Kuncze és Gyurcsány. KO vagy oké? © Dudás Szabolcs

Kuncze Gábor az októberben csúfosan elbukott önkormányzati választásokat követően bejelentette, többször már nem jelölteti magát az SZDSZ elnökének. A vesztes helyhatósági választás és az elnök fél évre prolongált búcsúja alapvetően meghatározzák a párt mostani belső életét és politikai mozgásterét, de akár végzetes szerepük lehet az SZDSZ jövőjét illetően is. Amennyiben ugyanis nem sikerül Kunczét akár kollektív vezetéssel, akár egyetlen személlyel pótolni, és a „vidéki szervezeteket újjáépíteni”, hiába áll helyt a párt egy esetleg sikeres stabilizációs program megvalósításában, hiába vezényelnek le emberei eredményesen reformokat (amelyek persze már önmagukban is erősen többesélyesek), a 2010-es választáson, különösen pedig egy előrehozott voksoláson az SZDSZ könnyedén kipottyanhat a parlamentből.

Kuncze kritikusai elsősorban a koncepciótlanságot és a sodródást vetik a szemére a különféle funkciókban már 13 éve a párt legszűkebb vezetéséhez tartozó politikusnak. Csakhogy az eddig a pártelnöki székbe kerülők se tettek mást, akik meg tettek volna, nem volt hozzá támogatójuk. (Az egyetlen kivétel Demszky Gábor rövid életű „pártelnöki kísérlete” 2000–2001-ből, eszerint a párt egyenlő távolságot tartott volna a két fő politikai erőtől. De Demszky és kezdeményezése is megbukott.) Kuncze javára lehet írni, hogy a gyakorlatilag 1994 óta válságból válságba botladozó pártot háromszor is kormányra segítette. És az is figyelemreméltó bölcsességet jelez, hogy neki magának volt ereje bejelenteni a zárórát. Persze aki látta őt a tavaszi választások előtti utolsó napokban vagy az őszi utáni órákban meggyötörten, nem csodálkozik a döntésén.

A szerencsésen abszolvált tavaszi parlamenti választások után elbukott őszi helyhatósági választások nem csupán jelentős vérveszteséget jelentenek a liberálisoknak, mint az MSZP-nek, hanem egyenesen a végtagjait csonkolták le az SZDSZ-nek. Valóban működő helyi szervezetei – akárcsak a többi pártnak – gyakorlatilag már korábban is alig maradtak, vidéken az SZDSZ-t így a párt polgármesterei és képviselői jelenítették meg, s egyben ők voltak a liberálisok országgyűlési jelöltjei is, akik népszerűségüknek vagy helyi beágyazottságuknak köszönhetően rendre jelentősen több szavazatot kaptak, mint a szabaddemokrata megyei listák. Az őszi katasztrófa véglegesen lezárta azt a folyamatot, ami 1998-ban indult el, miszerint az SZDSZ-nek felmorzsolódott a vidéki bázisa. Igazat kell tehát adni Szekeres Imrének, aki szerint az SZDSZ megszűnt országos pártnak lenni. Jellemző, hogy a párttól létszám- és szervezetadatokat kértünk, s a legfrissebb számok 2000-ből valók.

Az SZDSZ taglétszáma és helyi szervezetei

	1990	1992	1995	1998	2000
Taglétszám	15 ezer	32 ezer	32 ezer	36 ezer	21 ezer
Szervezetek száma	320	900	737	740	332

Forrás: SZDSZ

Nem javít a párt pozícióján a magyar politikai élet jelenlegi kétosztatúsága sem. Az egymásnak feszülő monolit tömbök közti árokban nem sok fű terem más szerveződéseknek. Ráadásul a jobbról induló MDF éppen ezt a politikai közepet célozta meg. Sokan gondolják, hogy az SZDSZ 1994-től lépésről lépésre manőverezte be magát az MSZP mellé. Úgy, hogy ma már annak egyik tartalékos frontharcosának számít, aki hol utász (lásd Medgyessy-buktatás), hol felderítő (lásd oktatási és egészségügyi reformok), hol pedig áldozatnak odavetett ágyútöltelék (például a Horn-kormány idején). Az „ősbűn” (ha volt ilyen egyáltalán) ma már persze leginkább csak történelmi adalék. De a beszorítottság mostanra befejezett tény. A helyzetet Gulyás József SZDSZ-es képviselő (Fodor támogatója) a Beszélőnek így jellemezte: „Az alapvető stratégiai döntéseket meghatározó SZDSZ-vezetés 1996 óta mindig is szűknek látta a mozgásterét. A koalíciós partner többnyire erőből tárgyalt velünk, és szinte minden költségvetési vitában lenyomtak a torkunkon milliárdos ügyeket, mert tudták, hogy a vitás részkérdések miatt úgysem mondunk nemet a költségvetési végszavazásnál. »Egy darabig üvöltözhetünk egymással, fenyegetőzhetünk, hogy mi kimegyünk a koalícióból, de mi a következő lépés?« – tettük fel gyakran a kérdést magunknak, hogy aztán jó válasz hiányában beadjuk a derekunk.”

És a párt vezetői még akkor is visszarettentek, amikor kiderült, hogy igenis „sorsfordító nagy dolgokra” képesek, hiszen tevékeny szerepet játszottak Medgyessy Péter kormányfő megbuktatásában és Szily Katalin köztársasági elnökké választásának megakadályozásában. A pártellenzék szerint ennél több is kisajtolható lenne a koalíciós partnerből, és liberális értékek meghatározóbb szerepet kaphatnának a kormányzásban. Ma már persze az is igaz, hogy a jelenlegi jobboldal kulturálisan is annyira messze áll a mai SZDSZ-től, hogy szemernyi esélye sincs egy az orbáni ellenzék felé tájékozódó, a szocialistáktól elkanyarodó liberális pártvonalvezetésnek.

Fodor Gábor. Vissza előre

Az SZDSZ térvesztése kisebb sikerektől eltekintve lényegében folyamatosan folyik, társadalmi bázisa szinte már csak egyedül a fővárosi és nagyvárosi középkorosztályokra, független egzisztenciákra, diplomásokra korlátozódik. Egykori szavazóinak javát (elsősorban Nyugat-Magyarországban) felszívta a Fidesz. Különösen fájó a pártnak, hogy a fiatal korosztályoknál nem sikerül áttörni. Az SZDSZ nem képes mit kezdeni azzal a szokatlan magyar jelenséggel, hogy a nonkonformizmust és a lázadást a fiatalok a jobboldalon keresik és találják meg. A mai magyar liberálisok valahogy úgy vannak vele, mint az osztrák elődeik a XIX. század utolsó harmadában, akik tehetetlenül szemlélték, ahogyan a rovásukra a szociáldemokraták és a keresztényszocialisták egyre népszerűbbek lettek. „Az volt (…) a legnagyobb tévedés, hogy [a liberálisok] bizonyos eszmei értékeket fix és vitathatatlan dolgokként fogadtak el. (…) Úgy hitték, tudják, mi az igaz, a jó és a szép” – írta naplójába Arthur Schnitzler. Ez az illúzió az SZDSZ-től sem áll távol.

Az SZDSZ a parlamenti választásokon

	A pártra területi listán szavazók száma országosan (fő)	Aránya országosan (%)	A dunántúli megyékben a párt listájára szavazók száma (fő)	A dunántúli szavazatok aránya az országoshoz viszonyítva (%)	A budapesti listán a pártra szavazók száma (fő)	Aránya Budapesten (%)
1990	1 050 440	21,40	350 524	33,37	279 165	27,13
1994	1 066 074	19,74	347 838	32,63	222 235	20,78
1998	344 352	7,57	104 265	30,28	103 063	11,03
2002	313 084	5,57	82 643	26,40	104 474	9,56
2006	351 612	6,50	89 355	25,41	124 887	12,28

Forrás: OVI, HVG

Egyelőre nem tudni biztosan, kik állnak majd sorompóba az elnökségért március 31-én. Fodor Gábor – immár harmadszor – biztosan, de Kóka János is minden bizonnyal. Az egyik oldalon a mantraként ismételgetett liberális értékek meg a hozzájuk történő visszakanyarodás, a másokon meg a korszerűség, a dinamizmus yuppie-pártot valószínűsítő lózungja – láttatja a sajtó a vetélkedést. Valójában alig látható különbség a két jelölt irányvonalában. A hangsúlyokat mindenestre máshova teszik: Fodor baloldali liberális álláspontot képvisel, amelyben a demokratikus, jogállami értékek, a szabadságjogok viszik a prímet, Kókánál meg a liberális gazdaságpolitika, de egyik sem feledkezik meg felemlíteni a másiknak oly kedves komponenseket. A sajtó úgy tudja, győzelme esetén egyik fél sem tör a másik kiszorítására, és méltó posztot szán neki. Ha az elnökségről Fodor lecsúszna, miniszter lehet, Kóka pedig, ha veszít, ha nyer, megtarthatja kormányposztját. Ezzel együtt az SZDSZ-en belül több elnökválasztás is volt, amely nem nélkülözte a személyeskedést és az alakoskodást (ez jellemezte a Pető Iván és Tölgyessy Péter közti vetélkedőt). Most sem lehet kizárni, hogy az egy éve párttag és Gyurcsány-kreatúrának tartott Kókát majd neofitának, az elvszerűségét pedig úton-útfélen hangoztató Fodort pedig doktrinernek bélyegzik majd az ellenpártiak.

Az esélyekről még korai lenne találgatni. A két viaskodó sanszain alaposan változtatna egy harmadik jelölt ma váratlannak látszó felbukkanása. Tavaly év végén ugyan többen Szent-Iványi István ringbe szállását valószínűsítették, különösen az után, hogy tőle szokatlan élességgel bírálta a Gergényi rendőrtábornok mellett kiálló SZDSZ-vezérkart, de egyelőre úgy tűnik, ő csak ügyvivőnek jelölteti magát.

Kóka Persányi Miklóssal. Terpeszállás © Túry Gergely

Országos küldöttgyűlésre még a párt jelenlegi erős embereinek – akik (Kuncze, Magyar, Horn Gábor, Pető, Kovács Kálmán) a hírek szerint gyakorlatilag kivétel nélkül Kókát támogatják – gondos „előválogatása” ellenére is többségében olyan küldöttek érkeznek majd, akik az októberi önkormányzati választáson elveszítették pozíciójukat, s akiknek ettől csökkent helyi reputációjuk, és sokuknak egzisztenciális gondjaik támadtak. Őket nyilvánvalóan nem azért szavazták le, mert ők maguk rosszul teljesítettek, hanem mert a népszerűtlen Gyurcsány-kormány egyik pártjának, ráadásul a kisebbiknek a helyi képviselői voltak. Nem túl vad elképzelés hát, ha lehetségesnek tartjuk, hogy ők protest szavazóként viselkednek majd, és meg akarják büntetni a jelenlegi SZDSZ-es vezérkart, így nem támogatják annak jelöltjét, Kókát, hanem – jobb híján – inkább a háttérbe szorítottak, disszidensek és pártrenegátok (Bőhm András, Béki Gabriella, Gulyás, Kiss Zoltán, Eörsi Mátyás) ajánlatát fogadják el Fodor személyében. Mert, gondoljanak bármit is az elemzők, a küldöttek nem aszerint fognak dönteni, hogy melyik jelölt áll közelebb az MSZP-hez, hanem hogy melyiküket érzik magukhoz, az SZDSZ-esekhez közelebb. Bár az is igaz, hogy sokan viszolyognak attól, hogy Gyurcsányt a „harmadik pártjához segítsék”. Úgy spekulálnak ugyanis, hogy Gyurcsányból szocialista pártelnök lesz, az MDF már most a zsebében van (Leisztinger-emberek a frakcióban, Schmuck Andor, anyagi és politikai támogatás), Kóka esetleges elnökségével meg meglesz az SZDSZ is neki.

Bauer Tamás, a párt szívós belső kritikusa (persze ő sem volt mindig az) szerint gyökeresen felül kell vizsgálni az SZDSZ politikáját. Erre éppen az önkormányzati választás katasztrófája ad lehetősége – véli a Népszabadságban közölt publicisztikájában. Ő maga szeretett pártját legszívesebben a koalíció reformpolitikája motorjának szerepében látná, és a kormányzati célok (a szociális és gazdasági megújulás) minél következetesebb képviseletét kéri számon az övéin. Szerinte ez megújítaná az SZDSZ-t.

Csakhogy igencsak kérdéses, hogy önmagában a társadalom- és gazdaságpolitikai „következetesség” bármit is hozna a párt konyhájára. Éppen a Horn-kormány időszaka mutatta meg, hogy a liberális párt hiába volt – akkoriban még – a stabilizációs program és feszesebb költségvetés (más néven Bokros-csomag) megbízható támogatója, a Horn Gyula vezette koalíciós partner és a közvélemény ezt egyáltalán nem honorálta. Az SZDSZ-t pedig a tavalyi parlamenti választási kampány is óvatossá teheti a koalíciós hűséget és a reformodaadást illetően. Akkor ugyanis a személyzeti politikájában kíméletlen Gyurcsány Ferenc – mert érdeke úgy kívánta – éppen az Orbán Viktorral folytatott televíziós vitán „küldte el a selyemzsinórt” az egyetlen reformokat végrehajtó miniszterének, Magyar Bálintnak. Ez végül nem vált végzetévé a pártnak, de ez csak azon múlt, hogy az SZDSZ potenciális közönségét az oktatás kérdése kevéssé foglalkoztatta.

A gazdaságpolitikában, meglehet, egy efféle kispártnak túl nagy szerepe nem lehet, legalábbis akkora nem, hogy azt a választók észrevegyék és honorálják. A babérokat, ha lesznek, majd a szocialisták aratják le, s ha sikertelen lesz a kormány erőfeszítése, az avantgardista SZDSZ-szel és bukott minisztereivel lehet majd elvitetni a balhét. Marad hát a liberálisoknak a kulturális politika: a kisebbségek védelme, az integráció, a könnyű drogok rehabilitációja vagy az egyházfinanszírozás átalakítása. Ezeknek biztosan megvan a közönsége a mai Magyarországon, ha nem is túl nagy. Pártot is lehet hozzá szervezni.

Zádori Zsolt