Nem tudni, mennyire bízott abban Orbán Viktor 1999-ben, hogy tényleg sikerül majd „hagyományt teremtenie”. Mostanra azonban már biztosan benne ragadt szerepében, politikai tábora elvárja tőle, hogy évi rendszerességgel, nagyjából a parlamenti évadnyitó tájékán, februárban, formálisan a Magyar Polgári Együttműködés Egyesület felkérésére összegezze az előző év tanulságait, és kijelölje a magyar jobboldal politikájának aktuális csapásirányait.

A baloldal kezdetektől támadta az „országértékelőt”, mondván efféle nagy fontosságúnak, az ország népének szánt beszédeknek a parlamentben lenne a helye, no persze nem csak a ceremoniális okokból, hanem hogy azt a szembenállók élveboncolhassák. Másik bajuk magával az elnevezéssel volt, miszerint micsoda pökhendi gesztus Orbántól az „országot” értékelni. Többen szóvá tették, hogy az efféle a politika mindennapi menetéből kiszakított megnyilvánulás inkább illik monarchához vagy államelnökhöz, mint a köztársaság kormányfőjéhez. A kritikusoknak sok mindenben igazuk volt, de Orbán látszólag ügyet sem vetett rájuk. Neki meg ebben volt igaza.

Az bizonyos, hogy aligha számolt azzal a helyzettel, hogy a tizenegy beszédéből csak négyet jegyez majd miniszterelnökként, és hetet mint az ellenzék vezetője kénytelen elővezetni. Bár megpróbálkoztak a szokványos szónoki helyzet megváltoztatásával – sikertelenül –, az alapállás többnyire ugyanaz maradt: Orbán hosszú, de közérthető beszédben összegzi gondolatait, amit válogatott közönsége feszült figyelemmel kísér, és lelkesen honorál.

A magyar közéletben hosszúnak számító időtáv ellenére a szónoklatok viszonylagos retorikai és tematikai egységet mutatnak. Ez azért is figyelemreméltó, mert ha a beszédszituációk kevéssé változatosak is, a politikai miliő annál inkább változékony nálunk. Az eddigi tíz beszédet kis jóindulattal egységes gondolatfolyamként lehet kezelni, habár nem túl szórakoztató egy ültő helyben elolvasni őket.

2000. 3 gyerek, 3 szoba, 4 kerék © wordle.net - hvg.hu

A szerző-előadó teljesítménye természetesen egyáltalán nem független a saját helyzetétől, ezért a beszédeket három időben elkülönülő részre osztottuk. Az első a miniszterelnöknek (1999–2002), a második az ellenzékbe szoruló pártvezetőnek (2003–2004), a harmadik pedig a Gyurcsány-ellenes küzdelem vezérének szózatai.

Az alábbiakban felidézzük a beszédek legfontosabb megállapításait, illetve megkíséreljük rekonstruálni a politikus Orbán „országértékelő” beszédeiből kirajzolódó gondolati ívét. Rekonstrukciós munkánkat egy elmés szófelhőkészítő program is segítette, amely képben is megmutatja, melyek voltak a felszólalások leghangsúlyosabb szavai.

Az első négy beszéd a magabiztos, sikeres, tettrekész államférfié. Az indítás világos: „Régi vágya Magyarország polgárainak, hogy mindarról, amit a kormány tagjai egy-egy évben megvalósítanak, arról, amit az elkövetkezőkben terveznek és arról, hogy mindezt milyen megfontolásból teszik, (…) az ország polgárai első kézből értesüljenek. (…) Biztosan önök is észrevették már, hogy a magyar ember szeret mindent tudni, szeret jól értesült lenni.” Innovatív olvasata ugyan ez a XIX. századi reformista követelésnek, a (parlamentnek és nem az uralkodónak) felelős kormánynak, de a szándék még ebben a formában is méltánylandó. Mint ahogy az is, hogy az ifjú (akkor 36 éves) kormányfő igyekezett „a kormányzati ciklust messze meghaladó távlatokat” nyitni.

2001. Magyarok hajója © wordle.net - hvg.hu

Az első beszéd kifejezetten mértéktartó, óvatos volt. De helyet kaptak benne Orbán máig kitartó politikai eszméi. Ilyen a gyors gazdasági növekedésre, a foglalkoztatás bővülésére és a keresetélénkítésre épülő „új gazdaságpolitika” – ekkor még a beruházások és a bérkiáramlás erős fiskális korlátaival. Mókás, hogy ő már a 2002-es beszédében „gazdasági patriotizmusról” szónokolt, s a múlt héten Gyurcsány Ferenc is felfedezte a „patrióta gazdaságirányítást”.

2002. Választás előtt © wordle.net - hvg.hu

Másik fontos orbáni idea a középosztálynak kedvező „családtámogatás” is, amely a Bokros-csomag által preferált rászorultságalapú szociálpolitikával szemben visszanyúl a kádári szisztémához, vagyis azok kapnak több támogatást az államtól, akik magas jövedelműek. Újra csúcsára állhatott a támogatási piramis. Orbán világosan ismertetette a dilemmát: „Kinek az érdekében és hogyan használjuk fel azt az összeget, amelyet az életszínvonal javítására fordítanunk adatik? Vajon helyes elgondolás-e, ha a rendelkezésre álló teljes összeget kizárólag a reményvesztettekre, a legszegényebbekre költjük, azokra, akik a maguk erejéből jelenleg helyzetükből kitörni nem képesek? Vagy (…) osszuk meg a rendelkezésre álló keretet oly módon, hogy jusson a polgárok azon csoportjainak is, akik e segítséggel képesek lesznek a maguk erejét megsokszorozva feljebb kapaszkodni.” A döntés az utóbbiaknak kedvezett, családi adókedvezmény, lakás-kamattámogatás, kedvezményes diákhitel a középosztálynak jött jól.

Orbán érvelése azonban vérszegény: „A polgári koalíció kormányának az a meggyőződése, hogy a legszegényebbek helyzetének tartós javulását csak akkor érhetjük el, ha azokat a családokat is megerősítjük, akiknek tagjai dolgoznak, akik a vállukon viszik az ország gondját, s akik magukra vállalják a gyereknevelés örömteli terheit is.” Ugyan ettől miért lesz jobb annak, akinek nincs állása, és családi pótlékát sem emelik? 2001-ben már nem köntörfalazott, amikor „másfajta családokról” beszélt, ahol támogatás nélkül is megszületnek a gyerekek, így nekik munkát és iskolát kell adni, nem pénzt.

A család (lásd még magyar emberek) fogalma egyébként is fokozatosan szorította ki a polgárét Orbán (és pártja) szóhasználatából. A nemzetével társalkodó kormányfő frazeológiai hevületében gyakran a közérthetőség helyett a közhelyeket választja: „A haza olyan, mint egy nagy család.” „A nemzet olyan, mint a család.” (2002)

Harmadik orbáni leitmotiv a demográfiai krízis, a fogyó és elöregedő népesség. A téma fontosságát senki nem vitathatja, mint ahogy azt sem, hogy itt elhúzódó és bonyolult folyamatokról van szó, amelyet még a világ legjobb kormánya sem tudna egyik napról a másikra megfordítani. Ehhez képest a népesedés viszonyait illetően Orbán miniszterelnök későbbi beszédeiben mindig talál valami biztatót, amelyet kormánya áldozatos tevékenységének tulajdonít.

2003. Választás után © wordle.net - hvg.hu

A szónok későbbi vezértémái (tetszés szerint: gumicsontjai), a közmunka, a drogszigorítás, a közbiztonság és bűnüldözés, az oktatás, a sztrádaépítés, a családi gazdaságok, a rendszerváltás mind-mind belekerültek az első „országértékelésbe”. Mint ahogy a beszédeinek egyik jellemzőjét, a meglehetősen szabad (posztmodern?) forráskezelést sem nehéz tetten érni. Az ember nem azért szereti hazáját, mert nagy, hanem azért, mert az övé – zárta 1999-ben mondandóját. Az idézet Senecától való, s 2002-ben is előveszi, persze forrásmegjelölés nélkül. De hát lopni a politikában nem bűn, voltaképpen kötelező.

Az első beszédnek voltak olyan részei is, amelyek később nem vagy éppenséggel ellenkező éllel bukkantak fel. Orbán röviden utalt a pazarló társadalombiztosítási rendszerre – mint tudjuk ő szüntette meg az egészség- és a nyugdíjbiztosítást felügyelő önkormányzatokat, minden bizonnyal helyesen –, majd ígéretet tett az egészségügyi rendszer „átfogó, alapokat is érintő reformjára”, hogy aztán erről későbbi szónoklatai már mélyen hallgassanak. Tavaly pedig már felháborodjon azon, hogy a tb-járulékon túl még vizitdíjat is kérnek az orvosi ellátáshoz. „Ez azt jelenti, kedves barátaim, hogy kétszer fizetünk ugyanazért! Ez olyan, mintha egy színházba befelé és kifelé is jegyet kellene váltani.” (A példa nagyjából stimmel, a színházi jegy nagyobbik részét is az állam állja a mi befizetéseinkből. De a vizitdíj népszavazással történő eltörlése után ez már nem oszt, nem szoroz.)

Az egykori kormányfői szózatok alig foglalkoznak az ellenzékkel, Orbán nemigen tért ki az őt és kormányát érő kritikákra sem. „Sas nem kapkod legyek után” – csillogtatta klasszikus ismereteit egykori minisztere, Torgyán József. S tény, hogy Orbán józan megfontolásból nem akarta megidézni beszédeiben ellenlábásait, nem akarta saját szintjére emelni őket, hogy ne zavarhassák a közte és az ország közti (egyirányú) kommunikációt.

Mindez alaposan megváltozott, amikor Orbán Viktor és pártja ellenzékbe szorult. Meglehet, utólagos belemagyarázás, de 2002-es beszédének a biztos győzelem tudatát sugárzó renyhe jóindulata megelőlegez valamit a tavaszi vereségből. Hiszen akkor már nem csak „kettesben voltak”, ő és szeretett népe, hanem ott volt a sikerre éhes ellenzék is. Komoly tanulság, hogy a győzelem biztosnak tűnő látszata ellenére sem lehet figyelmen kívül hagyni a riválist.

2004. Magyarország eltévedt © wordle.net - hvg.hu

A váratlan vereség másik hozadéka: továbberősödött Orbánban az az 1994-ből eredő meggyőződése, hogy választást nyerni hazánkban csakis népbarát (baloldali, populista) ígéretekkel lehet. Így a pártja mellett egyre inkább a „polgári oldal” vezetőjeként fellépő Orbán 2003-ban hangütést vált. „Ma nem a szalonellenzéké, hanem Ludas Matyié a jövő. Úgyhogy, hajrá, Ludas Matyi!” – összegezi stratégiáját, miközben a Medgyessy-kormány rombolási kényszerét kárhoztatja, „amellyel a mai vezetők rárontanak mindenre, ami a polgári kormány alatt született meg”.

2005. Ismét kisebbek lettünk © wordle.net - hvg.hu

Az egyetlen igazán új témája az eladósodásé volt. Orbán ugyan meglehetősen szabadon kezelte a fogalmat, és összemossa az államadósságot, a lakosság és a vállaltok hitelállományával, de aligha vitatható, hogy jó helyen kutakodott, amikor a bajok gyökerét kereste. Nagyot változott a világ, persze, kormányfőként még annak örült, hogy egy év alatt négyszeresére nőttek a fogyasztási hitelek, meg hogy mennyi kedvezményes, államilag támogatott diák- meg lakáshitelt vettek fel a „bizakodó magyarok”.

Korábban az uniós csatlakozást nagy lehetőségnek, egyenesen a nemzetegyesítés lehetőségének tekintette. Míg 2003-ban az uniós népszavazás előtt már csak a nem is túlságosan meggyőző relatív előnyökről beszéljen. „Mégis a sok ellenérv mellett a belépés mellett szóló érvek, úgy érzem, valamivel többet nyomnak a latba” – mondta az Európai Néppárt alelnöke. Csalódottságát alig tudta palástolni, hogy az uniós belépésnél az országot nem ő, hanem Medgyessy Péter képviselhette. Kínjában még egy „régi szabályt” is kiötlött – bármit jelentsen is: „mikor sajtot raksz az egérfogóba, mindig hagyj helyet az egérnek is”.

2003 újdonsága, hogy ekkortól zárja értékelő szózatait a már védjegyévé vált „Hajrá Magyarország, hajrá, magyarok!” buzdítással.

Orbán beszédei telis-tele vannak példázatokkal, viccekkel, aranyköpésekkel, hasonlatokkal, metaforákkal, székelynek mondott igaztörténetekkel. A szónok képes nyelve nyilván nem csak hallgatóit, hanem valószínűleg a nyelvészeket meg a folkloristákat is szórakoztatja. Állítólag, beszédére készülve egész évben gyűjti az érdekesebb fordulatokat. Vannak köztük szellemesek, feleslegesek, és vannak erőltettek. A gyengébbik eresztésből idővel egyre több akad. Nem tisztünk ezekkel bővebben foglalkozni. Csak néhányat idéznénk fel az évtizedes beszédfolyamból. Vissza-visszatérő elem például, hogy Orbán – akár valamely szülő gyerekének – évenként az ajtófélfán kis rovátkával jelzi, mekkorát nőtt az ország. Persze kormányzása alatt nagyot, hogy aztán töpörödjön, majd 2006-ban egyenesen a ház (az ajtófélfa) legyen kisebb.

2006. Van egy másik dombóvári vendégünk © wordle.net - hvg.hu

Mókás volt, amikor a marsallbotot a „zsebükben” tartókról beszélt, vagy amikor a „rézfülű” bagolyról. Nem tűnt túl jó választásnak, amikor 2001-ben az országot egy hajóhoz, 2002-ben egy rakétához hasonlította, az meg felettébb szerencsétlen volt, amikor az „új többséget” 2007-es példázatában pedig egy kútba esett szamárhoz. De az is igaz, a pannon pumánál még a szamár is jobb.

Gyurcsány Ferenc színrelépése, az új kormányfő Orbánhoz hasonlatos támadó harcmodora újabb hangnemváltást kényszerít ki a Fidesz-elnöknél, mindez korszakhatárt jelentenek az „országértékeléseknél” is. Talán nem véletlen, hogy 2005-ben meg sem említi a dicsőséges európai parlamenti választásokat, amelyen a Fidesz lemosta az MSZP-t, szónokunknak fontosabb dolga van annál. Az új vetélytárs ellen úgy érzi, több kell. Kétszer próbálkozik az „országértékelő” műfaji megújításával, 2005-ben Kudlik Júlia és Rákay Philip tolmácsolják az emberek kérdéseit a Fidesz vezetője felé, egy év múlva pedig maga Orbán kérdez alá a meghívott utca embereinek. Mindkét formai újítás megbukik, ugyanis a szeánsz terjengőssé válik, és a lakossági fórumokat idézi, azok spontán bája nélkül, Orbán pedig leértékelődik az akkurátusan körüljárt és fellistázott panaszokkal szemben.

2007. Fizessenek a hazugok! © wordle.net - hvg.hu

A rend visszaáll, 2007-ben és tavaly Orbán egyedül szónokolt. Mindkét beszéd erősen aktuálpolitikai ihletésű volt. Az előbbi a Gyurcsány őszödi beszédét követő időszakot összegzi, utóbbi a 2008. márciusi népszavazásra kampányol. A helyzetnek mindkettő megfelelt, de alig különböztek az időszak más Orbán-beszédeitől, távlatokról itt nem hallhattunk. Lehet, hogy túlzás is elvárni attól a politikustól, aki jóideje a kibontakozás egyedüli kulcsának Gyurcsány elzavarását tekinti.

Kevesen tudhatják Orbánon kívül, hogy mit is akart mondani 2007-ben egy-egy minden bizonnyal revelatívnak szánt bibliai és Lenin-idézettel. Az előbbi: „Elveszi az Úr a nyájat azoktól, akik magukat legeltetik, s nem a nyájat.” Az utóbbi: „A kapitalisták azok, akik eladják nekünk azt a kötelet, amire majd felakasztjuk őket.”

Ha csak az utóbbinál nem arról van-e szó, hogy „durvul a közélet hangneme”, és ez tükröződik Orbán retorikájában is. Mintha már nem hinne annyira a „szeretet erejében”. 2003-ban még arról beszélt, hogyha „a bizalmat, a barátságot és a szeretet látják az emberek” a nemzeti oldal híveinek arcain, akkor a többiek is „kiszabadíthatják magukat a gyűlölet rabságából” – ha jól sűrítjük össze a beszéd zárlatát. Persze, Medgyessyék is megkapták a bankárészjárás billogját (2004), de hol van ez 2007 és 2008 filippikáihoz képest.

2008. Új többség, régi szavak © wordle.net - hvg.hu

Orbán hangnemet váltott, afféle hetyke népfi, aki a „plebejus politizálás” élharcosa, amely „magasrendű, erkölcsi megalapozottságú, érvelő és demokrata politika”. Nyilván leginkább ellenzékben. Az „új arisztokrácia”, a „kapzsiság” politikája, „maratoni hazudozók” (lásd még: „hantaméter”) „elvettek az életünkből legalább 12 évet”. Az pedig külön is elgondolkodtatja Orbánt, hogy a Gyurcsány–Veres–Kóka-trojka mindhárom tagja „dúsgazdag milliárdos”. Ezt a hadiállapotot írja le egy epés bon mot: a milliomosok lázadása a milliárdosok ellen.

De mit is állít a Fidesz-vezér a „kapzsi hatalomvággyal” szemben? Hát, hogy ők már egyszer bizonyítottak, és „a polgári oldalnak ismét erős csapata van”. És hát tehetséges nép a magyar – tudhattuk sokadszor Orbán tavalyi beszédéből.

S hogy mi várható az idei beszédben? Azt csak Orbán tudja, de ott lehet már a nyelve hegyén. Erősen valószínű egy plebejus sérelembeszéd a Gyurcsány-érában megszokottból ki nem fizetett sárga csekkekkel és lehorgasztott fejű családfőkkel. Kellemes meglepetés lenne, ha arról is hallanánk, szónokunk mihez kezd majd,  amennyiben, mint valószínű, ellenzékből kormányra kerül.

Zádori Zsolt