A középkorban nem volt sem olyan, hogy Štúrovó sem olyan, hogy Bratislava: az előbbit Párkánynak hívták, utóbbit viszont magyarul Pozsonynak, németül Pressburgnak, szlovákul pedig Prešporoknak. A szlovák-magyar történelmi vitákat tisztázni próbáló kiadványok egész sora jelenik meg újabban Pozsonyban és Budapesten. A tudomány szeretné felváltani a mindkét oldalon előforduló nemzeti elfogultságokat. Az ELTE rektora szerint fontos a kölcsönös ismeretszerzés, hiszen „egymás mellett és egymásban élő történelmekről” van szó.
A Kárpát-medence elmúlt ezer évét szlovákok és magyarok többnyire közös államban, a Magyar Királyságban, illetve 1526 és 1918 között a Habsburg-monarchiában élték át. A szlovákok ezen kívül még körülbelül hetven évet a csehekkel egy országban töltöttek, közben Hitler közbelépésére pár évre alakíthattak saját államot. E múlt lehet az oka, hogy a 20. századi szlovák történetírás a csehekkel és a magyarokkal szemben próbálta megfogalmazni az önálló szlovák történelem fogalmi, módszertani kereteit, a szlovák nemzeti történet sarokpontjait.
Uhorsko vagy Mad’arsko?
Az ezeréves, közös soknemzetiségű államot mi Magyarországnak, illetve történelmi Magyarországnak vagy Magyar Királyságnak hívjuk. A szlovák nyelv viszont - hasonlóan más szláv nyelvekhez – Uhorskónak, melynek megszűntét ők 1918-hoz kötik. Ettől kezdve azt az államot, amelyben döntően a magyarok élnek, Maďarskónak (ejtsd: Magyarszko) nevezik.
Nemrég Szarka László, a Magyar Tudományos Akadémia Történettudományi Intézetének (TTI) témacsoport-vezetője ismertette Peter Kónyának, az eperjesi egyetem rektorhelyettesének és munkatársainak a történelmi Magyarorszáról írt, Dejiny Uhorska címmel megjelent tankönyvét. A kötet jelentősége, hogy a szlovák történeti közgondolkodásban megpróbálja helyreállítani a történelmi magyar állam presztízsét. A korábbi, főleg 1990 előtti negatív megközelítés helyett arra jutottak a szerzők, hogy az 1918-ig fennálló történelmi Magyarország nem volt ugyan feltétlenül minden tekintetben jobb, mint a korabeli Európa más államai, de nem is volt rosszabb náluk. Ezt a szerzői közösség vezetője, Kónya is hangsúlyozta a bemutatón. S ezt még a pozsonyi Pravda is kiemelte – noha e lap nem a történelmi Magyarország iránti „vonzalmáról” ismert.
Ha valaki beleolvas a Wikipedia történelmi Magyarországról szóló szlovák szócikkébe, akkor tudja igazán értékelni Kónyáék kiegyensúlyozottságra törekvő művét. (Ez azt hangsúlyozza például, hogy Diderot és az enciklopédisták szláv nyelvű országnak tartották a 18. századi Magyarországot.)
Csák Máté szlovák megítélése
Az etnikai megközelítések önmagukban „teljes rendszert” alkothatnak. Konfliktusba akkor kerülnek, ha hasonló, vagy egymást átfedő történelmi alapra vonatkozó felfogások ütköznek. Magyar-lengyel viszonylatban ez nem merül fel, így a Lengyelországot fosztogató, s ezzel az általa irányított Erdélyt is romlásba taszító II. Rákóczi György fejedelemre nemigen emlékezünk, inkább közös Anjou királyunkat, Nagy Lajost vagy „Bem apót” tiszteljük.
Északi szomszédunknál is vannak józan hangok, így a Híd-Most párt alapítója, Rudolf Chmel idén magyarul megjelent könyvében elismeri a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom, a Kossuthtal küzdő Ľudovít Štúr és társai történelmi túlzásait.
A volt szlovák miniszterelnök-helyettes így ír: „bizonyíthatatlan, hogy Csák Máté, a Vág és a Tátra nagyhatalmú ura szlovák származású lett volna, bár érthető, hogy Štúrnak és körének szüksége volt nemzeti hősre, aki kiáll a nemzet jogaiért, és lehetőleg főúri származású”. Ám Csák Árpád-házi királyaink rokona, esetleges szlováksága nálunk fel sem merül. Ezt a ma mértékadó szlovák történészek is mítoszként kezelik, s még a szlovák Wikipedia sem állít ilyesmit.
| A csehszlovakizmus fénykora és bukása |
| „Engem soha nem fognak rábírni, hogy elismerjem a szlovák nemzet létét” – ezt nem egy magyar politikus mondta 1943-ban, hanem Edvard Beneš, Csehszlovákia volt és leendő államelnöke. (Őt a londoni emigráns – szövetségesek által elismert - csehszlovák kormány visszahelyezte a második világháború alatt a funkciójába.) Közben Szlovákiában 1939-től, Hitler akaratából és támogatásával szlovák (báb)állam alakult. A cseh – és egyben „csehszlovakista” - Beneš ekkor a szlovákságot csak nemzetiségként ismerte el: „senkit sem akadályozok abban, hogy szlováknak vallja magát” - idézi őt a volt pozsonyi miniszterelnök-helyettes, Rudolf Chmel Jelen és történelem című könyvében. Beneš szintén a cseh befolyást érvényesítő csehszlovakizmussal érvelt negyed századdal korábban, az első világháborút lezáró párizsi békekonferencián, amikor a mai Szlovákia és Kárpátalja Magyarországtól elcsatolását követelte. „Szlovákia egykoron a csehszlovák állam részét alkotta. A 10. század elején a magyarok erőszakkal meghódították. (…) A lakosság még mindig csehnek érzi magát és azt kívánja, hogy az új államhoz tartozzék” – idézi őt Szarka László A szlovákok története című könyvében. A kommunizmus bukásával, 1990-től ismét kiéleződtek a cseh-szlovák állam- és alkotmányjogi viták. Bár a csehek az egységes Csehszlovák Köztársaság nevet akarták visszaállítani, végül a Cseh és Szlovák Szövetségi Köztársaság nevet fogadták el az 1990-es alkotmányban. Vladimir Mečiar Demokratikus Szlovákiáért Mozgalma 1992-ben győzött, s cseh partnert talált az államszövetség szétválasztására a Polgári Demokratikus Párt vezetője, Václav Klaus személyében. 1992 nyarán eldöntötték a különválást, majd Csehszlovákia csendesen és békésen, törvényes keretek közt bomlott ketté. Szlovákia 1993. január 1-jével önálló, független állammá vált, s immár nemcsak az EU-nak, hanem 2009 óta az euróövezetnek is tagja. |
Kossuth a szlovák és a magyar történelmi köztudatban
Kossuth Lajos származása szintén érdekes. A nagyapa, Kossuth Pál turóci táblabíró még szlovákul írt feleségéhez. Az apa, Kossuth László is a többségében szlovák nyelvű Turóc megyében született. Az apai nagybáty, Kossuth György a szlovák nemzeti mozgalmat támogatta a későbbi kormányzóval szemben, sőt utóbb állítólag sajnálkozott, hogy amikor náluk nyaralt a gyermek Lajos, miért nem fulladt bele a kerti tóba. Mindezt Kosáry Domokos, a Magyar Tudományos Akadémia néhai elnöke Kossuth Lajos a reformkorban című munkájából tudhatjuk. Érdekes azonban e történet szlovák verziója is.
Daniela Kodajová az idén megjelent Kor/ridor szlovák-magyar történelmi folyóirat első számában idézi fel, hogy a szlovák történelmi köztudatban jó ideig renegátnak tartották Kossuthot, hiszen „a betűket még szlovák ábécéskönyvből tanulta” nagybátyjánál, s ezután lett a magyar forradalom és szabadságharc vezéregyénisége. Ám a kerti tó a szlovák történetiségben trágyagödör volt, s bár a nagybácsinál történt a dolog, a szlovákok a nagynéni szerepéről is szólnak.
„Ha tudtam volna, hogy ilyen semmirevaló alak lesz belőle, inkább még lejjebb nyomtam volna a szennylébe” – válaszolta a nagynéni állítólag a szlovák újságoknak valamikor 1849. után, amikor azt tudakolták tőle, tudta-e, hogy a magyar forradalom későbbi vezetőjét mentette ki. Persze Kodajová hangsúlyozza: „az ilyetén adomák, melyeknek komoly szerző hitelt aligha adhat, ugyancsak az ellenségkép szertárának részei, ámde a valóban megtörtént eseményeknél gyakran tartósabban rögzülnek az emlékezetben”.
Kosáry kapcsán Demmel József történész, az Országos Szlovák Önkormányzat Kutatóintézetének munkatársa megjegyezte: a felhasznált forrásban nem lehet bízni, az egy agitációs röpirat. A leírt történet forrása pedig egy ismeretlen ruttkai jegyző, aki a feleségétől hallotta ezt a már akkor is két-három generációval korábbi sztorit. Vagyis itt egy szlovák történelmi toposzról van szó, miszerint Kossuth, mint szlovák nemes, „belepiszkított a saját fészkébe”. A fészkébe piszkító madárként megjelenített Kossuth a kortárs szlovák irodalomban egyébként gyakran fel is tűnik – tette hozzá Demmel.
Miért fogatták el a „magyar” Kossuth Lajos hatóságai a „szlovák” Kossuth Lajost?
A Kossuth-család meghasonlottságát Kosáry azzal illusztrálta, hogy „1849 elején a magyar hatóságok elfogatták Kossuth Lajos turóci főszolgabírót, mert Hurbán szlovák csapata számára toborzott újoncokat.” Vagyis a „magyar” Kossuth Lajos hatóságai elfogatták a „szlovák” Kossuth Lajost! A turóci Kossuthok egy része ugyanis a szlovák nemzeti mozgalom, Štúrék és Hurbanék támogatói voltak. Ráadásul a család harmadik ága osztrák katonai szolgálatban volt. A császárhű Kossuth Károly ezért nevét a saját nemesi előnevére változtatta, Udvardyra. (A „magyar” Kossuth Lajos előneve udvardi és kossuthfalvi volt.)
Ám Demmel Pánszlávok a kastélyban című új munkájából bonyolultabb kép bontakozik ki. A „szlovák” Kossuth Lajos - ahogy sok ezer turóci nemes és több tucat turóci Kossuth - igazából sehova sem akart állni, csak azt akarta, hogy hagyják békén, ne kelljen adóznia, se magyarul tanulnia. „Amikor 1848-ban jöttek a katonák, ő és sokan mások is, kiszolgáltak mindenkit, csak hogy megtarthassák a hivatalukat és élhessék a megszokott életüket” – mondta Demmel.
A Magyar Királyság 24 ezer szlovák nemese
A történelmi Magyarország északi részén élő nemesség - a magyar történelemoktatás és közvélekedés ellenére – tehát korántsem volt egységesen magyar nyelvű. Amikor a 19. századi magyar nacionalizmus kezdte kialakítani a politikai nemzet doktrínáját, abba a nemességet „magyarként” értették bele. Ám az északi nemesek közül 24 ezer szlovák volt a 18. század végén - állítja Szarka László, s hozzátette, erről a magyar történetírás csak ritkán szokott tudomást venni.
Demmel a hvg.hu-nak elmondta, hogy Fényes Elek magyar statisztikus szerint Trencsén, Zólyom, Turóc, Árva és Liptó megye összesen 24 131 nemeséből legalább 21 431 fő (89 százalék) nem magyar, tehát feltehetően döntő részben szlovák volt 1847-ben. Ezért fontos a forrásszintű kutatásokra épülő, közös elemzési kereteket, fogalmakat használó szlovák-magyar történészi együttműködés - vélekedett.
Ehhez azonban előbb a közös nyelvet kell megteremteni. Ezt szolgálta a Katolikus Egyetem Szlavisztikai Központjának a magyar-szlovák történelmi szakszótárt előkészítő munkája, amely az egymás számára nehezen értelmezhető fogalmakat világítja meg – tette hozzá Szarka László.
| A szlovák felsőbbrendűség hirdetése 1920 és 2001 között |
A szlovákok a „történelmi” (uhorský) és a „jelenlegi” (maďarský) magyar állam lakóit is meg tudják egymástól különböztetni azzal, hogy az 1918 előtti személyekről van-e szó. Ennek eredete Ľudovít Štúrra, a szlovák nemzeti mozgalom meghatározó alakjára is visszavezethető. Ő történelmileg tévesen - de a többi környező nép ideológiájára is erősen hatva – így indokolta ezt: „Már a magyarok bejövetele előtt a mai magyar föld egy részét Ugoriának nevezték -, következésképpen nem a magyarok adták az országnak ezt a nevet, hanem annak egy részéről vitték át új hazájuk egészére.” Stúr szerint ugyanis az Ugoria „nyilvánvalóan szláv megnevezés, melynek jelentése annyit tesz, hegy mellett fekvő ország, amit, ha Isten is úgy akarja a maga idejében részletesen bebizonyítunk.” Szerinte ebből az Ugoriából származik ugyanis a Hungaria név. A szlovák nyelvben uhorský, azaz „magyarországi” lehetett akár szlovák is, amennyiben a történelmi Magyarország „állampolgára” volt. „Hungarus”, azaz magyar állampolgár volt így Ľudovít Štúr is, aki így fogalmazott ellenfelének: „Mi pedig azt illeti, hogy én magyarnak mondottam magamat, megérthette szavaimból, mire vonatkozik az t. i. hazámra, nem nemzetiségemre. Én az első tekintetben mindig magyarnak (Hungarus) mondám s mondom is magamat, de nemzetiségi tekintetben soha nem, mert én Szláv vagyok s az is maradandok.” E vitairatot Demmel József történész közölte 2012-ben magyarul is. Demmel az idén megjelent Kor/ridor folyóiratban Andrej Findor szlovák történész művét is idézi: a szlovák tankönyvek 1920 és 2001 között változó tartalommal ismertették a szlovákok történetének kezdeteit. Hol a cseh és szlovák törzsek azonos eredetét hirdették, hol pedig a szlovákokat önmagukban emelték ki, mint Szvatopluk államának alkotóit. Idővel ez a megközelítés is finomodott, hiszen elismerték, hogy esetleg csak a szlovákok ősei élhettek Szvatopluk alatt. Ám egy dologban változatlan a szlovák történelemtanítás szemlélete Findor szerint: a szlovákok civilizációs felsőbbrendűségét hirdeti a magyarokkal szemben. |
Egymás mellett és egymásban élő történelmek
A szlovák történettudomány nyelve rendkívül nehezen fordítható le magyarra és viszont. Erre hozott példát a könyvbemutatón, az ELTE rektora, Mezey Barna, aki jogtörténészként írt a hazai, újkori börtönügyről. Könyvét szlovákra is lefordították – nem kis nehézségekkel, mert a szakkifejezések nem léteztek északi szomszédunk nyelvében. A fordító és Mezey együtt dolgoztak azon, hogy a 19-20. században kialakított szlovák irodalmi és történeti szaknyelvet kibővítsék, és megteremtsék azt az értelmezési keretet, amelyben a 17-18. századra vonatkozó magyar jogi, jogtörténeti szöveg szlovákul is érthetővé válik. Nem véletlenül fogalmazott ezért úgy Mezey, hogy egymás mellett és egymásban élő történelmekről van szó.
Ehhez csatlakozott Szarka László is, aki szerint a szlovák történetírásban is több irányzat létezik. Az 1870-es években Michal Mudroň (Mudrony Mihály) még azt hangsúlyozta, hogy a szlovákok és a magyarok történelme egységes, ugyanarról a tényanyagról van szó. A csehszlovák időkben a szlovák (és a cseh) történészek egy része évtizedeken át „dehungarizálni” próbálta a felső-magyarországi történelmet, vagyis mindent, ami magyar, ki akarták hagyni a szlovákok történelméből.
E két megközelítés helyett egy harmadikat javasolt Szarka: mindkét nemzeti történetírásnak a közös, párhuzamos és az egymástól eltérő, illetve a konfliktusos jelenségeket is be kell mutatnia. Szerinte ennek az irányzatnak mindkét országban egyre több a művelője. Az egyes folyamatok, események jellegétől függően kell ugyanis azokat elhelyezni a két nép és nemzet közös-párhuzamos történelmében.
Pozsony-Prešporok-Pressburg
Példákkal szolgált erre Demmel is, aki Kónya művét ismertetve kiemelte, hogy ebben végre a helységnevek is korhűen szerepelnek, így nem a szlovák történetírásban megszokott, anakronisztikus nevek fordulnak elő. Tehát a középkorban vagy az újkorban nem Štúrovóról – a 19. századi szlovák nemzeti mozgalom vezéréről elnevezett városról - beszélnek, hanem Párkányról. Ugyanígy nem Bratislava szerepel a szövegben, hanem a korhű szlovák elnevezés, Prešporok. (Ez a kora újkori magyar koronázó város német nevéből – Pressburg - származó korabeli szlovák név, ami bizonyítja, hogy a település ekkoriban nem magyar és nem is szlovák. Döntően németek lakták - ezt magyar történészek nem is szokták elhallgatni.)
Pozsonyról, a koronázó városról viszont eszünkbe juthat Peter Kónya megjegyzése is. Az eperjesi egyetem prorektora felidézte, hogy az egykori Csehszlovákiában a történelmet tanuló szlovákiai diákok a cseh királyokat kívülről fújták, míg a magyar királyok közül csak néhányat tanultak (például Károly Róbertet). Ám új könyvük megjelenése óta örömmel látták, hogy jelentős az érdeklődés a magyar történelem iránt Szlovákiában: kötetükből fél évvel az első kiadás után utánnyomásra volt szükség. Mégis van tehát érdeklődő réteg Szlovákiában, amely kíváncsi arra, hogy mi történt a történelmi Magyarországon, vagy legalábbis a Magyar Királyság azon északi vidékein, amelyek ma a Szlovákia területét alkotják.
Ezért érdekesek Pálffy Géza magyar történész kutatásai. Ő a 17. századi Habsburg-magyar kiegyezésekkel, a magyar Szent Korona és a koronázások történetével, illetve a 16–18. század két „magyar” fővárosával foglalkozik. Ez összefügg a magyar-szlovák történelemmel is, mert szerinte Pozsony volt ugyan a magyar országgyűlések székhelye a 16. századtól a 19. század közepéig, de a második számú – és valójában időnként fontosabb – székváros, az uralkodói rezidencia, Bécs volt. Napi szinten ugyanis a Habsburg Monarchia fővárosából irányították a történelmi Magyarországot ekkoriban, Pozsonyban a diétákat és a koronázásokat tartották. Vagyis magyar és szlovák szempontból is megkerülhetetlen a kora újkori Bécs szerepe.
Magyarokról szlovákul, szlovákokról magyarul
Pálffy munkáját és pályafutását is bemutatja egy új folyóirat, a Kor/ridor, méghozzá annak szlovákul kiadott száma. A lap két nyelven jelenik meg: magyarul szlovák szerzők munkáit ismerteti, szlovákul pedig magyarokét. Ezzel is próbálják közelebb hozni egymáshoz a tudósokat. Erre példa lehet a 16–17. századi koronázásokról és temetésekről októberben, Pozsonyban tartott konferencia is, amelynek anyaga a Kor/ridorban jelenik meg.
Maga a Kor/ridor is magyar-szlovák együttműködés eredménye. Kiadója a hazai szlovák önkormányzati kutatóintézet, de a társkiadója az MTA BTK TTI, a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet és a Szlovák Tudományos Akadémia Történettudományi Intézete. A szerkesztőség a címválasztással jelezni akarta: a korridor, a folyosó nemcsak összeköt, hanem „rendszeres találkozásra, beszélgetésre és akár eszmecserére is alkalmas terep”. S csak annyit remélhetünk: a két ország történészei nemcsak folyosói beszélgetésekre hagyják az izgalmas témákat, hanem közérthető tanulmányok megírására is vállalkoznak.
| „Anyások”, mozisok és pletyka a trafikmutyiról |
Hitler 1938-39-ben felbomlasztotta Csehszlovákiát, jóváhagyta az önálló Szlovákia létrehozását, de előzőleg a terület déli sávját Magyarországnak ítélte oda (1938-as első bécsi döntés). A csehszlovakizmus örökségeként a helyi hivatalokból Trianon után a felvidéki magyarság részben kiszorult: a középvezetők és beosztottak főleg szlovákok voltak, míg a csúcsvezetők nem ritkán a csehek közül kerültek ki. Erről Simon Attila, a szlovákiai Fórum Kisebbségkutató Intézet igazgatója a frissen megjelent, Magyar idők a Felvidéken (1938-1945) című könyvében ír. Más kérdés, hogy a visszacsatolás után sok helyre magyarországi magyarokat, „anyásokat” küldtek a budapesti hatóságok. Simon szerint „a felvidékiek általában két ok miatt panaszkodtak”: ha egy posztra anyaországi „ejtőernyős” érkezett, a Felvidék mellőzéséről beszéltek, ha viszont helyén hagyták a korábbi tisztségviselőt, akkor azt mondták: „továbbra is Prága kiszolgálói járnak jól”. Gömörben csehszlovák belügyi források szerint már a visszacsatolás előtti hónapokban azt pletykálták, hogy Pesten elkezdődött „a tolongás a kassai hivatali helyekért és – így a minden korban biztos megélhetésnek látszó – trafikokért”. Simon a csehszlovák propagandára utal, de a korabeli magyar politikus, Kozma Miklós is azt jegyezte fel naplójába a bécsi döntés előtti hetekben: „A felvidéki főszolgabírói állások már beteltek, és az ottani helyekért a túljelentkezés olyan nagy, hogy a kassai mozira tizenketten is pályáznak.” De más a propaganda, és más a valóság: Simon szerint a felvidékiek nem szorultak ki az 1938-1944 közötti magyar közigazgatásból. A visszacsatolás után a Nyitra és Pozsony megyék magyarországi részeiből egyesített megye tisztikarában például a fontos pozíciók 3/5-ét birtokolták helyiek. A főispánok és az összes főszolgabíró felvidéki volt. Viszont a visszacsatolt nagyobb városok (Kassa, Érsekújvár, Rimaszombat, Léva) élére valóban „anyás” polgármesterek érkeztek. |
A szerző az OSZK 1956-os Intézet munkatársa.
