Mint arról elsőként a HVG hírt adott, a részben dolgozói tulajdonban álló BVM Épelem Kft, a Budafoki úton működő betonelemgyár a vb előtt pert vesztett a Global Center Ingatlanbefektetési Kft-val (GC) szemben, amely ténylegesen részben egy izraeli ingatlanpiaci nagybefektető, részben londoni tőzsdei befektetők tulajdonában áll. Kártérítésként kamatokkal együtt mintegy 8 milliárd forintot ítéltek meg tavaly november 21-én  a GC-nek, míg a győztes ügyvédjének, Czugler Péternek 75 millió forint plusz áfa munkadíjat, magának a választottbíróságnak – tagjai Kisfaludi András és Vékás Lajos egyetemi tanárok, valamint Horváth Jenő ügyvéd, az ügyvédi kamara volt elnöke – pedig 42 millió forintot, amit természetesen nem teljes egészében a tanács tagjai kapnak. Az FB ítéletében elhangzott az is, hogy a BVM is ügyvédeinek összesen 64 millió forint plusz áfa megbízási díj megfizetését vállalta.

Ezekhez a számokhoz képest aprópénz az a 9,375 millió forint, amit perköltségként az FB állapított meg tegnap. Sokkal jelentősebb tételnek ígérkezik a végrehajtói jutalék: a Ferenczi és Társai végrehajtó iroda 405 millió forintos saját követeléséről értesítette a BVM-et, amit további 61 millió forint munkadíjjal és költségátalánnyal fejel meg. Vagyis a választottbírósági eljárás meglehetősen drága, de ami ennél sokkal fontosabb, a nyilvánosság kontrolljának a puszta lehetőségét is kizárja – mindezek az adatok is titkosak maradtak volna, ha az ügy nem kerül az FB elé – és a mindenkori vesztesnek módot ad arra, hogy akár a korrupció gyanújára is hivatkozzon.

A jogi helyzet pillanatnyilag teljesen egyértelmű, az Ablon csoporthoz tartozó GC teljes győzelmet aratott, a BVM pedig olyan, szó szerint beton roppantó vereséget szenvedett, amely jelen formájában nagy valószínűséggel a vezetők és a munkavállalók tulajdonában álló termelő vállalat megszűnéséhez fog vezetni. Az egyetlen szalmaszál, amibe a betonosok még kapaszkodhatnak az a feljelentés, amelyet gyakorlatilag a vb ítéletét megalapozó egyik szakértő ellen tettek, azt gyanítva, hogy bűnös módon, valótlan szakvéleményt adott a testületnek. Ha e feljelentés nyomán elmarasztalnák a szakértőt, az egész kártérítési ügyet meg lehetne még futtatni a Legfelsőbb Bíróságnál, ha viszont nem indul büntető eljárás vagy az nem elmarasztalással végződik, akkor az ítélkezési fórumok szintjén végleg lezárult a jogvita. Ami persze még nem jelent semmiféle gyakorlati megoldást, kérdéses, hogy a végrehajtás mire terjed ki és mennyi ideig tart.

Miközben a bírák a jogszolgáltatással már végeztek, mindkét fél szenvedélyesen érvel amellett, hogy igaza van. Maga az alapkérdés kívülállók számára meglehetősen érdektelen és nehezen követhető. Amikor 1999-2000-ben az ingatlanfejlesztők elkezdtek vásárolni a BVM-től, az volt a céljuk, hogy kizárólagosan saját tulajdonú telken, még az M1-M7 körzetében tervezett nagy kereskedelmi ingatlan fejlesztéseket megelőzve építsenek fel egy outlet centert. Az önkormányzat is ki szeretett volna hasítani egy darabot a telekből, nagyjából középen egy új utcát nyitva a Budafoki út – Szerémi utca között. A történéseket némileg leegyszerűsítve a BVM vezetése emiatt pereskedett, s a közös tulajdon gyors megszűntetését ez akadályozta. A GC építhetett volna ugyan az osztatlan közös tulajdonban álló telekre, ehhez hozzá is járultak a tulajdonostársak, azonban ezt, mint Lovro Adrienn, az Ablon Kft ügyvezetője a HVG-nek elmondta, túl kockázatosnak találták „olyan tulajdonostárssal közös telken építkezni, aki még azon ígéretét sem tartja be, amit hat különböző megállapodásban hatszor papírra is vetett és aláírt”. Ráadásul, tette hozzá,  ilyen esetben a bankok sem szívesen finanszírozzák a fejlesztést. A BVM alapvetően azzal érvelt, hogy csak jogaikat akarták megvédeni, ők hozzájárultak volna az építkezéshez, miért nem vágtak bele az ingatlanfejlesztők a munkába.

Saját, korábbi reményeikhez képest a történet majdnem minden szereplője vesztesnek érezheti magát. A GC nem tudta felépíteni azt a beruházást, amelytől saját üzleti terveik szerint akár 20 milliárd forintos tőkenövekményt is remélhettek volna, s még az is igencsak kérdéses, hogy a számukra megítélt 8 milliárdból ténylegesen mennyit kaphatnak majd kézhez. A BVM vezetői teljes egzisztenciájukat elveszthetik, a dolgozók közül paradox módon még azok járhatnak aránylag jobban, akik már tulajdoni részesedésük eladására  kényszerültek, hisz nekik tulajdonosként már nincs mit elbukniuk. Munkavállalóként pedig a győztes döntésétől függ a sorsuk: ha esetleg az ingatlanfejlesztő úgy dönt, mindenestől átveszi az üzemet, folytatja a termelést, esetleg megmaradhat a munkahelyük. Feltehetőleg eléggé erős lesz a közvélemény nyomása a száznál több munkahely megmentése érdekében. A dolgozók számára cseppnyi jó hír, hogy a GC kifejezetten kéri a végrehajtót, a termelés fenntartásához szükséges berendezéseket ne foglalja le. Felhőtlen örömre az eddigiek szerint csak a győztes oldalán álló ügyvédcsapatnak és a végrehajtónak van oka.

A konkrét eseten túlmutat viszont a választottbírósági és a rendes bírósági ítélet társadalmi üzenete: a magyar törvénykezés vastagon megítéli a virtuális károkat, a meg nem valósult építkezés elvben kiszámított drágulását és a fel nem épült kereskedelmi központ ugyancsak papíron levezetett nyereségét, ha azt látja bizonyítottnak, hogy az egyik fél rosszindulatú pereskedéssel akadályozta az ingatlan beruházást. Ezt a gondolatmenetet az abszurd felé továbbgörgetve reménykedjenek abban a baranyaiak, hogy a tubesi lokátor ügyében nincs semmiféle választottbírósági klauzula székvárosuk és a honvédelmi tárca között. Ellenkező esetben egyszer akár arra is ébredhetnek, hogy az építkezést akadályozó jogi akcióik és a civil tiltakozás más megnyilvánulásai miatt egyszer egész Pécs a hadsereg tulajdonába kerül. 

Fahidi Gergely