Karhatalmista osztag. Vattába csomagolva

Horn Gyula 1954 nyarán, 22 évesen, zsebében a Don-Rosztovi Közgazdasági és Pénzügyi Főiskolán szerzett vörös diplomával hazatért Magyarországra. Három hónapos honvédtiszti kiképzésre vonult be a mezőtúri laktanyába, majd tisztté avatása után Budapestre, a Pénzügyminisztériumba (PM) került. Ősztől a forgalmi adó főosztályon az élelmiszeripar, illetve a kisipari szövetkezetek adóügyeinek előadója volt. Ahogy Cölöpök című önéletrajzi könyvében írja (Budapest, 1991), 1956. október 23–24-én Szegeden volt hivatali kiszálláson, de a kezdődő megmozdulások és a fővárosi hírek hatására kollégáival együtt visszasietett Budapestre. Október 25-én bement a hivatalba, ahol „minden a feje tetején állt”. Állítása szerint 26-án óbudai lakásán küldönc kereste a kerületi kiegészítő parancsnokságtól, hogy tartalékos tisztként haladéktalanul jelentkezzen a Nemzetőrségbe. Még aznap katonai egyenruhába öltöztették, felfegyverezték, és megkezdte a járőrszolgálatot.

Ez az egyik első, ám nem utolsó homályos pont a politikus önéletírásában. Október 24. és 26. között ugyanis a kerületi MDP pártbizottságok párttagokból és funkcionáriusokból különféle üzemi, gyár- és pártőrségeket szerveztek a felkelőkkel szemben. (Igaz, ezek érdemi fegyveres tevékenységet és ellenállást ezekben a napokban lényegében sehol sem fejtettek ki.) Horn tehát aligha vonulhatott be nemzetőrnek, inkább a pártmilíciához csatlakozhatott, még az október 28-i fordulat, a felkelés hivatalos forradalommá nyilvánítását megelőzően.

Október 30-án, az óbudai Margit Kórházban megszületett első gyermeke, Anna. A november 4-ig tartó napokról már csak azt tudjuk meg a Cölöpökből, hogy az újszülött és mamája is jól voltak, arról azonban nincs szó, hogy folytatta-e járőr- vagy fegyveres szolgálatát. (Ebből arra is lehet következtetni, hogy a pártmilíciából valójában nem lépett át az akkor szerveződő Nemzetőrségbe.) A november 4-ét követő súlyos óbudai harcok idején Horn, mint megjegyzi, már nem ment vissza a laktanyába, hanem a találatot kapott kórházba sietett, és hazatért az újszülöttel és nejével.

A minisztériumban novemberben számos gyűlés tartottak, több kollégája „disszidált”. December elején nemzetőrködése miatt (?) pedig „két mogorva férfi” vonta kérdőre a hivatalban. A pontosság kedvéért innentől idézzük betűhíven Horn Gyula írását: „December 12-én hetünket, pénzügyeseket – közöttük volt szovjet ösztöndíjasokat – behívattak a pártközpontba, ahol az adminisztratív osztály vezetője közölte, hogy megalakul a Budapesti Rendőr-főkapitányság Hunyadi János zászlóalja a törvényes rend biztosítása céljából. Felkért bennünket, hogy ideiglenes karhatalmi szolgálatot teljesítve vállaljunk néhány hónapot az egység Kerepesi úti laktanyájában. Feladatunk elsősorban az volt, hogy őrizzük a fontosabb objektumokat, a dunai hidakat, és segítsünk a felbomlott közbiztonság helyreállításában. Az igenlő válasz után az osztályvezető közölte, hogy december 15-én kell jelentkeznünk a laktanyában.” (106. o.)

A szocialista politikus életútjának e belépési dátum az egyik legtöbbet vitatott pontja. A sajtó gyakran idézi Horn saját kezűleg kitöltött szolgálati lapját, amelyen 1956. november 15-ét jelöli meg karhatalmi szolgálata kezdeteként. Korábbi önéletrajzában „1956. novembertől 1957 júniusáig” kitétel szerepelt erre vonatkozóan, az MSZMP Politikai Bizottságának 1989. január 31-i ülésén pedig ugyancsak novemberre tette a pártközpontban tett látogatását. Az, hogy önkéntesként, pártmunkásként Horn 1956 novemberében már részt vett-e karhatalmi szolgálatban, és december 6-án ebbéli minőségében, fegyveresen vagy csak a Kádár-kormány támogatójaként vett-e részt a Nyugati pályaudvarnál zajló kommunista tüntetésen, egyelőre nem dönthető el. (A tüntetés összetűzésbe torkollott, és katonai jelentések szerint három felkelőt a helyszínen agyonlőttek a karhatalmisták.)

Okiratokkal jelenleg az igazolható, hogy a Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) V. Kerületi Intézőbizottsága 1956. december 12-én megbízta „Horn Gyula elvtársat, hogy karhatalmi beosztása végett jelentkezzen Czinege Lajos alezredes elvtársnál” a Nádor utcai pártközpontban. Az Adminisztratív Osztály vezetőjénél tett látogatása után a 24 éves pénzügyi előadó bevonult szolgálatra a Hunyadi laktanyába. Ha ottani személyes ténykedéséről nem is szólnak korabeli források, a zászlóalj féléves tevékenységéről annál több jelentést találni.

Az MSZMP felhívására 1956. november 10-étől jelentkeztek önkéntesek a karhatalomba, akiknek megbízhatóságát előbb a kerületi pártbizottság, majd pedig a pártközpont ellenőrizte. Ezt követően kerülhettek karhatalmi (al)egységhez. A Kerepesi úti Hunyadi János laktanyában november 14-étől szerveződött a párt- és kormányhűnek ítélt önkéntesekből egy új alakulat, amely kezdetben a Honvéd Karhatalomhoz tartozott. (A három honvéd karhatalmi ezredből az 1. számút 1956. november 10-én, a 3. számút november 13-án, a 2. számút november 16-án állították fel.) A hunyadis karhatalmisták járőröztek, épületeket őriztek, fegyvereket gyűjtöttek be és gyári (nemzet)őrségeket fegyvereztek le.

Az MSZMP Ideiglenes Intéző Bizottsága december 5-i határozata, illetve a fegyveres erők minisztere 10-10/1956. sz. december 11-i utasítása alapján felállították a Belügyi Karhatalmat is: Budapesten egy ezred, vidéken 6 zászlóalj és 14 század erővel. A fővárosban az ezredparancsnokság és az 1. zászlóalj a Mosonyi utcai laktanyába, a 2. zászlóalj Budára, a Böszörményi útra települt, a Hunyadi laktanyában szerveződő csoportot pedig 3. zászlóaljként tagozták be. December első napjaitól az MSZMP „karhatalmi osztálya” és a fővárosi kerületi pártintéző bizottságok toboroztak egy központi, „forradalmi kommunista elvtársakból” álló alakulat felállításához embereket, akiket december 8-ától a Hunyadi laktanyába küldtek. Itt 15-ére mintegy 300 önkéntes gyűlt össze. Parancsnokukká Orbán Miklós ezredest, a BM Belső Karhatalom 1956. október előtti vezetőjét nevezték ki.

A Hunyadi Zászlóalj állománya meglehetős berzenkedéssel fogadta az egység BM alá rendelését, mert az öntudatos pártmunkások, volt partizánok és korábbi államvédelmi tisztek nem bíztak a rendőri vezetőkben (azok októberi „megingása” miatt), és közvetlenül a Minisztertanács vagy az MSZMP alárendeltségében kívántak volna tevékenykedni. A helyzetet olyannyira nem fogadták el, hogy a magát „Kommunista Forradalmi Zászlóaljként” aposztrofáló egység 18 fős küldöttsége 1957. január 1-jén Marosán György államminiszternél interveniált. Hiányolták a rendszeres aktív bevetéseket, elégtelennek ítélték a fegyverzetüket (csak az állomány negyedének volt ekkor géppisztolya, a többieknek karabéllyal kellett beérniük), az egyenruha helyett kapott pufajka miatt „leávósozták” őket az utcán stb. Ideiglenes igazolványaikat a rendőri járőrök nem fogadták el, előfordult, hogy az utcán lefegyverezték csoportjukat. Mindezek alapján azt kérték az államminisztertől, hogy:

– rendezzék az egység jogi helyzetét: a Budapesti Rendőr-főkapitányság helyett tartozzanak közvetlenül a kormánytartalékba;
– az egységet töltsék fel „a jelenlegihez hasonló minőségű elvtársakkal”;
– szervezzék önálló ezreddé, szereljék fel megfelelő technikával és tegyék országosan bevethetővé; és
– a helyzet konszolidálása után ne oszlassák fel az ezredet, hanem szervezzék át.

Mivel Marosán ígéreteit kevés tett követte, a zászlóalj január 18-án egyenesen Kádár Jánoshoz fordult panasszal. Orbán Miklós ezredes szerint ugyan a „fegyverzeti ellátás javult”, a rendszeres kiképzés megkezdődött, és megkapták a szükséges igazolványokat is, de tétlenségre kárhoztatták őket, illetve január 9-én a zászlóalj 1. és 3. századát Sopron-Csorna körzetébe vezényelték határőrizeti feladatokra. Tömpe István belügyminiszter-helyettes Kádárnak írt igazoló jelentéséből ugyanakkor kiderül, hogy a 700 fős zászlóalj micsoda fegyverarzenált halmozott fel: a 166 pisztoly, 491 géppisztoly, 300 karabély, 40 golyószóró, 9 géppuska mellé január 20. után kaptak még 300 pisztolyt és 200 géppisztolyt. A ruházatot illetően megjegyezte, hogy használt rendőregyenruhát nem volt hajlandó átvenni a zászlóalj, ezért kapták ugyanazt a katonai felszerelést, mint az összes többi karhatalmi egység szerte az országban. Tömpe szerint ugyanakkor a „lelkes, áldozatvállaló elvtársakból” álló zászlóalj a katonai fegyelemmel kissé hadilábon állt: a rendőri alaki kiképzést elutasították, arra hivatkozva, hogy úgysem kívánnak rendőri állományba kerülni, két századuknak a nyugati határra vezényléséről értesülve pedig „megszavazták”, hogy kéthetenként váltják egymást a többi alegységgel.

 

Horn Gyula utca Wertheimben. Hálás németek © HVG

A „munkafeltételek javítása” rövidesen megmutatkozott az „eredményeken” is. Fischer András rendőr főhadnagy 1957. december 31-iki keltezésű, A 3. zászlóalj történetének rövid leírása című beszámolójában büszkén sorolta feladataikat és bevetéseiket: az újpesti rendőrkapitányság megerősítése, hidak, a Ferihegyi repülőtér, a gyűjtőfogház és a szervezés alatt álló kistarcsai internálótábor őrzése, továbbá 85 akció – ebből 36 járőrszolgálat, illetve 13 razzia, 10 esetben „fegyveres bandák felszámolása” és egyebek.

„Ezen akciók eredményeképpen több mint 2000 személyt állítottak elő az elvtársak, akik között rengeteg körözött bűnöző, aktív ellenforradalmár volt. Sok olyan személy is került kézre, akiken keresztül közelebb juthattak az operatív szervek illegális ellenforradalmi csoportokhoz. Járőrszolgálat eredményeképpen 385 fő lett előállítva” – írja Fischer. És ezzel még nincs vége! Razziák során 696 főt állítottak elő. Kiemelkedő feladat volt továbbá Biatorbágyon a hegyeshalmi gyorsnak az átvizsgálása, „amikor 120 disszidálni szándékozót szedtünk le a vonatról”, és „egységünk részt vett január 12-én a csepeli és kőbányai huligánok által kirobbantott lázongások leverésében”. (A dátum itt téves, január 11-én a Csepeli Vas- és Fémművek munkástanácsának lemondása miatt tüntetés kezdődött. A munkások betörtek a központi irodákba, hogy eltávolítsák a kormánybiztost, majd összecsaptak a kivezényelt karhatalmistákkal. Egy munkást halálos lövés ért.) Nem maradhat végül említés nélkül a Budapesten maradt század operatív csoportja, amely az állománytól érkező bejelentések (korábbi munkahelyükön és lakókörnyezetükben tapasztalt „ellenforradalmi tevékenységek”) elsődleges kivizsgálását végezte. „Hozzávetőlegesen 500-520-ra tehető azon egyének száma, akik a 3. zászlóalj kisszámú operatív csoportjának lelkiismeretes munkájának eredményeként adnak számot igazságügyi szerveink előtt aljas cselekedeteikről” – sorjázta a „sikereket” a rendőrfőhadnagy.

A Hunyadi zászlóalj határszélre vezényelt két százada hatezer határsértőt akadályozott meg a „disszidálásban”, az ottani operatív csoport 300 „aktív ellenforradalmár gyilkost” és szökött rabot adott a társszervek kezére. Továbbá több olyan személyt fogtak el, akiket „a külföldi emigráns szervek zavart keltés céljából küldtek vissza az országba” (köztük Angyal István Tűzoltói utcai csoportjának tagjait). A Budapesten maradt század az 1956. decemberi és 1957. januári bevetéseket követően csak márciusban, a „MUK” előkészületeinek (rém)hírére aktivizálódott igazán újra. Március elejétől már alig aludhattak otthon a karhatalmisták az állandó riadókészültség miatt, és ők biztosították március 15-én a Nemzeti Múzeum környékét is. Délután és az este folyamán legalább 30–35 fiatalt állítottak elő a Kiskörútról, akik gyászszalaggal és Kossuth-címerrel csoportokba szerveződtek és „tüntetőleg fel-alá sétáltak”. Április elsejétől viszont megkezdődtek a leszerelések, és az unalmas objektumőrzés vált mindennapi feladattá: a kistarcsai és a tököli internálótábor, a gyűjtőfogház külső felvigyázása stb. A zászlóalj maradékát 1957. novemberében Budára, a Bem téri Táncsics laktanyába helyezték át, és állományát különféle más alegységekhez osztották be. Az önálló Hunyadi Zászlóalj története ezzel lezárult.

Horn Gyula saját elmondása szerint előbb hídőrséget látott el a Hunyadisoknál, majd 1957 januárjától a riadócsoporthoz vezényelték, amely pályaudvarokon, köztereken, kocsmákban stb. hajtott végre razziákat. Ezt követően a nyomozórészleghez került biztosítási feladatokra. Egy Pest környéki községben ilyen minőségében tanúja volt, hogy a szervezkedés vádjával gyanúsított embereket a nyomozók „a helyszíni kihallgatás közben véresre verték”. Emiatt utóbb egy állománygyűlésen fel is szólamlott. Horn 1957 júniusában szerelt le a zászlóaljtól, és visszatért hivatalába.

Az önéletírás a karhatalmi szolgálatért kapott Munkás–Paraszt Hatalomért Érdeméremről már nem tesz említést, pedig ezt Horn Gyula is megkapta. A fentiekből elég egyértelműen kiderült, hogy a volt kormányfő nem egyszerűen a 15 ezer karhatalmista egyike, hanem a forradalom leverésében és a megtorlás megindításában kulcsszerepet játszó élcsapat kitüntetéssel elismert ifjú tagja volt. Horn Gyula így lett pártelnök és miniszterelnök, de ez nem menti fel attól, hogy e kerek évfordulón szembenézzen 1956–57-os  önmagával.

Germuska Pál