„Az, hogy az MSZP nőt jelölt e posztra, sejteti, hogy másként kívánunk politizálni, mint elődeink” – nyilatkozta az Országgyűlés elnökévé választása után, 2002 májusában Szili Katalin. A gyakran – és tévesen – a parlament első női elnökeként emlegetett házelnök (az – igaz, akkor még nem szabadon választott – Országgyűlés munkáját 1963-tól 49 hónapon át Vass Istvánné vezette) későbbi, hét és fél esztendős elnöki működése során is gyakran és előszeretettel hivatkozott nemi hovatartozásából fakadó „kötelességére”. Arra, hogy házelnökként is az a dolga, ami szerinte egy nőnek általában: az indulatok csillapítása, a konszenzusteremtés, illetve – egy korábbi hasonlatával élve – az, hogy kötényével eltakarja a tányércsörömpölést.

HVG

Nehéz megmondani, mennyiben járultak hozzá a parlamentáris köztársaság csúcsszervének – Szili tevékenységétől jórészt persze független – tekintélyvesztéséhez a házelnök talán gyámügyis múltjából is eredő, tanár nénis megnyilvánulásai, mint amikor például a „szégyelljék magukat” és más efféle pedagógusi fordulatokkal igyekezett rendre utasítani képviselőtársait. Az viszont már korántsem pusztán stílus- és ízlésbeli kérdés, hogy miközben hajdan az egyik fő szorgalmazója volt a parlamenti munka nyilvánosságát teljesebbé tevő tv-csatorna elindításának, láthatóan nem esett nehezére a renitens – például a parlament folyosóján tilosban dohányzó, az ülésekről hiányzó – képviselők partnerévé válni a tévétársaságok kameráinak az ülésteremből és környékéről való részleges kiszorításában. Akkor is félre tudta tenni a választók iránti empátiáját, amikor őt személyében is támadták a képviselőket adómentesen megillető – a házelnöknek az állami rezidencia és szolgálati autó mellett is kijáró – költségtérítések miatt.

HVG

Szili házelnöki működése aligha választható el egyéb politikai ténykedéseitől. Bár 2004-ben minden formális pártfunkciójáról lemondott (előtte kétszer az MSZP elnökhelyettesévé is megválasztották), gyakran – és többnyire az alkalmi politikai helyzet függvényében – váltogatta a pártokon felül álló házelnöki és a pártpolitikusi szerepeket. Sokszor lépett fel „független”, semleges békítőként, ötpárti egyeztetések kezdeményezőjeként; igaz, ezek eredményességéről erősen megoszlanak a vélemények (a teljes konszenzust élvező parlamenti döntések aránya nem éri el az összes döntés 2 százalékát). A tv-székház 2006-os ostromának másnapján a frakcióvezetőket egy asztalhoz ültető házelnököt, úgy tudni, egyenesen Gyurcsány állította le azzal, ne akarjon a pártok között öntevékenyen közvetíteni. Korábban viszont Szili személyes asszisztálása is kellett például ahhoz, hogy Dávid Ibolya belső ellenzéke kiszorítása után is egyben maradhasson az – utóbb többször is a kormánykoalíció segítségére siető – MDF-frakció (HVG, 2004. szeptember 11.). Az általa is bírált „látszatparlamenti” működést erősítette a házelnök azzal, amikor 2003-ban áldását adta arra, hogy a kórháztörvényt – Mádl Ferenc akkori államfő által jelzett aggályok ellenére – változatlan formában vegye napirendjére a Ház. Megkérdőjelezhető szerepet játszott az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának főigazgató-helyettesi posztjára kiírt pályázat idején is, amikor hat évvel ezelőtt megvétózta az illetékes parlamenti bizottságok által korábban támogatott Gyekiczki András kinevezését.

Szili személyes, házelnöki – sőt még korábbra, az 1998–2002 közötti parlamenti alelnökségére visszanyúló – sikere is ugyanakkor, hogy létrejött a politikai konszenzus a jövő nemzedékek parlamenti biztosa ombudsmani intézményének megteremtéséhez, illetve hogy hosszú évek mulasztásos alkotmánysértései után immár másfél éve javított házszabály szerint működhet az Országgyűlés. Bár a kisebbségek „alanyi jogon” továbbra sem jutnak parlamenti képviselethez, Szili kezdeményezésére létrejött a törvényhozással való együttműködésüket intézményesítő Magyarországi Nemzeti és Etnikai Kisebbségek Fóruma.

Elődeivel, Szabad Györggyel (MDF), Gál Zoltánnal (MSZP) és Áder Jánossal (Fidesz) ellentétben, akik – legalábbis nyíltan – nem konfrontálódtak az aktuális kormányfővel, Szili más utat járt. A hivatalából eredő nagyobb figyelmet is felhasználva kritizálta – igaz, inkább csak a 2004-es, az MSZP számára kudarcos EP-választások után – Medgyessy Pétert, majd Gyurcsány Ferencnek lett az egyik legfőbb, ellentmondásoktól sem mentes pártbeli kritikusa. Nem sokkal az alig titkoltan az utóbbi ellen irányuló „nómenklatúrázós” nyilatkozata után, 2003-ban, a parlamenti ülést vezető elnökként – a mérleg nyelveként – megszavazta például az akkor még csak sportminiszter Gyurcsány vagyonszerzésének körülményeit firtató interpellációra adott miniszteri választ. S bár retorikájában később is gyakran szembement a kormányfővé, majd pártelnökké emelkedett Gyurcsánnyal, a sorsdöntő, bizalmi szavazásoknál kiállt mellette. Vagy, mint például az egészségpénztári reform 2007. decemberi szavazásán – miután a voksolást elhalasztatni nem tudta – elbújt az elnöki pulpitusra, így úszva meg az egyértelmű állásfoglalást. A kettős állampolgárságról tartott 2004-es népszavazás idején – pártjával ellentétben – lelkiismereti szavazásra buzdított, de azt sem előtte, sem utána nem árulta el, hogy ő miként voksolt. Időnkénti szerepzavarait jól illusztrálja, hogy amikor a referendum első évfordulóján Orbán Viktor egyperces néma csendet „rendelt el” a parlamentben, Szili rendre utasította az ellenzék vezérét – majd ő szólította fel ugyanerre a képviselőket. Ahhoz kevés volt ugyanakkor a befolyása, hogy jobb belátásra térítse a Gyurcsányt kétévi bojkott alá helyező ellenzéket, s bent tartsa őket az ülésteremben a miniszterelnök beszéde alatt.

A saját pártjával Gyurcsány hatalomra kerülése után többfrontos harcot vívó – 2004-ben még a pártelnökségre is bejelentkező, de a megméretés előtt visszalépő – Szili a kudarccal végződött államfői jelölése után kifejezetten a sértődött politikus benyomását keltette. Ugyanakkor a köztársaság harmadik legfőbb közjogi méltóságaként tartós népszerűségnek örvendett, s ezzel – úgy is, mint pártjának a közvélemény által legelfogadottabb embere – az MSZP-ben is egyfajta kötelező tekintélyt vívott ki magának: nem lehetett nem figyelni nyilatkozataira, lépéseire. Népszerűsége azonban idén tavasszal – lényegében sikertelen pécsi polgármesteri próbálkozásával egy időben – látványosan megcsappant (lásd ábránkat), s ma már egyre inkább együtt mozog a parlament és pártja megítélésével.

A „szerethető” házelnök képét Szili korábban úgy teremtette meg – és tartotta fenn sikeresen sok éven át –, hogy eközben magából, életéből vajmi keveset engedett látni. A magánszféráját érintő hallgatás falát igazából csak az államfői jelölése előtt lépte át, amikor egy Friderikusz Sándorral készült televíziós beszélgetésben nyíltan beszélt bal kézfejének gyerekkori balesetből származó elvesztéséről. Annál szívesebben és gyakrabban nyilatkozott életének egy másik magánéleti szegmenséről: vallásosságáról. Már a 2002 őszi, II. János Pál pápánál tett – magánkihallgatással egybekötött – vatikáni vizitje is túlmutatott a kötelező állami protokollon, de leginkább akkor szakított a „hagyományos” közjogi szereppel, amikor XVI. Benedek megválasztása alkalmából küldött levelében „gyermeki tisztelettel” köszöntötte, illetve a „Szentséges Atyám” megszólítással üdvözölte a katolikus egyház új vezetőjét.

Új értelmet nyert a házelnöki politika a Szili által vitt, már-már önállóvá váló külpolitika, pontosabban a magyar–magyar kapcsolatok ápolása révén is. E téren mintha csak Sólyom László köztársasági elnök – amúgy sok tekintetben szintén külön utas – nyomdokába lépett volna, számos, tényleges határon túli utazással. Azzal a különbséggel, hogy az ő látogatásait nem mindig fogadta egyértelmű lelkesedés a határon túliak körében – többször is kifütyülték, becsmérelték, hogy mindezt egy olyan párt színeiben teszi, mint az MSZP. Az eredmények felől közelítve is felemás a mérleg: a Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának létrehozása, a kapcsolatok intézményesítése inkább csak mélyítette a konfliktusokat Magyarország és főként a problémásabb, érzékenyebb szomszédos országok között.

Alapvetően szintén nemes célok érdekében hozta létre a házelnök a fenntartható fejlődés nemzeti stratégiájának megalkotásáért felelős tanácsot. Annak működése azonban – a politikai játszmák okán – joggal kelthette azt a benyomást, hogy nem pusztán az emberiséget hosszú távon foglalkoztató problémákról való gondolkodás fóruma, de Szili Katalin politikai pályájának újrapozicionálásában is fontos szerepe lehet. Ezt a „médiaolvasatot” az érintett persze többször visszautasította – például itt, a HVG-ben (2008. február 9.). Ám az a fejlemény, hogy a posztjáról leköszönő házelnök a legújabb hírek szerint valamilyen, a mai pártokon és pártpolitikán felül álló mozgalmat készül alapítani, arra enged következtetni, hogy már a következő utáni parlamenti ciklusokban gondolkodik. Kérdés persze, hogy az elnöki pulpitus és pártpozíciók nélkül mekkora súlya lesz még a szavainak.

DOBSZAY JÁNOS