémizmus iránti igényt a skandináv országokban találhatjuk, itt a lakosság alig egy-két százaléka fogékony az ilyen ideológiákra. Nyugat-Európában egyedül Portugáliában tapasztalhatunk számottevő, és Nagy-Britanniában kismértékű emelkedést, más országokban a DEREX inkább hanyatlást mutat. Ez arra is utal, hogy – bár bizonyos országokban egyes tényezők erősödhettek (például Ausztriában az előítéletesség), és a látványos ellenpéldák (a holland Szabadságpárt) a szélsőjobb előretörésének látszatát keltik – a társadalmi bázis és főleg az általa hordozott politikai kockázat Nyugaton inkább csökkenőben van.

A szélsőjobboldali pártokhoz hasonlóan a jobboldali extremizmus iránti igény is sokszínű, és egyes országokban és régiókban eltérő formában jelentkezik. A különbségek már két szempont mentén is megragadhatóak. John W. Gardner, a demokrata Johnson elnök republikánus egészségügyi miniszterének találó megfogalmazása szerint a politikai extremizmusnak két fő összetevője van: „a világ bajainak végtelenül egyszerű diagnózisa, illetve a meggyőződés, hogy mindezen bajok mögött jól azonosítható cselszövők állnak”. A DEREX index Közérzet-dimenziója inkább az előbbi, az Értékítélet-dimenziója pedig az utóbbi összetevőt tárja fel. A Közérzet a gazdasági-politikai viszonyok megítélését, egy adott ország politikai-társadalmi intézményeivel, vezetésével, más polgáraival kapcsolatos viszonyát; az Értékítélet pedig a külső és kisebbségi csoportokhoz (homoszexuálisok és bevándorlók), illetve az irányt mutató társadalmi normákhoz, normarendszerekhez (pl. vallás) és az tekintélyekhez való viszonyt méri.

A kelet-európai régió húsz évvel a rendszerváltás utáni állapotáról is sokat elmond, hogy a kelet-európai országok többségében a (rossz) közérzet-mutató rendre magasabb, mint az értékítélet-mutató. A jobboldali extremizmus fő „gyúanyagát” itt tehát a rendszerrel, a kormánnyal és a közállapotokkal kapcsolatos elégedetlenség jelenti – hatványozottan igaz ez Bulgáriára és Ukrajnára. Nyugat-Európa legtöbb országában (kivételt egyedül Portugália képez) ugyanakkor rendre magasabb Értékítélet-pontszámokat láthatunk. Ez arra utal, hogy ezen országokban a sokszor globalizáció-ellenes, tekintélyekre és tradicionális értékekre hivatkozó sovinizmus és etnonacionalizmus az a jellemző viszonyulásmód, amelyre a neopopulista radikális pártok politikát építhetnek.

Az előítéletesség és idegenellenesség  azonban csak viszonylagosan mutat nagyobb értéket Nyugaton, hiszen a keleti országok ebben a vonatkozásban is lekörözik nyugati társaikat. Így paradox módon a bevándorlásellenesség rendszerint azokban az országokban a legmagasabb, ahol egyébként a bevándorlók száma elenyésző. A „virtuális”, ismeretlen idegen ugyanis legalább olyan erős félelmeket és averziót tud kiváltani, mint a valóságos, kézzelfogható.

Ami az alacsonyabb nyugati előítéletességet illeti, Geert Wilders holland iszlámellenes politikus megjegyzésének valószínűleg van tudományos részigazsága is: „Én csak kimondom, amit a többség gondol, de nem meri kifejezni”. A nyugati országokban ugyanis a politikai korrektség és a tolerancia normája rendszerint olyan erős (sokszor az iskolai tananyagnak is része) hogy az válaszadók egy része mások, így a kérdezőbiztos elől is elhallgatja kisebbségi csoportokkal szembeni előítéleteit, míg Kelet-Európában leplezetlenül és nyersen zúdítja azokat a kérdezőbiztos nyakába. Ez ugyanakkor már önmagában is a társadalmi fejlődés jele: a szégyellt és rejtegetett előítéletek – tudatosan legalábbis – ritkábban vezetnek nyíltan diszkriminatív, kirekesztő viselkedésformákhoz.

A jobboldali extremizmus nem csak többség, de a kisebbség irányából is fenyegetést jelenthet – sőt, a kisebbségellenes radikalizmus rendre „kitermeli” a kisebbség radikalizmusát. Bulgáriában például a muszlim vallásúak 20 százaléka a (a teljes lakosság megközelítőleg 4 százaléka) potenciális jobboldali szélsőséges.. Ez pedig arra utal, hogy az országban nem csak a török-és romaellenes többség, de a török kisebbség is a radikalizálódás veszélyét hordozza.

(Az alábbi táblázat a Fullscreen feliratra kattintva teljes képernyőméretben megtekinthető)

A külső konfliktusok jó eséllyel bővítik a szélsőjobb társadalmi bázisát. Az országoknak egy jellegzetes, Európán is túlnyúló csoportjának társadalmaira egyfajta „harci készültség” jellemző. Izrael, Görögország, Törökország és Ciprus sorolható ide. Ezen országok karakterét extrém magas előítéletesség (főleg bevándorlásellenesség), a tekintélyelvűség és behódoló normakövetés, illetve a tradicionalista jobboldaliság magas szintje határozza meg. Az indulatok nem feszegetik azonban a rendszer kereteit és intézményeit. A közérzet relatíve kedvezőbb, az indulatok fő céltáblái nem a politikai intézmények, hanem az „idegenek”, a külső és kisebbségi csoportok.

Ezt a mintázatot elsődlegesen a magas konfliktusszint: háborús- vagy terrorfenyegetettség, illetve diplomáciai ellentét indokolja. Izrael és Ciprus esetében ez nem szorul különösebb magyarázatra. A ciprusi konfliktusban ugyanakkor a másik két ország, Törökország és Görögország is mélyen érintett. E két országból ráadásul az utolsó adat a különösen zaklatott 2005-ös évből származik (továbbá 2004-ben tartották Cipruson az ENSZ rendezési tervéről folytatott, végül a görögök által elutasított referendumot – ld.. HVG, 2004. november 29.). A paprikás görög közhangulatot szíthatta a Macedóniával folytatott névvita is, míg a Törökországgal szomszédos Irakban ebben az évben kaotikus háborús állapotok uralkodtak, az iraki szélsőségeseknek sok török is áldozatul esett, és fellángolt a kurd függetlenségi mozgalom is.

Érdekes, hogy a kelet-európai országok közül csak egy esetben találunk a fentihez hasonló, zárt és konfliktusos mintázatot. Szlovákiában az Értékítélet-index, azaz az előítéletesség és a jobboldali értékorientáció növekedett 2005 és 2009 között, míg a Közérzet jelentősen javult. A szlovák közvéleményre vélhetően hatott a Fico-kormány populista nacionalizmusa és konfliktusosan protekcionista politikája, mely gazdasági és szimbolikus sikerei révén szélesebb körű választói elégedettséget kelt. A szomszédos Csehországból az utolsó adat 2005-ös, itt a két évvel korábbi felvételhez hasonlóan növekvő DEREX-értéket láthatunk, amit főképp a közérzet romlása magyaráz (2003-tól kezdődött ez egyre népszerűtlenebb és sikertelenebb baloldali kormányok politikai vesszőfutása).

Lengyelország és Magyarország összevetése érdekes, ugyanakkor a mi szempontunkból meglehetősen lesújtó képet mutat. A két ország 2003-ban hasonló bázisról indult: Magyarországon 10, Lengyelországban 9 százalék volt a potenciális jobboldali extremisták aránya. Míg ugyanakkor Lengyelországban a 2005-ös, csúcsérték után (ebben az évben került hatalomra a Kaczinsky-ikrek vezérletével a fundamentalista jobboldali pártok szövetsége a baloldal korrupciós ügyeket követő széthullása után) az index jelentősen csökkent, Magyarországon az utóbbi négy évben folyamatosan nőtt.

Az eltérő irányú változást a Közérzet terén tapasztalhatjuk leginkább. A hagyományosan konzervatív és vallásos lengyel közvélemény csak kismértékben tolódott jobbra 2005-ben, az index emelkedését alapvetően az elitellenes érzelmek hirtelen fellobbanása eredményezte – majd ennek alábbhagyása, illetve a gazdasági helyzet megítélésének javulása „konszolidálta” a lengyel közvéleményt. A lengyel példán jól látható, hogy a középpártok és főleg a kormánypártok sikere vagy éppen sikertelensége, illetve a gazdaság megítélése erősen hat a jobboldali extremizmus iránti kereslet hullámzására.

Magyarországon ezzel szemben ez az igény 2003 óta töretlen növekedést mutat. Ehhez jelentősen hozzájárult az előítéletesség (főleg idegenellenesség) növekedése is, mely 2003 és 2007 között 37-ről 55 százalékra növekedve többségi jellemzővé vált. Még fontosabb oka ugyanakkor a jobboldali extremizmus iránti fogékonyság erősödésének a Közérzet-index romlása, azon belül is leginkább a politikusellenesség erősödése, a kormánnyal és a demokratikus rendszerrel szembeni növekvő elégedetlenség. Jellemző a magyar társadalom gondolkodására, hogy a bizalmatlanság minden intézményre átsugárzik – olyanokra is, melyek a magyar közviszonyok formálásában igen mérsékelt szerepet játszanak. 2003 és 2009 között például az ENSZ-szel szemben nagyon bizalmatlan válaszadók aránya is csaknem megháromszorozódott, 5-ről 15 százalékra emelkedett. Gardner fenti tétele az extremisták leegyszerűsítő diagnózisáról Magyarországra mintha hatványozottan igaz lenne: a magyar szélsőjobboldal az általánossá vált „minden és mindenki rossz” érzéséből kovácsolhat népszerű ideológiát.

Kínálati oldal

A jobboldali extrémizmusra irányuló társadalmi kereslet nem teremt automatikusan szélsőjobboldali politikai kínálatot. Ebből következően – bár a legtöbb esetben megfigyelhető az együttjárás – azokban az országokban, ahol magas a Derex-index értéke nem feltétlenül találunk erős szélsőjobboldali pártokat és mozgalmakat, ugyanakkor ott is lehetnek jelentős jobboldali radikális erők, ahol az index értéke alacsony. Ennek egyfelől oka az, hogy a Political Capital által kidolgozott mutató nem a szélsőjobboldal intézményes erejét, hanem a társadalmi-politikai kockázatokat méri, másfelől a szélsőjobboldali politikai kínálatot a társadalmi kereslet mellett számos más tényező is meghatározza.

A kínálati oldalt azonban nem független kereslettől. Ez megmutatkozik abban, hogy a nyugat-európai szélsőjobboldal szereplői rendszerint sokkal kevésbé elutasítóak a politikai rendszerrel szemben, mint a sokszor heves rendszerellenességet mutató kelet-európai társaik. A nyugat-európai országok társadalmai a DEREX-index adatai alapján az előítéletesség és a jóléti sovinizmus alindex esetében mutatnak magas értéket, míg a rendszerellenesség, illetve a félelem, pesszimizmus, bizalmatlanság kategóriájában jóval alacsonyabbak számok, ráadásul a különböző kategóriák nem kapcsolódnak össze. Ezen a ponton tehát a politikai kínálat a társadalmi kereslet között jól látható válik az összefüggés.

A nyugat-európai szélsőjobb slágertémája a bevándorlásellenesség, ami ugyan kiegészülhet más tartalmakkal is, de erőteljes rendszerellenességgel aligha – ez pedig biztosítja ezen rendszerek stabilitását. Így például Dániában, Hollandiában, Finnországban vannak ugyan erős idegenellenes pártok, az álaluk elért választási eredmény általában megfelel a DEREX előítéletesség és jóléti sovinizmus alindex értékeinek. Kelet-Európában viszont az előítéletesség és romaellenesség erőteljes rendszerellenességgel, bizalmatlansággal és rossz közérzettel kapcsolódik össze.

Mindez látványosan mutatkozik az ún. gárdajelenségében, amikor is az alternatív félkatonai szervezeteket létrehozó pártok gyakorlatilag nyíltan megkérdőjelezik az állam erőszakmonopóliumát, sőt, gyakorlatilag alternatív államszervezet kiépítését ígérik. 2007 nyarán elsőként Bulgáriában alakult meg a Nemzeti Gárda, majd ezt követte Magyarországon a Magyar Gárda, illetve Csehországban a Nemzeti Gárda. Minderre Nyugat-Európában – Olaszországot leszámítva – alig látunk példát, a rendszer szilárdságát ott kevéssé fenyegeti a szélsőjobboldal, a kelet-európai demokráciák azonban jelenleg jóval instabilabbnak látszanak.

Ebben a vonatkozásban nem mellékes a kelet-európai szélsőjobb pártok azon sajátos vonása, hogy az utóbbi években egyre könnyebben tetten érhető – a hangoztatott antikommunizmus ellenére – fokozódó oroszbarátságuk. Ezt a vonzalmat mindenekelőtt az orosz politikai berendezkedés mintaszerűsége magyarázza, a tekintélyelvű, nacionalista vonásokat mutató kormányzás, és a nemzeti érdekekre hivatkozva a stratégiai ágazatok felett erős állami kontroll érvényesülése ugyanis követendő példaként szolgál több szélsőjobboldali párt számára.

A kínálatot meghatározó egyéb tényezők közül először is minden országban jelentős (de nem kizárólagos) szerepe van a múltnak. Nem pusztán annak, hogy milyen szerepet játszott szélsőjobboldal az adott ország történelmében, hanem annak is, hogy a múltat feldolgozta-e a társadalom. A kínálati oldalt tekintve ebben a vonatkozásban jól látható különbségek rajzolódnak ki a nyugat-, illetve a kelet-európai országok között. Nyugaton a szélsőjobboldal pártok már az 1960-as évektől kezdődően eltávolodtak fasiszta gyökereiktől, az 1980-90-es években megfigyelhető felvirágzásuk során pedig már egyfajta neonacionalista, neopopulista irányvonalat követtek, főként a bevándorlásellenességet és az elitellenességet állították politikájuk középpontjába. Így például Franciaországban a Nemzeti Frontnak, Belgiumban a Flamand Blokknak, Ausztriában a Szabadságpártnak, Olaszországban Nemzeti Szövetségnek vagy a Dán Néppártnak máig azon alapul a támogatottsága, hogy komoly, sokakat foglalkoztató társadalmi problémákra adnak egyszerű válaszokat, miközben valamelyest képesek levetkőzni a Nyugat-Európában történetileg feldolgozott és épp ezért hiteltelen fasiszta ideológiát.

Nem véletlen, hogy a szélsőjobboldalnak ebből a szempontból abban a német társadalomban van a legszűkebb mozgástere, amely a legélesebben szembesült saját múltjával a második világháborút követően. A német szélsőjobb így leginkább a keleti tartományokra támaszkodhat, ahol a múltnak ez a szelete feldolgozatlan. Ehhez képest a volt szocialista országokban alapvetően a más helyzet: itt történelmi okokból elsősorban a szélsőbaloldali eszmék hiteltelenek, a szélsőjobboldali diktatúrák emléke viszont feldolgozatlan, a homályba vész. Az extrémizmusra nyitott társadalmi rétegeket ezért Kelet-Európában sokkal inkább képes becsatornázni a szélsőjobb, mint a szélsőbal. Más ugyanakkor a szélsőjobboldali kínálat is: az egyes pártok és szervezetek politikájában gyakran erősen keverednek az 1945 előtti fasiszta mozgalmak hagyományaiból építkező és a modern, nyugati mintákat követő neopopulista elemek.

A második fontos, kínálatot befolyásoló tényezőt az intézményes korlátok jelentik. A jogi keretek és a politikai rendszer szilárdsága erősítheti vagy éppen gyengítheti a szélsőséges pártok, mozgalmak fejlődését. Nem mindegy, hogy egy országban milyen választási rendszer működik, hogy milyen mértékben érvényesülnek a pártfinanszírozási korlátok, hogy tiltják-e a jogszabályok a szélsőséges szervezetek tevékenységét, illetve, hogy miként lépnek fel ellenük a jogalkalmazó és rendfenntartó szervek. Franciaországban és Törökországban például a magas választási küszöb nehezíti a szélsőséges pártok érvényesülését. Olaszországban az alkotmány tiltja a fasiszta szervezeteket, de kevésbé szigorú velük szemben a fellépés, míg Németország és Hollandiában igen szigorú a szabályok korlátozzák a szélsőségeseket, a mozgalmak betilthatóak és a gyűlöletbeszéd is szabályozott, ezeket a szabályokat pedig érvényesítik is a hatóságok. Kelet-Európában ehhez képest következetlen mind a szabályozási környezet, mind a jogalkalmazás gyakorlata – ennek kapcsán elég csak arra gondolni, hogy mi történt Magyarországon ezen a téren 2006 ősze óta.

(Az alábbi táblázat a Fullscreen feliratra kattintva teljes képernyőméretben megtekinthető)

A politikai erőtér szerkezete is befolyásolja a kínálat alakulását. Kérdés például, hogy kik hajlamosak szövetkezni, és kik helyezkednek szembe a szélsőjobboldali pártokkal. Hogy vannak-e erős ellenmozgalmak? Hogy milyen a szélsőjobboldalt gyengítő stratégia érvényesül egy országban: a mérsékelt pártok szövetkeznek a szélsőségesekkel, és ezáltal „megszelídítik”, vagy megpróbálják megszólítani és elhódítani a szavazótáboruk egy részét, vagy netán élesen és határozottan elhatárolódnak a szélsőjobboldaltól? A szélsőjobboldali pártok számára a más pártokhoz való alkalmazkodás, az esetleges szövetkezés belső konfliktusokhoz vezet, erre láthatunk már példát Ausztriában, Olaszországban, vagy Belgiumban.

Ugyanakkor a mérsékelt jobboldali pártok részéről sem kockázatmentes az első két stratégia, mert ha még eredményes is a szélsőjobboldal meggyengítése, illetve szavazóik elszipkázása, könnyen lehet, hogy a maga a mérsékelt párt csúszik egyes kérdésekben túlságosan radikális irányba. Igaz azonban az is, hogy az ilyen politikai stratégiáknak köszönhetően a szélsőjobboldali előretörése az utóbbi években nem mindenhol következett be, hiába kedvezett neki a válság következtében kialakult légkör. Lengyelországban például a jobbközép kormány meg tudta őrizni népszerűségét a válság közepette is, a szélsőjobb szavazói pedig az ellenzéki Jog és Igazságosság (PiS) szavazótáborába tagozódtak be. Franciaországban Nicolas Sarkozy retorikája, markáns intézkedései számos jobboldali radikális szavazót is megnyertek. Szlovákia pedig a Szlovák Nemzeti Párt támogatottságának csökkenéséhez hozzájárultak a korrupciós botrányok, és Robert Fico – szélsőségesek számára vonzó – magyarellenessége, szociális populizmusa és autoriter vonásokat hordozó kormányzása. Az ellenpélda ebből a szempontból Magyarország, ahol a Fidesz által alkalmazott „egy a tábor, egy a zászló” stratégia nem volt képes megakadályozni a Jobbik megerősödését.

(Az alábbi táblázat a Fullscreen feliratra kattintva teljes képernyőméretben megtekinthető)

Végül a szélsőjobboldal által megjelenített politikai kínálatot befolyásolja a szervezeti erő és a politizálás hatékonysága is. Meghatározó, hogy milyen anyagi forrásokkal, aktivistahálózattal, kapacitással, nyilvánosságformáló erővel rendelkeznek, és ami talán a legfontosabb, hogy rendelkeznek-e karizmatikus politikai vezetővel. A különböző országok szélsőjobboldali szervezeteit ebből a szempontból sem lehet egyértelműen kategorizálni, inkább csak országonként leírni és értelmezni. Van azonban lényeges és általános jellemzője a szélsőjobboldali pártoknak: hogy a kiszámíthatatlanság, a gyors erősödés, illetve összeomlás képessége.

Kelet-Európában például nincs olyan szélsőjobboldali párt, amely az elmúlt húsz évben folyamatosan szignifikánsan magas támogatottságot tudott volna felmutatni. A hektikusság azonban kockázatot is jelent, hiszen kétségtelenül van esélye egy szélsőjobboldali párt hirtelen megerősödésének: ez történt Romániában a Nagy-Románia párttal az ezredfordulón, Lengyelországban a Családok Ligája esetében 2005-ben vagy Magyarországon az elmúlt évben. A Derex-index azt mutatja, hogy a társadalmi attitűdök hasonlóan hektikus változásra képesek, egy hatékony politikai erő számára tehát adott a társadalmi alap, amelyre építkezhet, ez pedig komoly kihívást jelent a kelet-európai régió fiatal demokráciái számára.

Juhász Attila-Krekó Péter- Molnár Csaba, Political Capital Institute

Módszertani összefoglaló

A Jobboldali Extremizmus Indexet (Demand for Right-Wing Extremism Index, DEREX) a Political Capital saját elméleti modell alapján a két évente frissülő és 32 országot felölelő átfogó attitűd- és értékvizsgálat, a European Social Survey adatbázisán végzett saját számítások alapján fejlesztette ki. Az elméleti modell kialakítását. a kérdések kiválasztását, csoportosítását és a feltételrendszerek meghatározását a Political Capital kockázatelelemző csoportja végezte el mintegy egyéves kutatómunka keretében, az intézet Nemzetbiztonsági Hivatallal kötött szerződésében vállalt feladatoktól függetlenül, de építve azok tapasztalataira. Az index kialakítása során felhasználtuk a Magyar Antirasszista Alapítványal két éve zajló kutatási együttműködés (Látlelet 2008 és 2009) eredményeit is.

A kétévente frissülő, eddig négyszer publikált (2003, 2005, 2007, 2009) nyilvános, reprezentatív közvélemény-kutatási adatbázis kérdései közül 29-et használtunk fel, melyeket négy kategóriába (alindexbe) soroltunk. Ezek a következők: Előítélet és Jóléti sovinizmus; Rendszerellenesség; Jobboldali Értékorientáció; illetve Félelem, Bizalmatlanság és Pesszimizmus. A csoportosítás érdekében az alindexekből két dimenziót alkottunk: Értékítélet (Előítéletesség és Jobboldali Értékorientáció metszete), illetve Közhangulat (Rendszerellenesség és Félelem, Bizalmatlanság és Pesszimizmus metszete).

A egyes alindexek számértéke azt mutatja meg, hogy a 15 évnél idősebb válaszadók mekkora hányada esik bele az adott, több kérdés együttes használatával kialakított kategóriába. A DEREX index azok arányát mutatja, akik a négy alindex feltételei közül legalább háromnak megfelelnek (például az egyszerre idegenellenes, rendszerellenes és jobboldali értékekkel jellemezhető válaszadók). Ezzel a szigorú feltételrendszerrel az index azon válaszadók arányát vizsgálja, akik szélsőséges nézeteik miatt (ha a társadalom meghatározó hányadát alkotják) valóban fenyegetést jelenthetnek a politikai-gazdasági rendszer stabilitására.

Az adatok forrása: European Social Survey Round 1-4 Data. Norwegian Social Science Data Services, Norway – Data Archive and distributor of ESS data.
Európai Társadalomtudományi Elemzések (EUTE) – European Social Survey (ESS). Konzorcium: MTA Politikai Tudományok Intézete (MTA PTI) – MTA Szociológiai Kutató Intézete (MTA SZKI). A magyar kutatás vezetője: Füstös László, az MTA doktora (MTA SZKI).