A pártelnök Kádár felmentése, s Grósz motivációi
„Ez nem egy nekrológ!” „A felépülésről szóló részt hagyjuk el… nagyon farizeusnak hat.” „A bírálatról szóló rész rövidebb legyen, kicsit általánosabb.” Ilyesfajta észrevételekkel kommentálták a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) központi bizottságának (kb) tagjai 1989. május 8-án azt a levelet, melyet Grósz Károly főtitkár írt és olvasott fel. A párt elnökének, az „egészségi okból távol lévő” Kádár Jánosnak címzett elbocsátó üzenet megtárgyalására mintegy mellékesen, este fél kilenckor került sor.
Az egy hónappal azelőtti „drámai jelenet” – a már láthatóan zavart, múltjával viaskodó Kádár egyórás őrült beszéde utáni visszhangokra és négy orvosprofesszor szakvéleményére hivatkozott Grósz, amikor a politikai bizottság (pb) nevében kezdeményezte korábbi patrónusának a formális pártelnöki tisztség és a kb-tagság alóli felmentését. Előterjesztéséből az is egyértelmű volt, hogy a belső hatalmi harcokban meggyengült (ám közben elnöki ambíciókat dédelgető) új főtitkár szerette volna elérni, hogy a nyilvánosság előtt ne a vezetés indítványozza a leváltást, hanem a párttagság.
A főtitkár motivációi talán jobban érthetőek azoknak a trükköknek az ismeretében, amelyeket pártelnöki hatalomra áhítozva vetett be. Egy eddig ismeretlen momentumot az egykori kb-tag – a pártfőiskola utolsó rektora –, Romány Pál osztott meg a HVG-vel.
A cikket teljes egészében megtalálja a legfrissebb HVG-ben.
