Bocsássuk előre, Sasvári Rudolfot és az Agave Kiadót megilleti az úttörőknek kijáró tisztelet. „Az üzleti hírszerzés avagy az ügynöktartás ábécéje” címen kiadott, a széles olvasóközönségnek is elérhető, komolyan vehető munka eddig nemigen volt a hazai könyvpiacon. A rendszerváltás előtt állambiztonsági, utána nemzetbiztonsági tisztként dolgozó szerzőnek, aki jelenleg “privát kopóként” a magánszektorban tevékenykedik, a pionírok nehéz és hálátlan feladata jutott. A magunkfajta kritikusnak ilyenfajta “szakmai előélet” és viszonyítási alap hiányában nem könnyű mérlegre rakni a könyv tartalmát.

Sokkal egyszerűbb dolgunk van ellenben ama panasszal, mely a kötet előszavában hangzik el. Sasvári úgy véli “sajnálatos aktualitása is van e könyvnek ma Magyarországon, hiszen – a politikusok és az újságírók nagy örömére – ismételten, és ki tudja hányadszor előkerült az ügynöktörvény. Tizenöt éve mást sem hall az ember, mint hogy az ügynök egyenlő a politikai besúgóval. Ez számomra (volt III/II-es, hálózattartó operatív tiszt számára) igen bosszantó, mert tudom, hogy nem így van. De hát nincs mit tenni: ami Amerikában hőstett (szinte valamennyi hollywoodi akciófilm titkos ügynökök titkos küldetéséről szól), az itt Kelet-Európában törvénnyel fenyegetett szégyenletes, az elnyomó hatalmat megalkuvóként kiszolgáló tevékenység.” (8. o.)

Rögtön szögezzük le: aki a kádári III. Csoportfőnökségnek dolgozott, (függetlenül attól, hogy politikai, kulturális, netán gazdasági vonalon) rossz ügyet szolgált. Nagyon elkeserítő, hogy másfél évtized demokrácia után sokan ma sem értik: egy önkényuralmi rezsim ügynökének, titkosrendőrségi alkalmazottjának lenni nem ugyanaz, mint egy demokrácia választott kormányát szolgálni. A mű ismeretében elmondhatjuk, írója belpolitika-mentes, neutrális hangvételű, pragmatikus és korszerű ismereteket továbbadó könyv megjelentetésére törekedett. Pont ezért felesleges és szándékával ellentétes ilyenfajta megjegyzésekkel visszatetszést kelteni a business intelligence világát megismeri akaró, de a szocializmus törvénytelenségeitől jogosan berzenkedő olvasókban.

Az pedig egyenesen történelmi ismerethiányról tanúskodik, amikor az “ügynöközést” máskor kárhoztató Sasvári egy hírszerzés-történeti alfejezetben arról ír, hogy Martinovics Ignác “már kezdettől fogva elárulta társait és ezzel együtt az egész [jakobinus] mozgalmat. Martinovicsot már az 1790-es évek elején beszervezte Gotthardi, Bécs frissen hivatalba lépett rendőrfőnöke, akit Lipót az Osztrák-Magyar Monarchia császára uralkodásának kezdetén nevezett ki.” (54. o.) Ezzel szemben a tények: Martinovics 1791-1792-ig volt a császári titkosrendőrség ágense, mikor is II. Lipót halála után az új király, I. Ferenc elbocsátotta. A magyar jakobinusok összesküvését nem ügynöki minőségben szervezte, hanem meggyőződésből, társait sem besúgóként adta fel, hanem 1794. júliusi elfogása után tett vallomásában. Ha akkor is “tégla” lett volna, aligha végzik ki őt is. És csak úgy mellesleg: az Osztrák-Magyar Monarchia 1867-ben jött létre. Az ilyen kapitális históriai bakik azért sem szerencsések, mert ha valaki észreveszi a pontatlanságot, a mű többi részét is fenntartásokkal, hibákra vadászva olvassa tovább.

Már a bevezetőben leírja a szerző, hogy “a globális piacon egyre inkább egymásba fonódik a nemzetbiztonsági és a nagyvállalati érdek. (Ennek bizonyítékaként a kínai nagyvállalatok ’laza’ szabadalomkezelési és termékmásolási eljárásainak – valószínűsíthetően államilag támogatott – gyakorlatát szokták felemlegetni.)” (15-16. o.) Diplomatának is becsületére válna az ilyen eufemisztikus, metanyelvi szóhasználat. A Kínai Népköztársaság és a többi (immár csak volt) szocialista ország az őket – diktatórikus rendszerük miatt – sújtó COCOM-listát kompenzálandó állami szintre emelték az ipari kémkedést. Magyarán csak azt a nyugati technológiát, licencet, szabadalmat nem lopták el, ami le volt betonozva. Ennek története megérne egy önálló kötetet is.

Szintúgy, mint az a háttérben zajló magán-titkosszolgálati operáció, amelyet írónk az “agyelszívás” fogalmának illusztrálására használ. Már kevesen emlékeznek rá, hogy a Földi László vezette egykori Postabank-cég, a Defend magasabb fizetésekkel csábított át magához a Group 4 félezer alkalmazottjából legalább kétszázat. Mivel jobb fizetést ígérni teljesen legális, ezt a szerző vélekedése alapján csak “üzleti elhárítási” aktivitással lehet kivédeni. E résznél is látszik, hogy Sasvári – finoman szólva – óvatos duhaj. Földi nevét meg sem említi. Mint ahogy a szakképzett magyar orvos-és ápolószemélyzet fejvadászcégek által szervezett nyugatra “szívásának” tárgyalásakor az nem kerül a diagnózis mellé, hogy magyar cégek, intézmények is elszipkáznak, főként Romániából és Szlovákiából, egészségügyi vagy más szakmában ténykedő dolgozókat. Az olcsó munkaerő iránti éhségüket nekik is csillapítani kell. Nem erősíti meg, illetve nem cáfolja a mű a rendszerváltás óta makacsul élő legendával, hogy a Nemzetbiztonsági Hivatal egyes aktív ügynökei – más szakmák művelőihez hasonlóan - legális bérüket kiegészítendő, a magánszektorban “fusiznak”.

Igaz, Sasvári Rudolf műve inkább tankönyvnek, mint riportkötetnek készült. Nyilván erre szakosodni akaró vállalkozók, közgazdász-hallgatók, magándetektív-tanoncok okulására. A terjedelemhez képest viszont bő lére eresztve taglalja a sajtó-és internetfigyelés, a nyilvános cégbírósági adatbázisban való kutakodás mibenlétét. A szerző a a HVG, a Napi Gazdaság, a Figyelő lapozgatását ajánlja, ám vélhetően egy leendő üzletember ezt anélkül is tudja, hogy javasolnák neki. A legális céginformáció összeállítása és a világhálós keresőmotorok használata sem igazán olyan dolog, amit könyv nélkül ne tudna bárki elsajátítani. Ugyanakkor a kritikus (és valószínűleg sokan mások) számára nóvumot jelentő robotizált piacfigyelő szoftverekről – megemlítésükön túl – szinte semmit sem tudunk meg. Holott az olvasót nyilván érdekelné, milyen típusúak vannak a piacon, melyik miben jobb és miben rosszabb. A fantom-és fedőcégek operatív kiszűréséről szintén írhatott volna szerzőnk általánosságokat meghaladóan többet is.

Tudjuk, hogy az itthoni, gyakran “vadkeleti” intézményi mentalitásra sokszor nem a személyiségi jogok tisztelete jellemző. Így eléggé mellbevágó, hogy a könyv írója azon zsörtölődik, hogy az ingatlanok tulajdoni lapjainak “lekérdezése” személyes adatok felhasználásával csak a hatóságok számára engedélyezett. “Hogy ebből a lehetőségből a civil szféra, különösen az ügyvédek miért vannak kizárva, legalább olyan rejtélyes, mint ahogyan az is, hogy a civilek számára csaknem teljességgel hozzáférhetetlenek a Belügyminisztériumhoz tartozó lakcím-és gépjármű-nyilvántartás adatai.” (39. o.)

A magam részéről nagyon is örülök, hogy tartózkodási helyem nem publikus avatatlan “civilek”, - vagyis mindenki – tehát pártaktivisták, reklámterjesztők, erőszakos porszívóügynökök és hittérítők számára. Feltételezhetően a bűnügyi oknyomozó riporter ugyanígy nem lenne boldog, ha az általa leleplezett gengszterek játszi könnyedséggel megtudhatnák a címét. Mint ahogy a brutalitásnak kitett, válófélben lévő feleség sem örülne, ha az erőszakos férj megjelenne új lakásának küszöbén. Egy ilyen, korlátozás nélkül hozzáférhető címtár a zaklató aszfaltbetyárok Eldorádójává tenné hazánkat.

Az ilyen – a jogvédők felhorkantásán kívül másra nem nagyon alkalmas – értekezések csak azt erősíthetik az olvasóban, hogy Sasvári a jogállami normákhoz - mondjuk így - enyhén szólva is túl rugalmasan viszonyul. Pedig egy korábbi állambiztonságinak az átlagnál is jobban kéne vigyáznia az ilyen látszatok elkerülésére. Ezzel párhuzamosan furcsamód a legjobb ziccereket hagyja ki, izgalmas témaanalízisek maradnak a levegőben. A poligráfos hazugságvizsgálatra – a fölösen agyonmagyarázott dolgokkal szemben – két mondat jut. (122. o.) Pedig biztonsági szakértő-jelölt és laikus kémregény-fogyasztó is “rábukna”, ha a felmerülő kérdésekre valóban válast kaphatnának.

Hogyan működik a poligráf (szemléltető tervrajz vagy fotó sem ártott volna), tényleg kiképezhető-e bárki az átverésére, műszaki-fiziológiai paraméterek, érvek pro és kontra az alkalmazással kapcsolatban. De semmi erről. Akik telefonjuk, irodájuk lehallgatását kívánnák megakadályozni, azok sem tudnak meg sok konkrétumot. A tér-és helyiségfigyelő kamerahálózatok - üzleti hírszerzés szempontjából is releváns - problémaköre ráadásul teljesen lefedetlen marad. Jó lenne többet megtudni a digitális videoláncok által tárolt képkockák elektronikus megcsapolásáról, vagy arról, hogy a bankjegykiadó-automaták vagy munkahelyi komputerterminálok forgalmát rögzítő vizuális felvétel kinagyításával a legvédettebb PIN-kód, jelszó is simán ellopható.

Vannak a munkának laikus számára kifejezetten gyomorforgató részei is. Például, mikor azt írja Sasvári “az áruló ügynökkel szemben – súlyos érdeksérelem esetén, és ha ezt a körülmények lehetővé teszik – az ellehetetlenítésére ’lejárató kampányt’ szokás lefolytatni, amelynek célja az áruló szavahihetőségének vagy normális elmebeli állapotának, mentális egészségének megkérdőjelezése.” (65. o.) Szörnyű, de hát ez nemcsak az üzleti életben van így. Férj vagy feleség nemegyszer ugyanígy jár el a hűtlen házastárssal, párt pedig a soraiból “dezertáló” és leleplező könyvet író honatyával.

A mű erényeit sem szabad elhallgatni: van benne jó néhány, a hírszerző organizációk felépítését bemutató szemléletes táblázat, benchmarking- és interjútechnikai útmutató, és az elmondottak illusztrálására, pár valóságszagú, rövid esettanulmány.

Papp László Tamás